2017.09.26. 12:29 barangó

Szar érzés, amikor az ember nem tud járni. Nemcsak járni nem tud, de a cipőjét is nehezen fűzi be, mert két nagy szöget ütöttek a lábába, mint az isten fiának a kezibe. Mindenki emlékszik, milyen volt, amikor húszévesen röppent ágról ágra, és a teste nagyjából annyira súlytalan volt, mint bármely égitest.

Keringett saját maga körül, az űrbe ürített, és szerette magát. Nos ehhez képest elég ronda dolog öreg égitestnek lenni. Bár égitestek között kifejezetten fiatalnak számít az a 6 ezer év.

A minap összevesztem egy üstökössel, aki csak 360 ezer évet tudott felmutatni a családfáján. Épp a reggelimhez készültem, amikor az inasom bejelentette, hogy egy üstökös beszélni kíván velem. Sajnos nagyon nem szeretem, amikor a lágy tojás sózása közben zavarnak, ezért azt mondtam az inasomnak, hogy vesszőztesse meg az üstököst,e

Ezzel eltelt egy félóra, a tojás is nagyon ízlett. Arra gondoltam, hogy az idő egy nagy rúd szalámi, amiről mindig le kell valamit vágni. Elismerem, nem túl eredeti elképzelés, de amikor ott feküdtem egy műtőasztalon, és elnyomott az álom, akkor az összes végtagomat levághatták volna.

Kivehették volna a vesémet, a gyomromat, és egy végtagok, illetve vesék nélküli testként fekhettem volna tovább az ágyamon, arra várva, hogy adja már valaki el az agyamat, benne az összes üledékkőzetté szikkadt emlékemmel, hogy mi a faszt is csináltam reggelitől vacsoráig, Elég szar mondatokat írok. Lazítok inkább, és felmegyek a Gellérthegyre napozni.

Szólj hozzá!

2017.07.10. 21:30 barangó

Ma délután el kellett mozdítanom egy szekrényt a helyéről, amelyet az utóbbi pár száz évben senki sem mozdított el. Sok mindenre felkészültem, de elég unalmas látvány tárult elém. Egy halott város kihalt utcáit láttam, és hosszú percekig nem történt semmi.

Aztán rovarok rajzottak fel, megzavarva egy magányos sétálót, aki nyilván a gőzgép vagy valamely más fontos találmány megalkotásán törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi. Vártam, hátha történik valami, de csak becsuktak egy ablakot. Illetve előtte még kiöntötték az ablakon egy ágytál tartalmát, amiben lehetett sok minden.

Vártam tovább, unalmamban belefújtam a porfészekbe, és akkor megláttam, ahogy tüdőbeteg költők írják unalmas verseiket a halálról, hogy előleget csikarjanak ki szívtelen szerkesztőiktől, de aztán egy nagy rovarfelhő őket is elkergette. Aztán hirtelen sorban születtek a nagy találmányok. Fénykép, film, repülőgép, villanyégő, telefon, atombomba, internet. Az egész villámgyorsan történt, annyi időm sem maradt közben, hogy kifújjam az orromat.

Rá kellett gyorsan gyújtanom egy cigarettára, hogy észbe kapjak, és rá is gyújtottam. De nem kaptam észbe. Le volt lassulva a gondolkodásom. Próbáltam elképzelni, ahogy a szekrény mögött megállt az idő. Amíg én éltem itt, a szekrény előtt, ott egyáltalán nem történt semmi. Gyűlt a por. Lassan, mint a szitáló hó egy decemberi estén a Baross utcán. Felelőtlenül hagytam, hogy ne történjen semmi, én meg léteztem itt, mint egy isten, akinek mindegy. Aki úgyis halhatatlan.

És amikor elmozdítottam a szekrényt, abban a sötét porfészekben hirtelen történni kezdtek a dolgok. Lények hordái gyilkolták más lények hordáit, mert nem értették egymás nyelvét. Képtelenségekre határozták el magukat, és meg is valósították ezeket a képtelenségeket. Dühödten tudtomra akarták adni, hogy egy lusta disznó vagyok, amikor csak a saját időmet mérem, és azon sopánkodom, hogy megint elmúlt egy ősz, egy tél meg egy tavasz.

Lófaszt. Ezt kiáltották, harsogták, és elindultak a fény felé. Halomba hordták elhasználódott életük minden kacatját, és meggyújtották, hogy a füst az orromat marja. Ki kellett fújnom az orromat megint. Legkedvesebb háziállataikat áldozták fel, és minden lehetséges módon tudtomra akarták adni, hogy a szekrény mögött is van élet, még akkor is, ha megfeledkeztem róla.

Egy isten nyugalmával döntöttem úgy, hogy hamarosan visszatolom a szekrényt a helyére, és újabb sötét évszázadokra visszazárom őket magányukba. El fogják felejteni a gőzgépet, a fényképet, a filmet, a repülőgépet, sőt az űrhajót meg az internetet is. Csak várják, hogy néhány száz év múlva újra elhúzzam a szekrényt, és hagyjam, hogy egy kósza fénycsóva megvakítsa őket.

