2016.04.25. 09:58 barangó

Néha érdekes dolgok történnek a Baross utcában. Két fiatal például az imént a pékségben valami westernfilmbe képzelhette magát. Mindkettőjük keze a derekukra erősített hatlövetű felé nyúlt, miközben nagyon higgadtan, és nagyon mély hangon azt kérdezték a pultos nőtől, hogy tud-e adni majonézt a pizzához. Tudott adni. A két fiatal csalódottan nézett egymásra. Szeretettek volna már lövöldözni egy kicsit.

Tegnap délután a trolin viszont megtudhattam, hogy a velem utazó faszi anyjának tüdőrákja van. Ekkora, mutatta a faszi, mint amikor valaki a hal méretét mutatja, amit kifogott. Kivették a fél tüdejét, de ez egy olyan ritka rák, ami nem terjed tovább. Mondta a faszi, és megint úgy nézett körül, mint aki szeretné, hogy megtapsolják.

Azt hallottad, hogy az Aranka megbénult?, kérdezte tőle a vele szembe ülő nő. Kettejüknek összesen lehetett 3-4 foguk. Sajnos ekkor értünk a 32-esek terére, és le kellett szállnom. Az amerikai regényírók állítólag beülnek egy taxiba, ha úgy érzik, hogy kezdenek elszakadni a beszélt nyelvtől. Nekem elég felszállni a trolira.

Szólj hozzá!

2016.03.20. 13:17 barangó

Abban a nyomdában többnyire éjszakai műszakban dolgoztam. Ami azt jelentette, hogy napközben aludnom kellett volna. De nem tudtam, mert röviddel azután zuhant le egy repülőgép a fülem mellett, amikor elnyomott az álom, vagy mérgezett csótányok falták fel a lábfejemet. Bármi is lehetetett az oka, ha holtfáradtan elaludtam reggel 8-kor, 10-kor már ébren voltam. Egy hét elteltével már 9-kor ébredtem.

Néztem a plafont, hátha elalszom, de mindig megnyomta valami a csengőt az agyamban, amitől olyan fáradtan ébredtem, mint egy elgyötört teherhordó, akinek épp most kell átvágnia egy víz nélküli sivatagon. Mégsem tudtam visszaaludni. Amikor már zsinórban több napja nem aludtam, és lila kérdőjelek hullottak alá az égből, jelentkeztem az üzemorvosnál.

A kollégáim hívták fel a figyelmemet, hogy doktor Fekecs, a Szikra Lapnyomda üzemorvosa bármit felír, még a ciánt is, ha azt kérem. Az irodája az üzemi öltözőtől nem messze volt. Bekopogtattam, ajtót nyitottam, és ott ült a doktor, aki ciánt is felírja. Nekem Noxiront ajánlott. Ez egy olyan altató, ami nem segíti a mély és pihentető alvást, csak a bealvást, és utána veszi a kalapját. A Noxiron az egyik legszörnyebb mérgem lett.

Bevettem, elaludtam, de ugyanúgy felébredtem 9-kor, mintha mi sem történt volna. Még a kedvenc rémálmaimat sem tudtam befejezni, máris a plafont néztem, nehogy elvigye valaki. A Noxiront viszont nem vitte el senki, egyáltalán nem távozott könnyen az ember szervezetéből. Elég volt hétvégén ráinni egy deci konyakot, máris elnyomott az álom akár a teknősök szaporodásáról szóló természetfilm kellős közepén is.

Dr. Fekecsnek még egy szerep jutott szomorú nyomdai életemben, egészen pontosan 1990. április 7-én. Akkor majdnem az életemet mentette meg. Egy súlyos hétvége után mentem be dolgozni. Három napot ittam át úgy, hogy közben egy falatot sem ettem. Ha minden igaz, vodkát ittam, de ezt már nehéz kideríteni. 4-én volt a születésnapom, így április 7. hétfőre esett.

Szörnyű ébredést követően mentem be dolgozni, de amikor alá kellett volna írni a jelenléti ívet, a kezem görcsbe rándult, és lassan összeestem. Azért mondom, hogy lassan, mert valakinek sikerült elkapnia, és a nyitott ablakhoz támogatnia. A friss levegőtől még rosszabbul lettem, úgyhogy azonnal hívták doktor Fekecset, aki futva érkezett, kezében kis orvosi táskájával.

Miután megtudta, hogy mitől vagyok rosszul, előkapott egy fecskendőt, és belém vágott egy nagy adag valamit, amitől átmenetileg jobban lettem. A művezető persze rögtön kíváncsian érdeklődött, hogy tudok-e majd dolgozni, mire a doktor szomorúan ingatta a fejét, majd lekísért a rendelőjébe, ahol felfekhettem egy vizsgálóasztalra. Nem kérdezte, hogy miért iszom ennyit, csak amikor látta már, hogy jobban vagyok, eleresztett. Menjen, és pihenje ki magát, mondta.

