2016.12.08. 21:53 barangó

Valamikor a nyolcvanas évek közepén egy miskolci lakótelep játszóterén találkoztam egy fura fickóval. Magában fütyörészett, de akármennyire figyeltem, képtelen voltam ráismerni a dallamra. Mint utóbb kiderült, a Cherry, Cherry Lady-t fütyülte.

A kocsmákban akkoriban furcsa űrutazók tartózkodtak. A nyolcvanas évek divatja szerint öltöztek, és mindenkinek reménytelen Bundesliga-frizurája volt. A lábuknak támasztott nejlonszatyor tele volt konzervekkel, de a szemfüles megfigyelő endékás hajszárítót, csehszlovák szotyolát és szovjet űredeledelt is felfedezhetett a szatyor mélyén.

Megszólítottam a fütyörésző figurát, hogy nincs-e kedve meginni velem valamit. Mosolyogva rám nézett és fütyörészett tovább. Ekkor már kezdtem aggódni a lovaim miatt. Messziről érkeztem, és az egyik lovam elkezdett nagyon sántítani útközben. Nem voltam biztos benne, hogy elérem a miskolci űrállomást.

Az űrállomások akkoriban elég szerényen voltak berendezve. Nagy, üres hodályként kell elképzelni őket, ahol egy kijárat és egy bejárat feliraton kívül maximum egy szemétláda kapott helyet, amit teletömtek üres samponos flakonokkal, elhajított parókákkal meg népszerűtlen zenekarok kislemezeivel.

Csak nehogy erre a sorsra jussunk, kacsintottam oda a fütyörésző figurának. Egyébként jól fütyülsz, vetettem oda neki. Nekem úgy tűnt, mintha valami Verdi-áriát fütyülne, de nem firtattam. Különben is a lovamat közben megpatkolták. Valami gránátrepesz ment a patájába, attól sántított. Kifizettem a patkolást meg az italomat, és fejjel intettem a kocsisomnak, hogy mehetünk.

Ekkor a fütyörésző figura elém lépett, és valami érthetetlen nyelven cigarettát kért. Mutatta is, onnan jöttem rá. Hogy cigi kell. Adtam neki, és mutatta, hogy tűz is kéne. Adtam neki, és megkérdezte ugyanazon az idegen nyelven, hogy mi a nevem. „Giuseppe Verdi”, mutatkoztam be neki.

Felcsillant a szeme. Hogy ismerem-e ezt a dallamot, kérdezte, és elkezdett fütyülni. A kurva anyádat, gondoltam, de azt mondtam, hogy erre ringatták a bölcsőmet. Nem vette észre szavaimban az iróniát, és rendületlenül fütyült tovább. Legszívesebben ráhúztam volna a fejére egy szemétkukát, és belöktem volna a Jeges-tengerbe, de rákacsintottam.

A kocsisom már türelmetlenkedett, nagyokat sújtott a levegőbe ostorával. „Látja, mondtam a fütyörészőnek, ilyenek ezek a kocsisok. Mindig csak menni akarnak.”

Odatettem még néhány fémpénzt a pultra, hogy adjanak inni ennek a fütyörésző figurának, és távoztam. Utóbb megtudtam, hogy megalakította a Modern Talkingot, és sikeres lett. Ha akkor kicsit kitartóbb vagyok, én lehettem volna a zenekar másik tagja. A szőke csávó, akinek olyan Bundesliga-frizurája van.

Szólj hozzá!

2016.10.24. 12:23 barangó

A nők mindig kolibriszárnyakon érkeznek. Pontosak. Ha te érsz oda előbb, akkor is te késtél. Ott ülnek a hintában, és fényképezik a csillagokat. A nők még az istennél is pontosabbak.

Ha véletlenül elaludna az ember az erdőben, női farkasok veszik körül, és amikor valamelyik nőstény farkas beleharapna a nyaki artériádba, a falka elkezd vonyítani. Túlzottan spriccelni fog a vér.