Szólj hozzá!

2017.04.15. 11:42 barangó

A betyárság és a huncutság mindig is a magyar árvalélek sajátja volt. Háry Jánostól Picassóig számtalan népi hős viselte magán a tehetetlenség és a kökörcsinlelkű mást akarás keserű stigmáját. Reggel kelve például azonnal lovat nyergel a festő, és hétszer hétméteres vászonra álmodja a magyarok bejövetelét. Délután már a sarki zsidóval alkuszik a lelke rovarirtó porra történő jutányos cseréjéről. Este már a Vas utca sarkán látják, amint egy kurvának szavalja a talpra magyart. Véletlenül valaki Petőfi Zoltánnak nézi, és kezet csókol neki.

Na innen már csak lefelé visz a magyar útja. Mohács, Világos, kiegyezés, Trianon: csak úgy jönnek a sorscsapások. Látja a trónján lángoló Rózsa Györgyöt vibrálni a fekete-fehér tévén, és egy fröccsszagú káromkodás kíséretében elnyomja az álom. Álmaiban Picasso elhajtja egy tehenét, és odacsördít ostorával zsibbadó lelke legsötétebb zugába.

A kegyetlen keserűség először a szájszag csatornáin tör föl, és nem tűri, hogy a labanc homárral egye a töltött kvarglit. Nihilizmust sejdít az istenekkel folytatott, kétértelmű alkudozásban, ahol a saját májkrémünk sem lehet a sarki alvórendőr komája. Nem és még egyszer nem a minket bitanggá sorvasztó ideológiákra, melyek nem ismernek sem privát, sem lapát. És sebzett cipők zsinórján pengetnek lanton méla húrt. Rimbaud-rambó délceg dologtalansága nem ijeszt csótány-primadonnát.

Ezt amúgy számtalan fórumon hangoztatták már azok, akiknek nem tetszik a periódusos rendszer. Egy csontjait csikorgató, páncélos rovar halad lassan Mengyelejev cipője felé, azzal a határozott céllal, hogy a folyékony, a szilárd és a légnemű anyagok egyesítésével létrehozza az egyetlen létezhető anyagot, melynek a saját anyja egyben a saját anyósa is, ugyanakkor nem nevezhető istennek, de ördögnek sem.

„Nehéz menet lesz” – gondolta Mengyelejev, és cipője orrával eltaposta a rovart. Azonnal harangozni kezdtek a sarki bordélyban, ahol a lelkét rovarirtó porra cserélő Petőfi Zoltán épp a magyarok bejövetelét álmodta vászonra. Rózsa Györgyöt látta álmaiban, amint egy kalapácsfejű istennel csókolózik, és a hitetlenek hordáit, amint plázát csinálnak a próféták sírjából.

Nem ezt akarták fajunk legkiválóbb elméi, akiknek sohasem ízlett a sarkon állás. Két talpon állni, és mindig valamely utcában: igen, ez volt mindig is az életben maradás puskapora. Ahol a létben lanton lapocka, és térben vonal a kocka – de ezt már csak úgy gondolta Picasso, miközben a tehén megállt legelni. Ha most beugrana egy sörre a Vas utcai Vangelis kocsmába, megdőlne a háromszög szögtelenítésének ősi egyenlete, melyet pedig kórusban zúgnak a kormány-kommunikátorok.

Vangelis ekkor nem vágyott már mást hallani, mint a fregoliról szomorúan csüngő alsógatyák trigonometriájának hamis hangjait, melyben ott csilingel a hit korbácsa, a langyos üveg kőbányaiban osztódó nyolcvanas évek, ahogy a kopaszodó rockénekesek vonyítják az utcasarkon, hogy vigyél haza, fogd a kezem, vigasztalj meg, és a kutyájuk is szebben vonyít náluk. Na mindegy, gondolja Picasso és rácsap a tehén farára.

Szólj hozzá!

2017.04.07. 22:39 barangó

A sebészek teljes joggal büszkék rá, hogy az összetört emberi roncsokat mozgásképes lényekké kalapálják, csavarozzák, drótozzák össze. Balesetben összezúzott testeket kapnak, amelyek jajveszékelve hevernek előttük a műtőasztalon, és néhány nap múlva ezek az emberek saját lábukon távoznak. Csoda, ha ezek után a baleseti sebészek kissé istennek érzik magukat?

A sebészem elégedetten mutatott a számítógépe képernyőjén látható röntgenképre, amelyen a combnyak-szegelésem eredménye jelent meg. „Zoltán, a műtét sikerült, a csontjai összeforrtak.” Két hatalmas szög röntgenárnyékát láttam a combnyak és medencecsont között, és ezek a szögek most már bennem maradnak egy életen át. Könnyen lehet, hogy a hamvaim között is ott lesznek majd a tepsiben érintetlenül.