A nyomdától hamarosan sikerült megszabadulnom, de sajnos nem lehettem ott, amikor a földdel tették egyenlővé.

Hol lehet most az a sok betontörmelék?

 

Szólj hozzá!

2016.02.13. 21:28 barangó

És életem egyik legnyomorúságosabb korszaka még csak ezután következett. Azt a nyomdát, ahol négy éven át kellett dolgoznom, azóta lebontották, a földdel tették egyenlővé. Jártam arra egy néhány éve, egy januári péntek délelőtt, és varjakat láttam, ahogy ehető magok után kutatnak a hóban.
Harminc éve egy betonszörnyeteg állt ott nyomdagépekkel, amelyek három műszakban ontották az olvashatatlan szemetet.
1987-től 1989-ig a metróállomástól még egy hosszú futás várt rám, hogy elérjem a nyomda bejáratát, ahol rendészek álltak kis csoportokban.
Rosszul öltözött rossz arcú emberek voltak, és amikor csúnyán néztek, akkor még ellenségesebb lett az arcuk. És mindig csúnyán néztek. Jogukban állt átkutatni a zsebeidet vagy a táskádat, s ha gitárral érkeztem, ott kellett hagynom náluk a portán, mert mit keres egy gitár a nyomdában, tették fel nekem a zavarba ejtő kérdést.
Volt egy főnökünk, akit ezek a rendészek egyszer nem engedtek be, mert túl részegnek találták. Tényleg sokat ivott, de nem mindig. Ha viszont ivott, nagyon berúgott. Azóta persze meghalt már. Akkoriban, és ez nagyon régen volt, már feladta az életet.
Azt beszélték róla, hogy fiatal korában sportolt, nagy reményei voltak az élettel kapcsolatban, aztán egyszer kapott valami ronda bőrbetegséget, a felesége elhagyta, elkezdett inni meg veszettül dohányozni. Természetesen mindenből a legrosszabbat. Szűrőtlen Kossuth plusz cseresznyepálinka deciszámra.
És közben dolgozott megállás nélkül a nyomdában. Főnöknek a legjobb volt. Leszart mindent, ült az első asztalnál, a gépmesterek jöttek hozzá sorban, mert a nyomtatás előtt szükség volt még a szignójára. Valószínűleg a szignója igen sokat ért. Ha valami marhaság került volna nyomtatásba, akkor azért neki kellett volna elvinni a balhét.
Kék munkaköpenyben ült az asztalánál, mindig ott hevert egy doboz Kossuth a keze ügyében, nem emlékszem, hogy kávét ivott-e, szerintem nem, de este 10 után a szomszédos kocsmában kérés nélkül kapta a deci cseresznyét, amit követett egy másik. Ennyi kellett neki, hogy eljusson hazáig. Már csak sántítva járt, mert a testsúlya miatt megrokkant, és valószínűleg így menetelt át a halálba.

Szólj hozzá!

2016.01.23. 12:15 barangó

Abból az iskolából egyébként már sokkal korábban is kirúghattak volna, mert mindennap másnaposan mentem be dolgozni. A gyerekek hangosan óbégattak, aminél szörnyűbb pokol nem létezhet egy másnapos lélek számára. A csap alá tartották a szivacsot, és amikor megtelt vízzel, odabaszták a táblához. Ekkor jelentem meg én, és másnapos, elhaló hangon arra kértem őket, hogy ne visítozzanak. Tovább visítoztak.

Nagyon nehezen tudtam csak helytállni, ezért amikor egy kedd reggel valamelyik barátomnál ébredve az orrom alá dugtak egy üveg Sligovicát, gondolkodás nélkül nagyot húztam belőle. Délig kivégeztük az üveget, és elindultam dolgozni ebbe a tetű iskolába.

Többször elaludtam a metrón, a buszon, és amikor megérkeztem, nem érdekelt, hogy óbégatnak vagy sem, kimentem velük a játszótérre, ahol ledőltem egy padra, és menten elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy az egyik lány, aki amúgy mindig stréber módon sokszor figyelmeztetett, hogy tanárként másként kellene viselkednem, rázza a vállam, hogy Zoli bácsi, be kell mennünk, meg kell csinálni a leckét. A harminc gyerekből jó ha három maradt, ott álltak, és nézték, ahogy felkászálódok a padról.