A nők állítólag létrehoztak egy külön nyelvet. Kicsit hasonlít a kínaira, de inkább valami elfelejtett törzsi jelbeszédre. Arról beszélgetnek, hogyha lenne egy saját bolygójuk, ott kidobott pasikkal lenne szegélyezve az út. A holttestek foszforeszkálnának.

A nők agya rá van kötve egy intergalaktikus erőműre. Az eldobott pasik pedo- és gerontofilek voltak egyszerre, de ha baszni támad kedvük, legszívesebben kígyókkal vagy békákkal teszik.

A nők újraszülik a világegyetemet. Holnap.

Szólj hozzá!

2016.10.16. 15:58 barangó

Ma reggel érkeztem vissza New Yorkból, ahol titkos találkozóm volt Leninnel. Kocogó értelmiséginek álcázta magát, és a legmenőbb edzőcuccban jelent meg a Central Park egyik bejáratnál. A szintén menő sporttáskájában azonban egy időzített bomba ketyegett.

Sajnálatos módon a bombát még Svájcban állították össze, és az óraszerkezetet is a holdutazás előtti időkben élesítették be, úgyhogy kurva hangos volt.

Lenin nagyon halkan elmesélte, hogy mostanában gitározni tanul, mert szeretne egy death metal zenekart alapítani, ugyanis azt hallotta, hogy így lehet a legkönnyebben becsajozni. Évszázadok óta nem volt nővel, vallotta be szemlesütve a fiatal diktátorpalánta.

Ekkor Lenin azzal a hülye ötlettel kezdett fárasztani, hogy a föld középpontjában hatalmas hideg óceánok hullámoznak, és úgy érvelt, hogy ezt Verne Gyulánál olvasta. Mondtam neki, hogy Verne Gyulának én azt sem engedném meg, hogy kivasalja az alsónadrágomat, de higgye el nekem ingyen, hogy a Föld középpontjában nagyon meleg van.

Lenin ekkor fizetés nélkül távozott, de ott hagyta a ketyegő bombát. Nekem viszont nagyon kellett szarnom, és az időzített szerkezettel farkasszemet nézve ürítettem. Elkezdtem törölni a seggem, és közben arra gondoltam, hogy a bomba bármely percben robbanhat.

Nem robbant fel. Lehúztam a szart, és visszamentem a New York-i bár pultjához, ahol Verne Gyula bámult bután egy hideg whisky-tócsába. A francia himnuszt fütyörészte, amit viszont csak lassan ismertem fel, mert nagyon hamisan fütyült. Nincs kedved inkább szarni valamit?, kérdeztem Verne Gyulától.

Verne Gyula mélyen elgondolkodott, majd szigorúan a szemembe nézve megjegyezte, hogy Lenin egy szélhámos, de a Föld középpontjában tényleg van egy hűvös óceán.

Szólj hozzá!

2016.10.06. 08:11 barangó

A lódoktor egy idegen faluba érkezett. Sokat utazott, és általában örömmel fogadták, mert mindig volt valami beteg ló a környéken. Jobb esetben csak a hágatásnál kellett segédkeznie, rosszabb esetben agyon kellett lőni a lesántult lovat. Előbb-utóbb meghívták vacsorára. Soha nem lóhúsra. Annak az ízét úgyis azonnal megérezte volna.

Ilyenkor persze sokszor került szóba a politika. Hogy sántulnak a lovak, és nem lehet számítani a kocsisokra sem, mert azok sem értenek már a lovakhoz. Csak ütni tudják őket, de még egy törött kocsikereket sem tudnak megjavítani. Egy idő után mindenki csak a kocsisokat szidta. Részegesek, felelőtlenek, és még azt sem tudják, hány fok a derékszög.

Persze igazi kocsisokkal senki sem találkozott. Az a hír járta róluk, hogy embercsempészek dobják le őket ejtőernyővel, és ha nem figyelünk rájuk, kieszik az összes tojást a kotlós alól, megbabonázzák a varrónőket, akik véletlenül megszúrják a mutatóujjukat, és apró kis vércsöpp jelenik meg az ujjuk begyén. Ilyenkor persze nem a lódoktort kell hívni.