A röntgen hatalmas találmány, fogalmam sincs, mit csináltak a sérült emberi testekkel a felcserek, amikor még nem láttak a bőr felszíne alá. Wilhelm Conrad Röntgen fedezte fel a róla elnevezett sugárzást még a 19. század végén. Arról sincs fogalmam, mikor lett ebből alkalmazható kórházi technika, de amikor a nyolcvanas évek végén a miskolci megyei kórház baleseti sebészetén dolgoztam beteghordóként, már jó ideje alkalmazták.

Egy idős nénit kellett leszállítanom a kórházi osztályról a földszinti röntgenszobába, hogy törött csípőjéről felvételt készítsenek. Valószínűleg korábban megműtötték, és összeszegelték a csontjait, amiről őt nem tájékoztatták kellő részletességgel. Némán bólintott, amikor a röntgenszoba előtt megálltam, és közöltem vele, hogy itt most várnunk kell egy kicsit.

Idővel kinyílt a röntgenszoba ajtaja, én betoltam a kocsit, majd némi segítséggel áthelyeztük őt az asztalra. Kitolattam az üres kocsival, becsuktam az ajtót, újabb betegért mentem, és mire visszaértem, már el is készült a felvétel, betoltam a kocsit, áttettük az idős nénit, és vittem is vissza az osztályra.

A csámpás kerekű betegszállító kocsit nem volt könnyű egyenesben tartani, de az ember a beteghordói szakma bravúrjának tartotta, hogy ez többé-kevésbé mégis sikerült. „Hát ezt nem gondoltam volna”, szólalt meg váratlanul a néni, és sóhajtott egyet. „Mit?”, kérdeztem tőle gyanútlanul. „Hogy ilyen idős nőkről is készítenek meztelen fényképeket”, mondta a hölgy.

Hosszú másodpercekbe telt, mire megértettem, hogy mire gondol. A röntgenfelvétel készítése előtt minden bizonnyal felhajtották a hálóingét a derekáról. „Csak a csontjait fényképezték le – magyaráztam –, mert el voltak törve. Azt nézik meg a fotón, hogy rendesen összeforrtak-e.” „A csontjaimat? – csodálkozott a néni. – Azt hogy lehet? Az nem látszik.”

Néhány mondatban meséltem neki valamit a röntgensugarakról, de közben azon töprengtem, hogyan fordulhat elő, hogy ez a néni nem értesült még a technikának erről a nagyszerű vívmányáról, miközben a pornográfiáról már hallott. Valószínűleg nem hitte el a röntgensugarakról szőtt mesémet, és a kórházat valami züllött helynek könyvelte el magában, ahol mindent megtehetnek a védtelen, kiszolgáltatott idős nőkkel.

Dédnagyanyám 1884-ben született, és az ötvenes években, már jócskán túl a hatvanon leesett a villamosról. Ez a Nyugati pályaudvarhoz közel történt. Az Újpest felől érkező villamosnak itt volt a végállomása, befordult egy kis utcába, és egy háztömböt megkerülve indult vissza a külvárosba a Váci úton.

Dédnagyanyám jól ismerte ezt a járatot, sokszor utazott vele, és éppen le akart szállni a szokott helyen, de valami okból áthelyezték a megállót, és a villamos váratlanul nagy rántással továbbindult, dédnagyanyám pedig a macskakövekre esett a villamos hágcsójáról. Kijöttek a mentők, be akarták vinni a kórházba, de ő nem hagyta.

Inkább fogta magát, és villamossal, utána pedig gyalog sántikálva hazament Rákospalotára. Akkoriban még nem ismerték a csontszögelést, de a kórházban mégis tudtak volna segíteni a combnyaktörésen. A láb húzásával még többé-kevésbé helyükre lehetett volna igazítani a csontokat. Dédnagyanyám csontjai azonban így rosszul forrtak össze, lesántult, és élete végéig ágyhoz volt kötve.

A kórházat minden bizonnyal ő is valami züllött helynek képzelhette, ahonnan csak a temetőbe visz az út. 1968-ban halt meg. Ő volt az első halott, akit életemben láttam. Élete nyolcvannégy éve valami misztikusan hosszú időnek tűnt az én nyolc évemhez képest.

Azokból az ötvenes évekbeli villamosokból elég sok szaladgált még a hetvenes években is. Gonosz villamosok voltak, nagyok, zajosak, félelmetesek. Valamikor 1973 végén Aquvincumba mentünk tanulmányi kirándulásra a történelemtanárunkkal, és hazafelé is egy ilyen villamosra kellett szállnunk.

A nyitott peront egy vasrács zárta le, amelyet egy vasvájatba kellett belecsapni. Egyik osztálytársunk, Siklósi Feri ujja véletlenül ott maradt a vasvájatnál, és a rácsapódó vasrács levágta. Illetve nem vágta le teljesen. Egyetlen ér tartotta az ujjpercét, amikor közösem bevittük a Kapás utcai rendelőbe, ahol az orvosok levágták.