Hol vannak a többiek, kérdeztem. Már bementek, és csinálják a leckét. Soha a büdös életben nem tudtam egyben bevinni az osztályt. Ha azt mondtam nekik, hogy itt az idő, be kell menni, meg kell írni a leckét, inkább felmásztak a fára, a tízemeletes lakótelepi betonszörnyeteg legfelső emeletére, de soha nem tették azt, amit kértem.

Részegen kellett elaludnom egy padon ahhoz, hogy végre azt csinálják, ami kötelező. A három stréber tanuló visszakísért az osztályterembe, ahol már mindenki szorgalmasan írta a házi feladatát. Azért persze a táblához oda volt baszva a vizes szivacs, és valaki sietősen elkapkodott betűkkel odavéste még, hogy hülye Zoli bácsi, de ezzel már nem törődtem. Örültem, hogy végre csendben vannak.

Nagyon boldog voltam, amikor végre kirúgtak, mert gyűlöltem a gyerekeket, a pedagógusi munkát, bármit. Inni akartam, és egyedül lenni. Nagyon másnaposan mentem be, hogy megkapjam a papírjaimat.

Az iskola titkárnője, egy ronda, nejlonharisnyás szörnyeteg mindent megtett, hogy megnyújtsa a szenvedéseimet. Ezt le kell másolnom, mondta, és egy a4-es papírlappal a kezében elindult valahová, de addig is bezárta a tanári szoba ajtaját, nehogy ellopjam a naplókat.

Nem volt sokáig távol, de hirtelen szarnom kellett. Szerencsére találtam egy kis vécépapírt a budiban, és miután sietősen kitöröltem a seggem, visszaültem a folyosóra, és megjelent a titkárnő.

Szóval maga nem is akart tanító lenni, mondta. Isten őrizz, feleltem. Akkor ez csak egy ilyen diplomaszerző próbálkozás lett volna, nézett rám kérdő tekintettel. Mi más, feleltem.

Alá kellett még írnom valamit, és nagyon sietős léptekkel tettem meg az utat az első kocsmáig.

Szólj hozzá!

2016.01.14. 23:14 barangó

Ezek szerint akad némi magyarázat arra, hogy mit kerestem a nyolcvanas évek közepén Miskolcon. Meg akartam fagyni. Ám hogy Nyíregyházára miért vetődtem el néha, máig nem tudom. Létezik egy szimpla magyarázat. A tanárképző főiskola tanítói szakának levelező tagozatán próbáltam befejezni egy Pesten félbehagyott félévet, ám magam sem értettem, miért.

Ha elvégzem, legfeljebb falusi énektanár válhatott volna belőlem, pedig akkor már meg nem értett punkzenésznek mondhattam magam, bár a zenekar nem létezett, mert rajtam kívül mindenkit behívtak katonának.

Ezért hát képes voltam elutazni Nyíregyházára, és kétségbeesett próbálkozásokat tenni egy pecsétes papír megszerzésére, amely igazolja, hogy tudok népdalokat szolmizálni. Sajnos azonban megbuktattak. Minthogy azonban a karvezetés nevű tantárgyból is szerettek volna megbuktatni, megkértek, hogy vezényeljem még el a Hej Vargánét kánonban.

A Hej Vargáné nem túl bonyolult kompozíció. Szó esik benne Vargánéról, aki nem tudja eldönteni, hogy kinek adja Zsuzsa lányát, ezért inkább káposztát főz, és egy fakanállal kavargatja. Eddig rendben is volnánk. Láttam magam előtt a szerencsétlen asszonyt, aki, hej, hányja veti fakanalát, amit fakalányát formában őrzött meg a hálás emlékezet, csak mert rímeltetni szerette volna arra, hogy Zsuzsa lányát.

A főiskola ének tanszékének ambiciózus, fiatal tanárnője azonban mindezt kánonban akarta hallani, és arra biztatott, hogy így is vezényeljem. A dal háromnegyedben van, és annyit még én is tudtam, hogyan kell háromnegyedben hadonászni. El is kezdtem. Csakhogy amikor az első szólam addig jut, hogy „káposztát főz”, be kellett léptetni a második szólamot, és amikor a második szólam is eljut a káposzta főzéséig, akkor kell belépnie a harmadik szólamnak.

Rosszabb esetben van egy negyedik szólam is, amely akkor szólítja meg Vargánét, amikor az első szólam már rég megfőzte a káposztát. A második szólam ekkor szerintem épp kavargat a fakanállal, de amikor már ilyen sok szólam kavarog, az ember hajlamos nagyon összezavarodni, pláne ha másnapos.