A lódoktorok persze nem is vállalnának ilyen eseteket. Inkább megjósolják, hogy hány csikót fog elleni a császár kancája, vagy mikor lesz vége a szíriai öldöklésnek. A lódoktorok szerint nem holnap reggel. Előbb még az összes létező vallás követői lemészárolják egymást, és az emberiség elindul visszafelé azon az úton, amely egy vécélyukban végződik.

Eddig tart a lódoktor jóslata, és máris töltik neki az újabb pohár pálinkát, mert akkor végre befogja a száját, és inkább csak bólogat bölcsen. Persze arra még neki sincs diplomája, hogy hat fekete lovat fogjon be a császár koporsóját szállító hintóba. A császár koporsóját ugyanis olyan fogatlan szélhámosok faragják, akikben a saját anyjuk sem bízott soha. Kitagadták őket már akkor, amikor még megvolt az összes foguk.

Ezek a hazátlan útonállók aztán a saját tudatlanságukkal kérkedve elvállaltak minden olyan kontármunkát, amit még a legócskább háborúkban egymást pusztító zsoldosok rokkant maradéka sem tud már elvégezni. Ki is ütötték a fogaikat, amikor összeomlott egy disznóól vagy egy istálló, maga alá temetve a jószágot.

Persze ők mindig szerencsésen továbbálltak, és végül elvállalták a császár koporsójának megfaragását. Mert ahhoz egyáltalán nem kellett érteni. Sietve kellett összeeszkábálni, mert a dühödt nép minél hamarabb föld alatt akarta tudni az uralkodót.

Amikor ezt elmesélték a lódoktornak, ő csak szomorúan bólogatott, és kért még egy pohár pálinkát.

Szólj hozzá!

2016.10.01. 09:57 barangó

A Baross utcán mindig történik valami. A kormánypropaganda is itt a legarcátlanabb. Pedig az emberek többségét itt a napi túlélésen kívül nem sok minden érdekli. Mégsem hagyják őket gondjaik közt fuldokolni, az agyakat is birtokolni akarja az elöljáróság. A kerületi önkormányzat homlokzatára ki is írták, hogy előljáróság, így hosszú ő-vel, mert ezzel is a múlt szellemét idézik, és így még félelmetesebbnek gondolják magukat.

Az előljáróság épülete előtt tegnap este két hajléktalan, egy nő és egy férfi ordítozott egymással. Nyilván a maradék boron vesztek össze, vagy az utolsó szál cigarettán. Koruk meghatározhatatlan, a hátralévő idejüket könnyebb megjósolni. Mind a ketten tántorognak, még ahhoz is túl részegek, hogy összeverekedjenek.

„Legalább elvisznek majd a rendőrök”, krákogja a nő. „Kit, talán engem?”, kérdez vissza a férfi, és gúnyosan felröhög. „Téged, téged, te terrorista geci”, ordítja a nő, és nem röhög. Szent meggyőződésem, hogy ezeknek az embereknek az aktív szókincse oly szegényes, hogy abban a terrorista kifejezés aligha szerepelt a közelmúltig. Internetet nem használnak, újságot nem olvasnak, tévéjük, rádiójuk sincs, mégis megtalálta őket a propaganda.

Nem lepődtem volna meg ezek után, ha a férfi azzal vág vissza, hogy „dögölj meg, te rohadt migráns kurva”, de ez már túl szép lett volna.

Szólj hozzá!

2016.04.25. 09:58 barangó

Néha érdekes dolgok történnek a Baross utcában. Két fiatal például az imént a pékségben valami westernfilmbe képzelhette magát. Mindkettőjük keze a derekukra erősített hatlövetű felé nyúlt, miközben nagyon higgadtan, és nagyon mély hangon azt kérdezték a pultos nőtől, hogy tud-e adni majonézt a pizzához. Tudott adni. A két fiatal csalódottan nézett egymásra. Szeretettek volna már lövöldözni egy kicsit.