Nagyjából a nyolcvanas évek elejére tűntek el ezek a típusok az utcákról. Pedig biztosan páratlan érzés lehetett egy áprilisi estén a nyitott peronon állni, talán még a dohányzás is engedélyezett volt, és nézni, ahogy a cigarettánk vége felparázslik a menetszélben. Téli estéken pedig vörösre fagyott orral zsúfolódtak ott a felhajtott gallérú utasok, és hallgatták unottan a sínek csikorgását.

Szólj hozzá!

2017.04.04. 16:19 barangó

Egy szörnyű szó nem megy ki a fejemből: végtagvesztés. Ezt mondta az orvos a törött kezemről készült röntgenfelvételt nézve. Mármint ha nem műtik meg a kezem, akkor még a végtagvesztés veszélye is fennáll. Beleborzongtam a szóba, és elképzeltem magam fél kézzel. Szar volt.

Életemben egyszer végignéztem egy amputációt közvetlen közelről. Ez 1985-ben történt a miskolci megyei kórház baleseti sebészetén, ahol műtősként dolgoztam. Néhány héttel korábban hozták be a szerencsétlent, aki részegen beesett a vonat alá, és a lábfejét már csak egyetlen ín vagy izom vagy valami húscafat tartotta.

Az eszméletlen részegség miatt altatóorvosra sem volt szükség. Egyetlen mozdulattal nyisszantották le a lábfejét. Később azonban a levágott lábfej kísérteni visszatér, és vörösen terjengő fertőzés képében falja tovább a lábszáron megmaradt húst. A lábszárcsonk fertőzésnek indult, és nekem kellett átgördítenem a beteget ülőszékben a fertőző betegek osztályára.

Ott került sor a második műtétre, ahol térdig amputálták a lábát, minthogy azonban a fertőzés nem állt meg, jött a harmadik műtét, és ezen beteghordói minőségben nekem is részt kellett vennem. Ami azt jelentette, hogy a műtétet is végignéztem. Nem volt kötelező, de kicsit kíváncsi is voltam. Előtte azért töltöttem magamnak az öltözőszobánkban egy nagy pohár vodkát. Utólag ez jó döntésnek bizonyult.

A műtét látszólag nem is túl bonyolult, nagyjából minden úgy zajlott, ahogy azt bárki könnyen elképzelheti. Lassan haladnak befelé az élő húsban, és egyesével csíptetik el az ereket. Van egy speciális, ollószerű sebészszerszám, ami nem vág, hanem csipeszként blokkolja a véráramot. Főleg a nagy verőereknél kell vigyázni.

Aztán egyszer csak odaértünk a combcsonthoz, és akkor az orvos fűrészt kért, amit a műtősnő át is nyújtott neki, ő pedig elfűrészelte a csontot. Nagyjából eddig láttam a műtétet, pedig az sem érdektelen, ami ezek után történt. Azokat a csipeszeket el kellett távolítani, az ereket el kellett varrni, ahogy az egész sebet is le kellett zárni.

Szerintem az történhetett, hogy átadták nekem a levágott lábat, amit lepedőkbe és nejlonzacskókba kellett csomagolnom. Na, ezért mondom, hogy jó ötlet volt a nagy pohár vodka. A levágott végtagok egyébként ugyanoda kerülnek, ahová az egészben meghalt testek: a prosecturára.

A műtéteknél használt véres lepedőket is a beteghordók feladata volt összecsomagolni, és a kórházközi járattal a mosodába szállítani. Most annyi volt a pluszfeladatom, hogy még a lábat is hozzá kellett csapni a poggyászhoz, és amikor a mosoda felé kanyarodva épp elhaladtunk volna a hullaház előtt, oda kellett szólnom a sofőrnek, hogy álljon már meg egy pillanatra.

Hónom alá csaptam a lábat, és becsengettem a prosecturára. Egy boncmester nyitott ajtót, és amikor mondtam neki, hogy hoztam egy amputált végtagot, barátságosan beljebb tessékelt. Bejegyezte egy nyilvántartás valamely rovatába a szükséges adatokat, én átadtam a lábat, és aláírtam a bejegyzést, majd távoztam.

„Na leadtad azt a halfilét?”, kérdezte az urológia műtőse, aki türelmetlenül várt a szennyesszállító kocsi első ülésén. Amikor még korábban, induláskor meglátta nálam gyászos poggyászt, ő bepréselte a hájas valagát az első ülésre, engem meg hátrazavart a raktérbe. „Na húzzál hátra a filéddel, még összevérezel itt valamit.” Ezután csak úgy hívott, hogy Fili.