És Nyíregyházán én jóformán mindig másnapos voltam, mert órákon át zötykölődött velem a vonat Miskolcról, megállt minden akácfánál, részeg ingázók szálltak fel, hangosan ordítoztak, velem szerencsére nem sokat törődtek, de mire megérkeztem a végállomásra, mindig innom kellett valamit, ha nem akartam megbolondulni, mert fogalmam sem volt róla, miért is akarok én falusi énektanár lenni, és mit is keresek ebben az istenverte városban, ahol januárban olyan hideg van, hogy még a vonatok sem indulnak el, mert befagynak a váltók.

Ott álltam hát egy üres tanteremben, a tanárnő kérdő tekintettel nézett rám, hogy mikor intem már be a harmadik szólamot, amikor az első már sikeresen megfőzte a káposztát, netán elnyerte Vargánétól Zsuzsa lánya kezét. Nagyon tanácstalan voltam. A tanárnő viszont cseppet sem. Felállt a zongora mellől, és csak annyit mondott, hogy ez sajnos nem elégséges, jöjjek vissza később.

Forró, perzselő alföldi nyár volt, senki sem járt napközben az utcákon, poros akácok sorvadoztak a könyörtelen verőfényben, én pedig szégyenszemre elindultam a vasútállomás felé. Az egész életem romokban hevert. A nyolcvanas évek az istennek sem akartak elmúlni, és fogalmam nem volt róla, melyik szólam hol tart.

Szerencsére Pestre visszaérve még abból az általános iskolából is kirúgtak, ahol harminc megvadult gyerekre kellett volna vigyáznom délután egytől öt óráig. Az egyik tanuló kimászott ugyanis a vécé ablakán, és a harmadik emelet magasságában halálmegvető bátorsággal mászott vissza a folyosóra nyíló ablakon. Könnyen leeshetett volna, meghal, és szerencsésebb esetben börtönbe kerülök, rosszabb esetben az apja agyonver.

A gyerek azonban nem esett le, engem viszont az igazgatónő kedves szavakkal tanácsolt el a pedagógusi pályáról. Nagy megkönnyebbülés volt leszámolni a gondolattal, hogy életemben valaha is el kelljen vezényelnem a Hej Vargánét ezeknek a kis átkozottaknak. Kánonban.

Szólj hozzá!

2016.01.08. 23:04 barangó

Azt csicsergik a keselyűk, hogy láttak engem a magasból, amint január elsején felmentem a Gellérthegyre. Részegnek tűntem, állítólag nem tudtam egyenesen járni, de nem estem el. Pedig a keselyűk nagyon drukkoltak, hogy essek el, mert akkor talán nem tudok felkelni, odafagyok egy pocsolyába, nekik meg tálalva az ebédjük.

Végül biztonságosan eljutottam egy barátom lakásába, ahol megettem féléves gyermekük ebédjét, majd elittam a pálinkát a náluk vendégeskedő após elől, és ledőltem aludni. Délután ébredtem, taxit hívtak, én meg hazajöttem.

Semmi kedvem nem volt felmászni még egyszer a Gellérthegyre, bár jól tudtam, hogy a keselyűk már alszanak sötétedés után. Rossz a szemük, reggelre meg nagyon keményre fagytam volna, és a mirelit hullát még ők sem szeretik.

Erről utólag eszembe jutott, hogy 1986. januárjában Miskolcon is majdnem sikerült megfagynom. A megyei kórházban dolgoztam betegszállítóként, és kiadták az előző évről maradt egy szabadnapomat. Egy olyan albérletben laktam, ahol csak éjszakára lehetett befűteni, reggelre mindig farkasordító hideg lett.

Ha munkába kellett menni, ez nem okozott gondot, mert felébredve egyből elindultam dolgozni a kórházba, még a fogmosással sem vesződtem. Szabadnapom reggelén viszont nem kellett sietnem, így iszonyúan fáztam. Szobatársam, Zsolt még nem ért haza a reggeli újságkihordásból, én pedig jobb ötlet híján elindultam, és vettem a boltban egy fél liter Stolichnaját.

Ragyogó napsütésben és mínusz tízfokos hidegben értem vissza az albérletbe. A kezem majdnem lefagyott, míg előkerestem a kulcsot, és a szobába visszaérve azonnal hatalmas kortyokkal inni kezdtem a vodkát. Mire Zsolt hazaért, már hiányzott a fele, én pedig tökrészeg voltam.

Megyek Nyíregyházára, mondtam neki, mert volt valami elintéznivalóm a főiskolán, de nem jutottam a pályaudvarnál tovább, ahol két rendőr igazoltatott, de volt bejegyzett munkahelyem, elengedtek. Én pedig jobb ötlet hiányában felültem egy buszra, ami felvitt az avasi lakótelepre.