Tegnap délután a trolin viszont megtudhattam, hogy a velem utazó faszi anyjának tüdőrákja van. Ekkora, mutatta a faszi, mint amikor valaki a hal méretét mutatja, amit kifogott. Kivették a fél tüdejét, de ez egy olyan ritka rák, ami nem terjed tovább. Mondta a faszi, és megint úgy nézett körül, mint aki szeretné, hogy megtapsolják.

Azt hallottad, hogy az Aranka megbénult?, kérdezte tőle a vele szembe ülő nő. Kettejüknek összesen lehetett 3-4 foguk. Sajnos ekkor értünk a 32-esek terére, és le kellett szállnom. Az amerikai regényírók állítólag beülnek egy taxiba, ha úgy érzik, hogy kezdenek elszakadni a beszélt nyelvtől. Nekem elég felszállni a trolira.

Szólj hozzá!

2016.03.20. 13:17 barangó

Abban a nyomdában többnyire éjszakai műszakban dolgoztam. Ami azt jelentette, hogy napközben aludnom kellett volna. De nem tudtam, mert röviddel azután zuhant le egy repülőgép a fülem mellett, amikor elnyomott az álom, vagy mérgezett csótányok falták fel a lábfejemet. Bármi is lehetetett az oka, ha holtfáradtan elaludtam reggel 8-kor, 10-kor már ébren voltam. Egy hét elteltével már 9-kor ébredtem.

Néztem a plafont, hátha elalszom, de mindig megnyomta valami a csengőt az agyamban, amitől olyan fáradtan ébredtem, mint egy elgyötört teherhordó, akinek épp most kell átvágnia egy víz nélküli sivatagon. Mégsem tudtam visszaaludni. Amikor már zsinórban több napja nem aludtam, és lila kérdőjelek hullottak alá az égből, jelentkeztem az üzemorvosnál.

A kollégáim hívták fel a figyelmemet, hogy doktor Fekecs, a Szikra Lapnyomda üzemorvosa bármit felír, még a ciánt is, ha azt kérem. Az irodája az üzemi öltözőtől nem messze volt. Bekopogtattam, ajtót nyitottam, és ott ült a doktor, aki ciánt is felírja. Nekem Noxiront ajánlott. Ez egy olyan altató, ami nem segíti a mély és pihentető alvást, csak a bealvást, és utána veszi a kalapját. A Noxiron az egyik legszörnyebb mérgem lett.

Bevettem, elaludtam, de ugyanúgy felébredtem 9-kor, mintha mi sem történt volna. Még a kedvenc rémálmaimat sem tudtam befejezni, máris a plafont néztem, nehogy elvigye valaki. A Noxiront viszont nem vitte el senki, egyáltalán nem távozott könnyen az ember szervezetéből. Elég volt hétvégén ráinni egy deci konyakot, máris elnyomott az álom akár a teknősök szaporodásáról szóló természetfilm kellős közepén is.

Dr. Fekecsnek még egy szerep jutott szomorú nyomdai életemben, egészen pontosan 1990. április 7-én. Akkor majdnem az életemet mentette meg. Egy súlyos hétvége után mentem be dolgozni. Három napot ittam át úgy, hogy közben egy falatot sem ettem. Ha minden igaz, vodkát ittam, de ezt már nehéz kideríteni. 4-én volt a születésnapom, így április 7. hétfőre esett.

Szörnyű ébredést követően mentem be dolgozni, de amikor alá kellett volna írni a jelenléti ívet, a kezem görcsbe rándult, és lassan összeestem. Azért mondom, hogy lassan, mert valakinek sikerült elkapnia, és a nyitott ablakhoz támogatnia. A friss levegőtől még rosszabbul lettem, úgyhogy azonnal hívták doktor Fekecset, aki futva érkezett, kezében kis orvosi táskájával.

