A betyárság és a huncutság mindig is a magyar árvalélek sajátja volt. Háry Jánostól Picassóig számtalan népi hős viselte magán a tehetetlenség és a kökörcsinlelkű mást akarás keserű stigmáját. Reggel kelve például azonnal lovat nyergel a festő, és hétszer hétméteres vászonra álmodja a magyarok bejövetelét. Délután már a sarki zsidóval alkuszik a lelke rovarirtó porra történő jutányos cseréjéről. Este már a Vas utca sarkán látják, amint egy kurvának szavalja a talpra magyart. Véletlenül valaki Petőfi Zoltánnak nézi, és kezet csókol neki.
Na innen már csak lefelé visz a magyar útja. Mohács, Világos, kiegyezés, Trianon: csak úgy jönnek a sorscsapások. Látja a trónján lángoló Rózsa Györgyöt vibrálni a fekete-fehér tévén, és egy fröccsszagú káromkodás kíséretében elnyomja az álom. Álmaiban Picasso elhajtja egy tehenét, és odacsördít ostorával zsibbadó lelke legsötétebb zugába.
A kegyetlen keserűség először a szájszag csatornáin tör föl, és nem tűri, hogy a labanc homárral egye a töltött kvarglit. Nihilizmust sejdít az istenekkel folytatott, kétértelmű alkudozásban, ahol a saját májkrémünk sem lehet a sarki alvórendőr komája. Nem és még egyszer nem a minket bitanggá sorvasztó ideológiákra, melyek nem ismernek sem privát, sem lapát. És sebzett cipők zsinórján pengetnek lanton méla húrt. Rimbaud-rambó délceg dologtalansága nem ijeszt csótány-primadonnát.
Ezt amúgy számtalan fórumon hangoztatták már azok, akiknek nem tetszik a periódusos rendszer. Egy csontjait csikorgató, páncélos rovar halad lassan Mengyelejev cipője felé, azzal a határozott céllal, hogy a folyékony, a szilárd és a légnemű anyagok egyesítésével létrehozza az egyetlen létezhető anyagot, melynek a saját anyja egyben a saját anyósa is, ugyanakkor nem nevezhető istennek, de ördögnek sem.
„Nehéz menet lesz” – gondolta Mengyelejev, és cipője orrával eltaposta a rovart. Azonnal harangozni kezdtek a sarki bordélyban, ahol a lelkét rovarirtó porra cserélő Petőfi Zoltán épp a magyarok bejövetelét álmodta vászonra. Rózsa Györgyöt látta álmaiban, amint egy kalapácsfejű istennel csókolózik, és a hitetlenek hordáit, amint plázát csinálnak a próféták sírjából.
Nem ezt akarták fajunk legkiválóbb elméi, akiknek sohasem ízlett a sarkon állás. Két talpon állni, és mindig valamely utcában: igen, ez volt mindig is az életben maradás puskapora. Ahol a létben lanton lapocka, és térben vonal a kocka – de ezt már csak úgy gondolta Picasso, miközben a tehén megállt legelni. Ha most beugrana egy sörre a Vas utcai Vangelis kocsmába, megdőlne a háromszög szögtelenítésének ősi egyenlete, melyet pedig kórusban zúgnak a kormány-kommunikátorok.
Vangelis ekkor nem vágyott már mást hallani, mint a fregoliról szomorúan csüngő alsógatyák trigonometriájának hamis hangjait, melyben ott csilingel a hit korbácsa, a langyos üveg kőbányaiban osztódó nyolcvanas évek, ahogy a kopaszodó rockénekesek vonyítják az utcasarkon, hogy vigyél haza, fogd a kezem, vigasztalj meg, és a kutyájuk is szebben vonyít náluk. Na mindegy, gondolja Picasso és rácsap a tehén farára.