Miskolc nagyon sivár és ronda város, de az avasi lakótelep a legsivárabb és legrondább része. Nincs ott semmi, csak tízemeletes betonházak. A vodka talán még nálam volt, és sűrűn belekortyoltam, mert nagyon fáztam. Végül egy játszótérhez érve leültem egy padra, és délelőtt tíz óra körül már békésen aludtam az egyik padon.

Ez csupán a képzeletem műve, mert nem sokra emlékszem. Arra sem, hogy mit álmodhattam, amint arra sem, hogy végül a mentők jöttek értem, és bevittek a detoxikálóba. Ott ébredtem valamikor késő éjszaka. Fogalmam sem volt, hol vagyok.

Sok ember horkolását hallottam, és sötét volt, mint a pokol végbelében. „Elnézést, meg tudná valaki mondani, hol vagyunk?”, kérdeztem jó hangosan, és csodák csodája, valaki válaszolt is. „A Szentpéteriben.”

A Szentpéteri kapuban található Miskolc egyik kórháza, véletlenül éppen az, ahol dolgoztam akkoriban.

Hiszen ez nagyszerű, behoztak a munkahelyemre, gondoltam, és már aludtam is tovább. Csak reggel tudtam meg, hogy a detoxikálóban vagyok. Hajnali hat órakor az egész gyászos kompániát kihajították, visszaadták a ruhámat, a személyeimet, és egy számlát is kaptam, hogy majd fizessem be.

Udvariasan elköszöntem, és egyszerűen átsétáltam a kórház egy másik szárnyába, a baleseti sebészetre, ahol dolgoztam. Fél nyolcra kellett volna beérnem, de már fél hétkor benyitottam a betegszállítók szobájába, ahol még sötét volt, és az ügyeletes hangosan horkolva aludt.

Megráztam a vállát, és közöltem vele, hogy itt töltöttem az éjszakát a detoxban, azért jöttem ilyen korán. „Akkor tűnés ki a közértbe, és hozz nekem két sört meg egy kettest”, mondta II. György (ketten voltak, ezért hívtuk őt másodiknak), én pedig úgy tettem, ahogy mondta. Valahogy el kellett ütni azt az órát munkakezdésig.

Végül jókedvűen kezdődött az a napunk is, bár némi fejfájásra panaszkodtam egész reggel. Nekiláttunk a betegek szállításának, hoztuk, vittük őket, műtőbe fel, műtőből vissza az intenzívre, az osztályról le a röntgenbe, az ambulanciáról fel az osztályra. Egyikük sem panaszkodott, hogy szeszszagunk lenne, mi sem nagyon panaszkodtunk semmire.

Valahogy eltelt az a nap is, és nagyon örültem, hogy másnap is dolgozni kell jönnöm, így nem látom majd reggel, hogy milyen nyomorúságos albérletben lakom.

Abba az albérletbe tényleg csak aludni jártam, mert napközben képtelenség volt otthon maradni. A négy falon meg a mosdóban összegyűlt koszos edényeken kívül nem nagyon volt ott semmi látnivaló.

Csak napok múltán jöttem rá, hogy akár meg is fagyhattam volna, ha a mentősök nem jönnek értem. Ha nem hívja őket valaki, egy ismeretlen, akinek azóta is hálás vagyok, mert az életem mentette meg. Ellenkező esetben huszonöt évesen halálra fagytam volna.

Így utólag visszatekintve meg kell állapítsam, hogy fájdalommentes halál lett volna. Szépen átcsúsztam volna a semmibe, ahol ugyanolyan hideg van, mint az avasi lakótelepen, csak már nem fázik az ember. Nincs ott hideg, meleg sincs, nincs ott egyáltalán semmi. Valószínűleg benyitottam a halál ajtaján, aztán valahogy mégis kitessékeltek. Amit határozottan nem bánok.

Nos, ezt a történetet már elmondtam egy korábbi blog-bejegyzésben, ebben biztos vagyok. Úgy döntöttem azonban, hogy nem törődöm vele, elmondtam-e már bizonyos történeteket, nekifutok még egyszer, és azt tapasztaltam, hogy ugyanúgy átélem újra, mintha először mesélném.

Nagyon lehangolt ugyanis, hogy mindent elmondtam már magamról, amit tudni kell, és hirtelen rájöttem, hogy minden elmondható többször is.

 

Szólj hozzá!

2015.12.23. 00:05 barangó

A disznó visszamászott az óljába, és kicsit eszegette még a moslékot. Hitler lánctalpasai ekkor már fél Európát letiporták. A disznó arra gondolt, hogy ő is lehetne akár a lánctalpasok császára. Reggel ébredve egy birodalom köszöntené, és ha kimenne a nürnbergi emelvényre, harsány tömegek üdvözölnék.

