A lódoktor egy idegen faluba érkezett. Sokat utazott, és általában örömmel fogadták, mert mindig volt valami beteg ló a környéken. Jobb esetben csak a hágatásnál kellett segédkeznie, rosszabb esetben agyon kellett lőni a lesántult lovat. Előbb-utóbb meghívták vacsorára. Soha nem lóhúsra. Annak az ízét úgyis azonnal megérezte volna.
Ilyenkor persze sokszor került szóba a politika. Hogy sántulnak a lovak, és nem lehet számítani a kocsisokra sem, mert azok sem értenek már a lovakhoz. Csak ütni tudják őket, de még egy törött kocsikereket sem tudnak megjavítani. Egy idő után mindenki csak a kocsisokat szidta. Részegesek, felelőtlenek, és még azt sem tudják, hány fok a derékszög.
Persze igazi kocsisokkal senki sem találkozott. Az a hír járta róluk, hogy embercsempészek dobják le őket ejtőernyővel, és ha nem figyelünk rájuk, kieszik az összes tojást a kotlós alól, megbabonázzák a varrónőket, akik véletlenül megszúrják a mutatóujjukat, és apró kis vércsöpp jelenik meg az ujjuk begyén. Ilyenkor persze nem a lódoktort kell hívni.
A lódoktorok persze nem is vállalnának ilyen eseteket. Inkább megjósolják, hogy hány csikót fog elleni a császár kancája, vagy mikor lesz vége a szíriai öldöklésnek. A lódoktorok szerint nem holnap reggel. Előbb még az összes létező vallás követői lemészárolják egymást, és az emberiség elindul visszafelé azon az úton, amely egy vécélyukban végződik.
Eddig tart a lódoktor jóslata, és máris töltik neki az újabb pohár pálinkát, mert akkor végre befogja a száját, és inkább csak bólogat bölcsen. Persze arra még neki sincs diplomája, hogy hat fekete lovat fogjon be a császár koporsóját szállító hintóba. A császár koporsóját ugyanis olyan fogatlan szélhámosok faragják, akikben a saját anyjuk sem bízott soha. Kitagadták őket már akkor, amikor még megvolt az összes foguk.
Ezek a hazátlan útonállók aztán a saját tudatlanságukkal kérkedve elvállaltak minden olyan kontármunkát, amit még a legócskább háborúkban egymást pusztító zsoldosok rokkant maradéka sem tud már elvégezni. Ki is ütötték a fogaikat, amikor összeomlott egy disznóól vagy egy istálló, maga alá temetve a jószágot.
Persze ők mindig szerencsésen továbbálltak, és végül elvállalták a császár koporsójának megfaragását. Mert ahhoz egyáltalán nem kellett érteni. Sietve kellett összeeszkábálni, mert a dühödt nép minél hamarabb föld alatt akarta tudni az uralkodót.
Amikor ezt elmesélték a lódoktornak, ő csak szomorúan bólogatott, és kért még egy pohár pálinkát.