Leadtuk a szennyest, a kimosott lepedőkre vártunk, a félrészeg urológiás pedig a hátamat csapkodva mesélt a nevetgélő mosónőknek. „Amúgy jó srác ez a Fili. Ekkora csülköket hordanak mindennap a prosecturára”, és elrettentésként a másik kezével illusztrálta a csülkök méretét. Szép, vastag karja volt.

A kezemet szerencsére nem kellett levágni, bár elég csúnyán összetörtem, úgyhogy amikor két hónap után levették a gipszet, alig ismertem rá. Rondán be van dagadva, úgyhogy most majdnem olyan vaskos, mint az urológiás műtősé volt.

Szólj hozzá!

2017.04.01. 19:09 barangó

Életemben egyszer néztek súlyemelőnek. Ez nagyjából 1978 vagy 1789 augusztusa körül történt, amikor egy hosszú percen át tartottam meg az orrom hegyén az egész Csepel Vas- és Fémműveket meg a Basteille-t együttvéve. A világ térdre borult. A keresztények Allahhoz imádkoztak. Német zuhanóbombázók kergették szét a hippik szeretetfesztiváljait. Mócsingos lottó-találatok másodszor kerülték meg a földet.

Én akkoriban egészen másképp néztem ki, mint manapság. Nem voltak belső szerveim, a külsőm pedig egy horpadt szemétvödörre hasonlított. A hatvanas években ilyen külsővel akár atléta is lehetett az ember. Velem is pontosan ez történt. 1978 vagy 1789 augusztusában egykori sportsikereimből élő mihaszna, iszákos alak voltam már, és épp hajtottam kifelé a nyájat a szomszéd földesúr vetéséből, amikor vizelnem kellett.

Az út mentén dülöngéltem, és próbáltam nem lepisálni magam, amikor a hátam mögül éles hangon rám ripakodott a szomszéd földesúr hajdúbojtárja. Mindig is irritált ez a hangmagasság és hangszín. Pont ebben a hangfekvésben szokták félrészegen megvallani az emberek, hogy mennyire szeretik a hazájukat, az olajválság pedig az úristen büntetése, amiért engedélyezték az abortuszt.

Bementem hát inkább a kocsmába, leültem az asztalhoz, amely erősen billegett, kitettem magam elé azt a hat korsó sört, melyet úgy sikerült két kezemben elhoznom a pulttól, hogy egy csöpp sem ömlött a padlóra. Na ekkor néztek súlyemelőnek. Lassan megittam mind a hat korsó sört, és súlyemelést kezdtem játszani a fejemmel. A fejem volt a súly, én pedig kétségbeesetten emeltem.

Tisztán láttam, hogy néhány év múlva valami elfeledett nyelven próbálom majd elmagyarázni egy logopédusnak, hogy nem vagyok beszédhibás, aranykoronával kérem a palacsintapástétomot a franciák királyától, és rossz lovas kocsira teszek majd a casablancai derbyn.

Ekkor sajnos győzött a súly, és a fejem lassan aláereszkedett a pultra. A testem dicséretes módon megmaradt egyensúlyi helyzetében, és mozdulatlan álomba dermedtem. Utólag tudtam meg, hogy a franciák királya megkegyelmezett nekem. Távozóban még visszaszólt az udvarmesterének, hogy hagyjanak kedvemre aludni. Azt azonban kikötötte, hogy amennyiben felébredve pálinkát vagy bármi egyéb szeszt követelnék, ne szolgáljanak ki.

Felébredtem, és természetesen azonnal pálinkát vagy bármi egyéb szeszt követeltem. Az udvarmester tolmácsolta nekem a franciák királyának parancsát, valamint azt is hozzátette, hogy amennyiben e parancsnak nem tesz eleget, a fejével játszik. A mellényzsebemhez kaptam, és megnyugodva vettem észre, hogy ott a mobilom.

Ja igen, tette még hozzá az udvarmester, sajnálattal kell közölnie, hogy míg a pultra dőlve aludtam, mobilom hangosan csöngött. Ők bátorkodtak kiemelni a zsebemből. Édesanyám keresett, és sajnálattal közölték vele, hogy jómagam a pultra dőlve alszom, ezért sajnos nem tudnak adni. Édesanyám megköszönte, hogy ők fölvették a mobilt, ők is megköszönték édesanyámnak, hogy hívott, majd visszatették a mobilt a zsebembe. Én mindeközben békésen aludtam.

„Szóval nem adtok pálinkát – ordítottam szomorúan. – Azt tujátok-e, hogy a fejetekkel játszotok?” Az udvarmester erre sértődötten közölte, hogy neki sajnos csak egy feje van, és azzal már a franciák királya játszik. Bosszúsan fizettem, de közben odavetettem. „Száraz lábbal kelek át a jeges folyón, mert a túlparton vár egy kocsma. Ott engem mindig kiszolgálnak.”