Ehhez képest egy ólban kell élnie, és moslékzabálással kell bizonyítania, hogy húsa alkalmas a nagyüzemi hasznosításra. Gondolkodóba esett. Szájában megkeseredett a moslék, legszívesebben kiköpte volna. Úgy érezte, életét előre kitalálták, és neki esélye sincs, hogy alakíthasson rajta.

Lassan hajnalodott, de tél lévén még mindig sötét volt. Ez lehet az év legsötétebb napja, gondolta, mert még hét órakor sem világosodott. Nem hallotta sorstársai röfögését. A karácsony mindenkiből érzelgős felmosórongyot csinál, gondolta a disznó, és tényleg kiköpte szájából a megkeseredett moslékot.

Szerte a világon nagy változások zajlottak. Digitális forradalmi hordák lepték el az utcákat, és vonszolták nyaktiló alá a nem digitálisan gondolkodókat. Folyt a vér, amivel viszont remekül fel lehetett mosni az utcakövet. Disznók baszták saját moslékban fogant gyermekeiket, de előtte még elevenen széttépték őket.

Még csak sejteni sem lehetett, hogy ki fogja feltakarítani ezt a sok mocskot. Mert hát karácsonyra ragyogniuk kell az utcáknak, ez nem lehetett kétséges. Szólt mindenütt a Jingle Bell, és a nácik is több szólamban énekeltek. Amúgy ez elég jól megy nekik. Már csak órák voltak hátra a szentesti könyörgésig.

A disznó elterült a pocsolyában, és arra gondolt, hogy a vágóhídon majd nem lesz ilyen szar a moslék. Hogy adnak valami ehetőt is a halál előtt. Vagy legalább valami ihatót.

Szólj hozzá!

2015.12.05. 22:58 barangó

Tegnap olyan vérképet produkáltam, hogy még a göncölszekér is megbillent az égen. Nagyon fostam előtte, de végül hibátlan májértékek jöttek ki, mint egy csecsemőnek. S mindezt azután, hogy augusztusban kiittam a poklok minden pocsolyáját. Na, erre igyunk, mondtam, és elindultam a Kispráterbe. A liftben belenéztem a tükörbe, fölényesen elmosolyodtam, és biccentettem. Csak így tovább, barátocskám.

Benyitottam a Kispráterbe, és mintha valami nótát cifráznék, azt énekeltem, hogy „Kiváló a májfunkcióm, ihajja”. Erre persze már töltötték is a fröccsömet, Tibike pedig elővette a hegedűjét, amit ezek szerint mégiscsak sikerült kiváltania a zálogházból, és már húzott is valami dallamot. Nem arattunk túl nagy sikert. Talán mert mindenki irigykedett a gamma GT-mre meg a GTO-mra, amelyek meg sem közelítik a kritikus határértéket.

Tibike még eljátszotta a Moszkva-parti estéket meg az Ócseny csjornaját, aztán elment hugyozni. Addig odaadta a hegedűt, hogy játsszak valamit. Visszajött, és mondtam neki, hogy köszönöm, de ez a hangszer valamiért nem engedelmeskedik az ujjaimnak. Azért félig-meddig hamisan eljátszottam neki egy G-dúr skálát, és Tibike meg is dicsért.

Mit játsszak, kérdeztem tőle, mire megvonta a vállát. Játszd el a bocibocitarkát, mondta, mire én is sértődötten megvontam a vállam. Jól van, akkor játszd el Mendelssohn e-moll hegedűversenyét, mondta egy legyintés kíséretében. Hú, most nem jut eszembe, de ide tudnád fütyülni a fülembe?, kértem, mire Tibike elfütyülte az alaptémát. Hol kezdődik? H-n.

Megkerestem a H hangot az A-húron, és nagyon óvatosan játszani kezdtem. A harmadik hang előtt megálltam, de Tibike már mondta is, hogy G. Megtaláltam a G-t, és onnan már könnyedén ugrottam volna E-re, de Tibike mondta, hogy ne üres húron játsszam, hanem kisujjal fogjam le. Megvolt az is, de Tibikének ekkor megint hugyoznia kellett, úgy látszik rossz a veséje.

Az E-hangot próbáltam a helyére rakni közben, de utána elakadtam. Az istennek sem jött az a hang, ami pedig ott volt valahol az éterben. Disz, ordította ki Tibike a vécéről, miközben hangosan csobogtatta vizeletét a piszoárba.

Megkerestem a kisujjammal a fogólapon azt a helyet, ahol a Disz hangot sejtettem, és csodák csodája, tényleg ott volt. Nem állítom, hogy ez volt a zenetörténet legtisztább Disz hangja hegedűn, de azért fel lehetett ismerni, mintha egy rendőrségi regisztrációhoz készített fotón próbálnánk azonosítani a saját vonásainkat.