Miután megtudta, hogy mitől vagyok rosszul, előkapott egy fecskendőt, és belém vágott egy nagy adag valamit, amitől átmenetileg jobban lettem. A művezető persze rögtön kíváncsian érdeklődött, hogy tudok-e majd dolgozni, mire a doktor szomorúan ingatta a fejét, majd lekísért a rendelőjébe, ahol felfekhettem egy vizsgálóasztalra. Nem kérdezte, hogy miért iszom ennyit, csak amikor látta már, hogy jobban vagyok, eleresztett. Menjen, és pihenje ki magát, mondta.

A nyomdától hamarosan sikerült megszabadulnom, de sajnos nem lehettem ott, amikor a földdel tették egyenlővé.

Hol lehet most az a sok betontörmelék?

 

Szólj hozzá!

2016.02.13. 21:28 barangó

És életem egyik legnyomorúságosabb korszaka még csak ezután következett. Azt a nyomdát, ahol négy éven át kellett dolgoznom, azóta lebontották, a földdel tették egyenlővé. Jártam arra egy néhány éve, egy januári péntek délelőtt, és varjakat láttam, ahogy ehető magok után kutatnak a hóban.
Harminc éve egy betonszörnyeteg állt ott nyomdagépekkel, amelyek három műszakban ontották az olvashatatlan szemetet.
1987-től 1989-ig a metróállomástól még egy hosszú futás várt rám, hogy elérjem a nyomda bejáratát, ahol rendészek álltak kis csoportokban.
Rosszul öltözött rossz arcú emberek voltak, és amikor csúnyán néztek, akkor még ellenségesebb lett az arcuk. És mindig csúnyán néztek. Jogukban állt átkutatni a zsebeidet vagy a táskádat, s ha gitárral érkeztem, ott kellett hagynom náluk a portán, mert mit keres egy gitár a nyomdában, tették fel nekem a zavarba ejtő kérdést.
Volt egy főnökünk, akit ezek a rendészek egyszer nem engedtek be, mert túl részegnek találták. Tényleg sokat ivott, de nem mindig. Ha viszont ivott, nagyon berúgott. Azóta persze meghalt már. Akkoriban, és ez nagyon régen volt, már feladta az életet.
Azt beszélték róla, hogy fiatal korában sportolt, nagy reményei voltak az élettel kapcsolatban, aztán egyszer kapott valami ronda bőrbetegséget, a felesége elhagyta, elkezdett inni meg veszettül dohányozni. Természetesen mindenből a legrosszabbat. Szűrőtlen Kossuth plusz cseresznyepálinka deciszámra.
És közben dolgozott megállás nélkül a nyomdában. Főnöknek a legjobb volt. Leszart mindent, ült az első asztalnál, a gépmesterek jöttek hozzá sorban, mert a nyomtatás előtt szükség volt még a szignójára. Valószínűleg a szignója igen sokat ért. Ha valami marhaság került volna nyomtatásba, akkor azért neki kellett volna elvinni a balhét.
Kék munkaköpenyben ült az asztalánál, mindig ott hevert egy doboz Kossuth a keze ügyében, nem emlékszem, hogy kávét ivott-e, szerintem nem, de este 10 után a szomszédos kocsmában kérés nélkül kapta a deci cseresznyét, amit követett egy másik. Ennyi kellett neki, hogy eljusson hazáig. Már csak sántítva járt, mert a testsúlya miatt megrokkant, és valószínűleg így menetelt át a halálba.

Szólj hozzá!

2016.01.23. 12:15 barangó

Abból az iskolából egyébként már sokkal korábban is kirúghattak volna, mert mindennap másnaposan mentem be dolgozni. A gyerekek hangosan óbégattak, aminél szörnyűbb pokol nem létezhet egy másnapos lélek számára. A csap alá tartották a szivacsot, és amikor megtelt vízzel, odabaszták a táblához. Ekkor jelentem meg én, és másnapos, elhaló hangon arra kértem őket, hogy ne visítozzanak. Tovább visítoztak.