Az udvarmester udvariasan meghajtotta a fejét. De én folytattam: „Ott a franciák királyának szava annyit ér, mint a…” Itt megálltam, és valami frappáns hasonlaton gondolkodtam. „Mint, mint egy…” A frappáns hasonlathoz azonban szükségem lett volna egy korty pálinkára. „Mint egy lóidomár a holdon.” Sajnos ezt tudtam összehozni pálinka nélkül, és dühösen becsaptam magam mögött az ajtót.

A hasonlatokkal az a baj, hogy kurva könnyű őket elkezdeni, ám legalább olyan nehéz befejezni, mint egy…  na ide kéne egy hasonlat.

 

Szólj hozzá!

2017.03.31. 14:16 barangó

Ha az ember két hónapon át mankóval vagy sántítva közlekedik, és begipszelt bal keze tehetetlenül lóg a nyakában, akkor óhatatlanul észreveszi, hogy számos sorstársa biceg ugyanígy az utcán a botjára támaszkodva, vonszolja magát minden erejét megfeszítve, hogy elérje a villamost, nyög nagyokat, ha fel kell állnia ültő helyéből, vagy le kell hajolnia a földre ejtett aprópénzért.

Amíg makkegészségesek vagyunk nem nagyon vesszük észre a rokkantakat. Szomorú vagy sem, de az ember lerokkanva sem érez különösebb sorsközösséget velük. Egyszerűen tudomásul veszi, hogy most már ő is ebben a ligában játszik. Ugyanakkor az egészségeseket sem utálja vagy irigyli. Kicsit talán irigyli őket.

És persze nagyon nem mindegy, hogy van-e még visszaút az egészségesek közé, vagy ez már a highway to hell. Az imént kezdtem úgy beszélni, mintha végleg itt ragadtam volna, holott nagyon is reménykedem az ellenkezőjében. És persze az egészségesek meg a rokkantak társadalma sem különül el ennyire élesen. Nagyon sok árnyalat és átmenet létezik.

A legszemléletesebben a baleseti ambulancián kísérhetjük figyelemmel ezt az átalakulást. A sérülteknek ugyanis csak egy részét hozzák mentővel, sokan érkeznek saját lábukon. Ők kezdetben vidámak, pláne ha ittasak. Mintha nem is fájna semmijük, csak megcsípte a darázs a lábuk nagyujját, vagy meghúzták a derekukat, amikor felcipeltek egy láda sört a pincéből, mert hát buli van náluk, várják is őket vissza.

Épp csak benéztek ide, az ambulanciára, mert amúgy is erre jártak, hallották, hogy jó hely, tulajdonképp csak meginnának valamit, de most látják, hogy itt nem is mérnek szeszt, úgyhogy mennének már, hisz várják őket odahaza. Ám ekkor beszólítják a sérültet röntgenre, aztán közlik vele, hogy üljön le, és várja meg, amíg az orvos szólítja.

A sérültek ilyenkor szót fogadnak, és lassan elcsöndesülnek. Már csak egy-két mondatot hallani tőlük, és a nevetés is elmarad a mondatok végéről. Az egyre rövidebb mondatok végéről. Akkor is csendesen szót fogadnak, amikor nyílik az ambulancia ajtaja, és a nevüket hallják. Az ambulanciáról már fekvőkocsin tolják fel őket az osztályra, és ilyenkor már hallgatnak.

Ilyenkor fogják fel, hogy különleges sorsú utcai járókelőből, kocsmai törzsvendégből, derék vagy kevésbé derék férjből, apából szimpla beteggé koptak, akit a neve alapján meg lehet még ugyan különböztetni a többi betegtől, de az orvosokat nem az életük nagy sztorija érdekli, csak a lehetséges műtéti beavatkozásokat latolgatják velük kapcsolatban.

Sok szempontból hasonlít ez arra a gyászos reggelre, amikor 1981 augusztusában bevonultam katonának. A hajnali órán a többség még ittasan érkezett, és harsány sztorizással igyekeztek bizonygatni egymásnak, hogy mekkora sztárok, kivételes egyéniségek ők valamennyien. Egymást túllicitálva ordítozták el hülyébbnél hülyébb történeteiket.

Aztán egy-két óra kényszerű várakozás után kezdtek elcsöndesülni. Elfogytak a történetek, lezuhant a véralkoholszintjük, de leginkább ekkor kezdték felfogni, hogy nem egy pár napos vidám borkóstolóra érkeztek ide, hanem másfél év nyomorúságos katonáskodás vár mindannyiunkra, és egy hónapig még a kapun se fogjuk kitenni innen a lábunkat.

Miután a hajvágáson is túlestünk, a bakancsunkat fűzve zavartan fürkésztük egymást, hogy ugyan melyik barom volt az közülünk, aki pár órával ezelőtt még olyan harsányan röhögött. A csend nagyon nagy úr, és az elkövetkező hónapok során nagyon, de nagyon sokat kussoltunk mindannyian.