Tibike is visszatért a vécéről, átvette a hegedűt, és eljátszotta rendesen a Mendelssohn-témát. Egy oktávval magasabban, ahol tényleg megszólal. Kérdeztem tőle, hogy mi van, ha nagyon remeg a keze. Ugyanis a hegedű akkor nyekereg a legfájóbban, amikor a jobb kezünkkel bizonytalanul eresztjük rá a vonót a húrokra. Márpedig az ember jobb keze is nagyon tud remegni egy másnapos reggelen.

Semmi, fogom, és meghúzom, mondta Tibike, és egy határozott mozdulattal rárántott egyet a vonóval a hangszerre. Egy fikarcnyi remegést sem lehetett kihallani abból a hangból. Óhatatlanul eszembe jutott az a reggelünk, amikor augusztusban itt reszkettünk a járdaszegélyen, és töltögettük a meleg whiskyt a hideg üdítőbe. Életem egyik mélypontja volt a sok közül. Egy nagyon hamis Disz hang.

Szólj hozzá!

2015.10.31. 18:51 barangó

Vettem délután egy üveg bort, de nincs sehol. Nem találom. Az összes rejtekhelyet végignéztem. A sarki eszkimó azt mondta, hogy látta, amint egy fókanősténynek házassági ajánlatot tesz egy sarki fóka, de utána inkább hazament, ahol azt kellett látnia, hogy a felesége egy keletnémet állatkertből szökött, kopott bundájú jegesmedvével szeretkezik. Ettől rossz kedve lett, és inkább lejött a kocsmába.

Az egyetlen kocsmába, ami nyitva van az északi sarkon. Van még egy nyitva tartó kocsma a déli sarkon is. Ott például kevlárból van a vécékefe, tehát ha az ember szarik egyet, a legmakacsabb szarcsíkot is el tudja távolítani vele a fajanszról.

Johnny Cash is ott iszik. Várja a hajót, ami Argentínába viszi. A hajó valószínűleg reggel 6-kor érkezik, egy téli reggelen, amikor az embernek még meghalni sincs kedve. Addig is déli-sarki pénzzel kell fizetni, aminek az árfolyamát az üzbég rubel és a román dollár keresztárfolyama alapján kell kikalkulálni. A világ más tájain elég problémás vele fizetni.

Nem is fárasztottam magam tovább fejszámolással, mert váratlanul eszembe jutott, hogy van egy üveg borom valahol elrejtve, talán egy párhuzamos univerzumban. Lehet hogy Nagy Sándor találta meg az egyik hadjárata során, egy hajtásra megitta mind a két litert, majd ott helyben lemondott világhódító terveiről, szélnek eresztette a hadseregét, és inkább kisállatok simogatásával töltötte élete hátralévő idejét. Amiből soha sincs elég.

Ebben a párhuzamos univerzumban például Hitler egy liter kazincbarcikai házi szilvapálinka és egy tömött hasispipa hatása alatt belátta, hogy nem kell mindig világháborúzni, és azzal töltötte hátralévő éveit, hogy megtanult dekázni.

Mármint labdát dekázgatni a lábfején. Harmincötig jutott. Békés halála volt. Nem kellett a rommá bombázott és ágyúzott Berlinben egy bunker mélyén elroppantania a ciánkapszulát, és főbe lőnie magát, csak békésen elbólintott a szőlőlugasban. A feje oldalra billent, a szeme fennakadt, és már nem is szenvedett tovább.

Csak azt a hozzávetőlegesen ötvenmillió embert volt nehéz elhelyezni, akik így nem halhattak meg a második világháborúban. Az északi meg a déli sarkon próbáltak nekik helyet találni több-kevesebb sikerrel. A sivatagi homok amúgy melegebb, mint az anyaméh, ott jól el lehet ott bújni. Valószínűleg az üveg boromat is oda rejtettem magam elől.

3 komment

2015.09.27. 10:08 barangó

Még mindig nem hevertem ki lelkileg teljesen ezt a pokoli augusztust. Kegyetlen érzés, amikor kiderülnek utólag bizonyos dolgok. Hogy hányszor fordult elő, amikor valaki fél órán keresztül csengetett hiába, én meg itt feküdtem az ágyon eszméletlenül. Persze a telefont sem vettem fel. Joggal hihették, hogy meghaltam.

A kijózanodás után meg jött a rettegés, hogy mi minden ment át a májamon ez alatt a három hét alatt. Nemcsak a szesz, hanem a nyugtatók, a Seduxen, a Tegretol, a Rivotril, amivel végül sikerült behúzni a vészféket, mielőtt tényleg meghaltam volna.