Nagyon nehezen tudtam csak helytállni, ezért amikor egy kedd reggel valamelyik barátomnál ébredve az orrom alá dugtak egy üveg Sligovicát, gondolkodás nélkül nagyot húztam belőle. Délig kivégeztük az üveget, és elindultam dolgozni ebbe a tetű iskolába.

Többször elaludtam a metrón, a buszon, és amikor megérkeztem, nem érdekelt, hogy óbégatnak vagy sem, kimentem velük a játszótérre, ahol ledőltem egy padra, és menten elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy az egyik lány, aki amúgy mindig stréber módon sokszor figyelmeztetett, hogy tanárként másként kellene viselkednem, rázza a vállam, hogy Zoli bácsi, be kell mennünk, meg kell csinálni a leckét. A harminc gyerekből jó ha három maradt, ott álltak, és nézték, ahogy felkászálódok a padról.

Hol vannak a többiek, kérdeztem. Már bementek, és csinálják a leckét. Soha a büdös életben nem tudtam egyben bevinni az osztályt. Ha azt mondtam nekik, hogy itt az idő, be kell menni, meg kell írni a leckét, inkább felmásztak a fára, a tízemeletes lakótelepi betonszörnyeteg legfelső emeletére, de soha nem tették azt, amit kértem.

Részegen kellett elaludnom egy padon ahhoz, hogy végre azt csinálják, ami kötelező. A három stréber tanuló visszakísért az osztályterembe, ahol már mindenki szorgalmasan írta a házi feladatát. Azért persze a táblához oda volt baszva a vizes szivacs, és valaki sietősen elkapkodott betűkkel odavéste még, hogy hülye Zoli bácsi, de ezzel már nem törődtem. Örültem, hogy végre csendben vannak.

Nagyon boldog voltam, amikor végre kirúgtak, mert gyűlöltem a gyerekeket, a pedagógusi munkát, bármit. Inni akartam, és egyedül lenni. Nagyon másnaposan mentem be, hogy megkapjam a papírjaimat.

Az iskola titkárnője, egy ronda, nejlonharisnyás szörnyeteg mindent megtett, hogy megnyújtsa a szenvedéseimet. Ezt le kell másolnom, mondta, és egy a4-es papírlappal a kezében elindult valahová, de addig is bezárta a tanári szoba ajtaját, nehogy ellopjam a naplókat.

Nem volt sokáig távol, de hirtelen szarnom kellett. Szerencsére találtam egy kis vécépapírt a budiban, és miután sietősen kitöröltem a seggem, visszaültem a folyosóra, és megjelent a titkárnő.

Szóval maga nem is akart tanító lenni, mondta. Isten őrizz, feleltem. Akkor ez csak egy ilyen diplomaszerző próbálkozás lett volna, nézett rám kérdő tekintettel. Mi más, feleltem.

Alá kellett még írnom valamit, és nagyon sietős léptekkel tettem meg az utat az első kocsmáig.

Szólj hozzá!

2016.01.14. 23:14 barangó

Ezek szerint akad némi magyarázat arra, hogy mit kerestem a nyolcvanas évek közepén Miskolcon. Meg akartam fagyni. Ám hogy Nyíregyházára miért vetődtem el néha, máig nem tudom. Létezik egy szimpla magyarázat. A tanárképző főiskola tanítói szakának levelező tagozatán próbáltam befejezni egy Pesten félbehagyott félévet, ám magam sem értettem, miért.

Ha elvégzem, legfeljebb falusi énektanár válhatott volna belőlem, pedig akkor már meg nem értett punkzenésznek mondhattam magam, bár a zenekar nem létezett, mert rajtam kívül mindenkit behívtak katonának.