A kórházakban is a csend a leggonoszabb úr. Reggel még zajlik az élet, orvosok, nővérek szaladgálnak ki-be, gyógyszert osztanak, aztán elcsendesülnek a kórtermek. Délben megint ebéd- és gyógyszerosztás következik, aztán délután beáll a még gyilkosabb csend, ami még a délelőttinél is halálosabb. Ilyenkor az ember inkább négykézláb elmászna hazáig, csak ne kelljen betegtársai szuszogását, halk nyögdécselését hallgatnia.

Ám még ennél a csöndnél is rosszabb, amikor idős ágyszomszédjai szomorú párbeszédét kénytelen hallgatni. „Magának tényleg nincs senkije?” „Nincs.” „Hát az rossz. Jó, ha van valaki, akivel az ember meg tudja beszélni a dolgokat.” „Jó.” „De tényleg nincs senkije? Felesége sincs?” „Meghalt. Huszonöt éve.” „Gyerekei nincsenek?” „Nincsenek.” „Rokonai?” „Meghaltak.” „Hát az rossz.”

És ekkor beáll a legnyomasztóbb csend.

Nem kellett négykézláb másznom hazáig, csak két mankóval a kocsiig, de újjászülettem, amikor kiléptem a kórház bejáratán, és rágyújthattam végre.

Szólj hozzá!

2017.03.07. 21:39 barangó

A bakter egy kis házban lakott, amit az egész falu csak bakterháznak nevezett. A bakter egyetlen barátja a sorompó volt, amit vagy felhúzott, vagy leeresztett. Hogy mikor melyiket kellett csinálnia, arra vonatkozóan pontos információkat talált a bakterkönyvben. Ott pontosan le volt írva, hogy mikor melyik vonat jön vagy megy.

Az első vonat még jóval a születése előtt jött erre, és dédapjának egy fájó fogát kötötték rá. Dédapja 48-as huszár volt, végigküzdötte a szabadságharcot, és mire hazaért, feleségét és gyerekeit elvitte a kolera, jószágállományát a tűzvész, egyetlen sovány disznó legelészett csak a leomlott ház falai között.

Dédapja még innen is talpra állt, és felépítette a bakterházat. A kiegyezés éveiben járunk, mindenütt épülnek a vasutak, sorompók, nagy szükség van bakterekre is. Így lett a dédapja bakter. Dédapja egy reggel rettentő fogfájásra ébredt.

Hiába borogatta borral és pálinkával, a fogfájás nem múlt. Akkoriban még nem voltak fogorvosok, pláne nem ezen a vidéken. Ezért egy reggel, amikor elhaladt a bakterház előtt Csekesd-Lórántfalvi személyvonat, dédapja megkérte a kalauzt, hogy fogja meg jó erősem egy huzal másik végét, melynek egyik vége a fájó fogára volt erősítve. De ez még az 1880-as években történt.

A bakternek ezt a történetet az ufonauták mesélték el álmában, és reggel csak nagyon nehezen tudott visszaemlékezni rá. Vacak kávékat ivott, amibe még vacakabb pálinkákat töltött. A cigarettáiról ne is beszéljünk.

Épp nagyot szívott egy ilyen cigibe, amikor felharsant a közeledő vonat füttyjele. Már amennyiben a füttyjel harsan, gondolta a bakter gúnyosan, és előírásosan leeresztette a sorompót, majd tisztelgett az áthaladó vonatnak.

Felnézett az égre, és egy aeroplánt látott elvitorlázni. A fene egy meg, gondolta, ezt is lekéstem. Az ufonautákra gondolt, akik biztosan jobb kávét isznak, jobb cigit szívnak, és nem olvassák a híreket sem. A vonat elhaladt, és a bakter felcsörlőzte a sorompót.

Szólj hozzá!

2016.12.28. 12:01 barangó

Van egy kocsim, imádom. Úgy hívják, hogy Ócskavas. Úgy közlekedek vele, mint amikor kalózok mennek neki a karcsú fregattoknak. Nekem mindegy.

Amikor meglátok egy többmilliós Porschét vagy BMW-t, azonnal erős kísértést érzek, hogy nekihajtsak. Sajnos eddig még nem sikerült. Tegnap viszont jól nekicsaptam az ajtót egy drága BMW-nek. A sofőr nem ült benne. Jól látható karcoltást hagytam rajta.

Faszér veszel ilyen drága kocsit, gondoltam, és eszembe jutott, amikor tízéves koromban felforraltam apám drága táskarádióját. A hetvenes évek elejét írtuk, és egy lengyel gyártmányú táskarádió akkoriban nagy kincs volt. Lehetett fogni rajta a Kossuthon kívül még a Petőfit is.

Valaki valamiért rátette ezt a táskarádiót a gázkonvektorra, én pedig feltekertem a fűtést. Apám este hat körül érkezett haza, és megjegyezte, hogy égett műanyag szagát érzi. Hamarosan kiderült, hogy nem alaptalanul, mert a táskarádió megolvadt a konvektor tetején. Apám éktelen haragra gerjedt, és ordítozott.

Egy semmirekellő tízéves vagyok, aki csak intőt hoz az iskolából, egy anyaszomorító és apagyilkos, aki még a lengyel táskarádiókat is megolvasztja. Szar volt ezt így hallani. Már elképzeltem magam, amint háborús bűnösként állok a nürnbergi bíróság előtt. Igen, én küldtem halálba hatmillió zsidót, én tekertem fel a kapcsolót, amikor beterelték őket a gázkamrába.

Odakísérnek az akasztófához, fejemen csuklyával még mondanom kell valamit. Elnézést, ezt mondom, de meginnék még egy sört. Nagyanyám is ott volt, amikor apám ordítozott velem. A nagyi imádott. Hatéves koromig ő nevelt, rajta kívül nem nagyon szóltam senkihez. Ha rendesen megettem az ebédet, mindig adott egy csokit.

A nagyi hallgatta egy darabig apám ordítozását, majd halkan megjegyezte, hogy faternek nem kellett volna ilyen drága rádiót vennie. Nem emlékszem pontosan, mi történt ezután, de gyanítom, hogy fatert még jobban feldühítette anyósának beszólása, és még hangosabban ordítozott. Lehet, hogy kaptam pár pofont is.

A lengyel táskarádió-gyártás azóta csődbe ment, nagyi pedig meghalt 1970-ben tüdőrákban. Én még élek. És száguldozok az Ócskavassal.

 

Szólj hozzá!

2016.12.08. 21:53 barangó

Valamikor a nyolcvanas évek közepén egy miskolci lakótelep játszóterén találkoztam egy fura fickóval. Magában fütyörészett, de akármennyire figyeltem, képtelen voltam ráismerni a dallamra. Mint utóbb kiderült, a Cherry, Cherry Lady-t fütyülte.

A kocsmákban akkoriban furcsa űrutazók tartózkodtak. A nyolcvanas évek divatja szerint öltöztek, és mindenkinek reménytelen Bundesliga-frizurája volt. A lábuknak támasztott nejlonszatyor tele volt konzervekkel, de a szemfüles megfigyelő endékás hajszárítót, csehszlovák szotyolát és szovjet űredeledelt is felfedezhetett a szatyor mélyén.

Megszólítottam a fütyörésző figurát, hogy nincs-e kedve meginni velem valamit. Mosolyogva rám nézett és fütyörészett tovább. Ekkor már kezdtem aggódni a lovaim miatt. Messziről érkeztem, és az egyik lovam elkezdett nagyon sántítani útközben. Nem voltam biztos benne, hogy elérem a miskolci űrállomást.

Az űrállomások akkoriban elég szerényen voltak berendezve. Nagy, üres hodályként kell elképzelni őket, ahol egy kijárat és egy bejárat feliraton kívül maximum egy szemétláda kapott helyet, amit teletömtek üres samponos flakonokkal, elhajított parókákkal meg népszerűtlen zenekarok kislemezeivel.

Csak nehogy erre a sorsra jussunk, kacsintottam oda a fütyörésző figurának. Egyébként jól fütyülsz, vetettem oda neki. Nekem úgy tűnt, mintha valami Verdi-áriát fütyülne, de nem firtattam. Különben is a lovamat közben megpatkolták. Valami gránátrepesz ment a patájába, attól sántított. Kifizettem a patkolást meg az italomat, és fejjel intettem a kocsisomnak, hogy mehetünk.

Ekkor a fütyörésző figura elém lépett, és valami érthetetlen nyelven cigarettát kért. Mutatta is, onnan jöttem rá. Hogy cigi kell. Adtam neki, és mutatta, hogy tűz is kéne. Adtam neki, és megkérdezte ugyanazon az idegen nyelven, hogy mi a nevem. „Giuseppe Verdi”, mutatkoztam be neki.

Felcsillant a szeme. Hogy ismerem-e ezt a dallamot, kérdezte, és elkezdett fütyülni. A kurva anyádat, gondoltam, de azt mondtam, hogy erre ringatták a bölcsőmet. Nem vette észre szavaimban az iróniát, és rendületlenül fütyült tovább. Legszívesebben ráhúztam volna a fejére egy szemétkukát, és belöktem volna a Jeges-tengerbe, de rákacsintottam.

A kocsisom már türelmetlenkedett, nagyokat sújtott a levegőbe ostorával. „Látja, mondtam a fütyörészőnek, ilyenek ezek a kocsisok. Mindig csak menni akarnak.”

Odatettem még néhány fémpénzt a pultra, hogy adjanak inni ennek a fütyörésző figurának, és távoztam. Utóbb megtudtam, hogy megalakította a Modern Talkingot, és sikeres lett. Ha akkor kicsit kitartóbb vagyok, én lehettem volna a zenekar másik tagja. A szőke csávó, akinek olyan Bundesliga-frizurája van.

Szólj hozzá!