És még a pszichiátriát is sikerült megúsznom. Ezt csinálja utánam bárki. És elég hamar talpra álltam. De hatalmas lyukat ütött bennem ez a három hét. Most foltozgatom.

Sikerült elinnom egy Fender Telecastert. Amikor augusztus közepén már fogyatkozott a pénzem, mit szépítsük, utolsó fillérig elfogyott, körülnéztem a szobában, hogy mit adhatnék el. Felkeltem a fotelból, odamentem a Telecasterhez, elkaptam a nyakát, és ahogy a vasárnapi rántott csirkéhez régen a falusiak elkapták a kiszemelt a baromfi nyakát, hogy levágják, megkopasszák, megsüssék, megegyék, én is vittem a gitárt.

Előzőleg megbeszéltem telefonon Lajos barátommal, aki épp nyaralt valahol, hogy ki kell vinnem a hangszert Adyligtre, ami több mint egy óra utazás békávéval, ott át kell adnom az anyósának, aki ad érte hatvanezer forintot, ami persze csak előleg, de úgy tűnt, kihúzom belőle egy darabig. Akkor ez a megoldás még csak átmenetinek tűnt, mintha zálogba adnám a gitárt, amit majd visszavásárolhatok. Nem így történt.

A lényeg, hogy felültem a buszokra, villamosokra, gyalogoltam, becsengettem, jött az anyós, hozta a hat darab tízezrest, átadtam a gitárt, és húztam a legközelebbi kocsmába. A gitár szépséges meggypiros színű volt, sötétbarna rózsafa fogólappal, vérzett a szívem érte, de azzal vigasztaltam magam, hogy a basszusgitárt nem adtam el, nem is fogom, és hogy én tulajdonképpen basszusgitáros vagyok. Olcsó trükk.

Ám hogy helyzetem megkönnyítsék, a maratoni részegség miatt a Qss-ból is kirúgtak, s mert jóformán csak ott kellett már a gitár, ténylegesen okafogyottá, hogy tovább tartogassam. Már júniusban összevesztem a zenekarral, mert a stúdióban belekötöttek bizonyos szövegrészekbe, sőt bele is rondítottak. Miután nem voltam hajlandó átírni bizonyos sorokat, egyes szavakat a megkérdezésem nélkül megfordítottak, ami azt jelenti, hogy a felvételen érthetetlen.

Már akkor mondtam, hogy keressenek más énekest, végül azonban mégis ők rúgtak ki. Ideje volt már. Kezdtem nevetségessé válni ebben a szerepben, és előfordul, hogy az ember merő kényelemből nem hajlandó megtenni egy bizonyos lépést, míg aztán rá nem kényszerítik.

Tegnap zuhogott az eső, mégis felsétáltam a Gellérthegyre, s miután eléggé eláztam, beültem a Libellába a Budafoki út elején egy jó hideg sörre. A kocsma üres volt, csak két buta picsa beszélgetett a pultos nővel, és egy darabig elengedtem a fülem mellett a párbeszédüket. Egy adott ponton azonban nem tudtam már nem figyelni. Az irritáló hanglejtésről most nem is szólnék, csak arról, amit egyikük közölni kívánt a pultossal.

Azt már nem hallottam, hogy hol történt az eset, talán Spanyolországban, de valami angol pasiról beszélt, aki rengeteg gint ivott. Vizet szinte nem is, még a fogmosáshoz is gint használt, ezt így higgyük el. És hogy az a faszi egész nap alsónadrágban mászkált a lakásban, de nem hosszú szárú bokszerben, hanem abban a klasszikus régi alsóban, ezt képzeljük el. És a faszin napközben egyáltalán nem látszott hogy részeg, csak este, amikor bulizni indult. És a hűtője tele volt ezekkel az előre elkészített koktélokkal, Margaritákkal, vagy nem is… inkább talán Mojitókkal.

Te szentséges atyaúristen, gondoltam magamban, ki nem szarja le a kurva Mojitódat, te szerencsétlen jogász picsa, mert ezek többnyire jogászok. Vagy mert még oda járnak egyetemre, vagy mert végeztek, lett egy jól fizető állásuk, és egy igazi pénzes pasiról álmodoznak, aki előbb-utóbb fel is bukkan majd az életükben. Mi a faszt tudsz te az alkoholizmusról, te nyomorúságos féregnyúlvány? Gondoltam magamban, miközben gyorsan megittam a sörömet, és miközben elhagytam a kocsmát, még vetettem egy gyilkos pillantást a picsák felé.

Sötét volt már, még mindig esett, felültem a biciklire, és hazahúztam.

Szólj hozzá!