Ezért hát képes voltam elutazni Nyíregyházára, és kétségbeesett próbálkozásokat tenni egy pecsétes papír megszerzésére, amely igazolja, hogy tudok népdalokat szolmizálni. Sajnos azonban megbuktattak. Minthogy azonban a karvezetés nevű tantárgyból is szerettek volna megbuktatni, megkértek, hogy vezényeljem még el a Hej Vargánét kánonban.

A Hej Vargáné nem túl bonyolult kompozíció. Szó esik benne Vargánéról, aki nem tudja eldönteni, hogy kinek adja Zsuzsa lányát, ezért inkább káposztát főz, és egy fakanállal kavargatja. Eddig rendben is volnánk. Láttam magam előtt a szerencsétlen asszonyt, aki, hej, hányja veti fakanalát, amit fakalányát formában őrzött meg a hálás emlékezet, csak mert rímeltetni szerette volna arra, hogy Zsuzsa lányát.

A főiskola ének tanszékének ambiciózus, fiatal tanárnője azonban mindezt kánonban akarta hallani, és arra biztatott, hogy így is vezényeljem. A dal háromnegyedben van, és annyit még én is tudtam, hogyan kell háromnegyedben hadonászni. El is kezdtem. Csakhogy amikor az első szólam addig jut, hogy „káposztát főz”, be kellett léptetni a második szólamot, és amikor a második szólam is eljut a káposzta főzéséig, akkor kell belépnie a harmadik szólamnak.

Rosszabb esetben van egy negyedik szólam is, amely akkor szólítja meg Vargánét, amikor az első szólam már rég megfőzte a káposztát. A második szólam ekkor szerintem épp kavargat a fakanállal, de amikor már ilyen sok szólam kavarog, az ember hajlamos nagyon összezavarodni, pláne ha másnapos.

És Nyíregyházán én jóformán mindig másnapos voltam, mert órákon át zötykölődött velem a vonat Miskolcról, megállt minden akácfánál, részeg ingázók szálltak fel, hangosan ordítoztak, velem szerencsére nem sokat törődtek, de mire megérkeztem a végállomásra, mindig innom kellett valamit, ha nem akartam megbolondulni, mert fogalmam sem volt róla, miért is akarok én falusi énektanár lenni, és mit is keresek ebben az istenverte városban, ahol januárban olyan hideg van, hogy még a vonatok sem indulnak el, mert befagynak a váltók.

Ott álltam hát egy üres tanteremben, a tanárnő kérdő tekintettel nézett rám, hogy mikor intem már be a harmadik szólamot, amikor az első már sikeresen megfőzte a káposztát, netán elnyerte Vargánétól Zsuzsa lánya kezét. Nagyon tanácstalan voltam. A tanárnő viszont cseppet sem. Felállt a zongora mellől, és csak annyit mondott, hogy ez sajnos nem elégséges, jöjjek vissza később.

Forró, perzselő alföldi nyár volt, senki sem járt napközben az utcákon, poros akácok sorvadoztak a könyörtelen verőfényben, én pedig szégyenszemre elindultam a vasútállomás felé. Az egész életem romokban hevert. A nyolcvanas évek az istennek sem akartak elmúlni, és fogalmam nem volt róla, melyik szólam hol tart.

Szerencsére Pestre visszaérve még abból az általános iskolából is kirúgtak, ahol harminc megvadult gyerekre kellett volna vigyáznom délután egytől öt óráig. Az egyik tanuló kimászott ugyanis a vécé ablakán, és a harmadik emelet magasságában halálmegvető bátorsággal mászott vissza a folyosóra nyíló ablakon. Könnyen leeshetett volna, meghal, és szerencsésebb esetben börtönbe kerülök, rosszabb esetben az apja agyonver.

A gyerek azonban nem esett le, engem viszont az igazgatónő kedves szavakkal tanácsolt el a pedagógusi pályáról. Nagy megkönnyebbülés volt leszámolni a gondolattal, hogy életemben valaha is el kelljen vezényelnem a Hej Vargánét ezeknek a kis átkozottaknak. Kánonban.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása