Ezek szerint akad némi magyarázat arra, hogy mit kerestem a nyolcvanas évek közepén Miskolcon. Meg akartam fagyni. Ám hogy Nyíregyházára miért vetődtem el néha, máig nem tudom. Létezik egy szimpla magyarázat. A tanárképző főiskola tanítói szakának levelező tagozatán próbáltam befejezni egy Pesten félbehagyott félévet, ám magam sem értettem, miért.
Ha elvégzem, legfeljebb falusi énektanár válhatott volna belőlem, pedig akkor már meg nem értett punkzenésznek mondhattam magam, bár a zenekar nem létezett, mert rajtam kívül mindenkit behívtak katonának.
Ezért hát képes voltam elutazni Nyíregyházára, és kétségbeesett próbálkozásokat tenni egy pecsétes papír megszerzésére, amely igazolja, hogy tudok népdalokat szolmizálni. Sajnos azonban megbuktattak. Minthogy azonban a karvezetés nevű tantárgyból is szerettek volna megbuktatni, megkértek, hogy vezényeljem még el a Hej Vargánét kánonban.
A Hej Vargáné nem túl bonyolult kompozíció. Szó esik benne Vargánéról, aki nem tudja eldönteni, hogy kinek adja Zsuzsa lányát, ezért inkább káposztát főz, és egy fakanállal kavargatja. Eddig rendben is volnánk. Láttam magam előtt a szerencsétlen asszonyt, aki, hej, hányja veti fakanalát, amit fakalányát formában őrzött meg a hálás emlékezet, csak mert rímeltetni szerette volna arra, hogy Zsuzsa lányát.
A főiskola ének tanszékének ambiciózus, fiatal tanárnője azonban mindezt kánonban akarta hallani, és arra biztatott, hogy így is vezényeljem. A dal háromnegyedben van, és annyit még én is tudtam, hogyan kell háromnegyedben hadonászni. El is kezdtem. Csakhogy amikor az első szólam addig jut, hogy „káposztát főz”, be kellett léptetni a második szólamot, és amikor a második szólam is eljut a káposzta főzéséig, akkor kell belépnie a harmadik szólamnak.
Rosszabb esetben van egy negyedik szólam is, amely akkor szólítja meg Vargánét, amikor az első szólam már rég megfőzte a káposztát. A második szólam ekkor szerintem épp kavargat a fakanállal, de amikor már ilyen sok szólam kavarog, az ember hajlamos nagyon összezavarodni, pláne ha másnapos.
És Nyíregyházán én jóformán mindig másnapos voltam, mert órákon át zötykölődött velem a vonat Miskolcról, megállt minden akácfánál, részeg ingázók szálltak fel, hangosan ordítoztak, velem szerencsére nem sokat törődtek, de mire megérkeztem a végállomásra, mindig innom kellett valamit, ha nem akartam megbolondulni, mert fogalmam sem volt róla, miért is akarok én falusi énektanár lenni, és mit is keresek ebben az istenverte városban, ahol januárban olyan hideg van, hogy még a vonatok sem indulnak el, mert befagynak a váltók.
Ott álltam hát egy üres tanteremben, a tanárnő kérdő tekintettel nézett rám, hogy mikor intem már be a harmadik szólamot, amikor az első már sikeresen megfőzte a káposztát, netán elnyerte Vargánétól Zsuzsa lánya kezét. Nagyon tanácstalan voltam. A tanárnő viszont cseppet sem. Felállt a zongora mellől, és csak annyit mondott, hogy ez sajnos nem elégséges, jöjjek vissza később.
Forró, perzselő alföldi nyár volt, senki sem járt napközben az utcákon, poros akácok sorvadoztak a könyörtelen verőfényben, én pedig szégyenszemre elindultam a vasútállomás felé. Az egész életem romokban hevert. A nyolcvanas évek az istennek sem akartak elmúlni, és fogalmam nem volt róla, melyik szólam hol tart.
Szerencsére Pestre visszaérve még abból az általános iskolából is kirúgtak, ahol harminc megvadult gyerekre kellett volna vigyáznom délután egytől öt óráig. Az egyik tanuló kimászott ugyanis a vécé ablakán, és a harmadik emelet magasságában halálmegvető bátorsággal mászott vissza a folyosóra nyíló ablakon. Könnyen leeshetett volna, meghal, és szerencsésebb esetben börtönbe kerülök, rosszabb esetben az apja agyonver.
A gyerek azonban nem esett le, engem viszont az igazgatónő kedves szavakkal tanácsolt el a pedagógusi pályáról. Nagy megkönnyebbülés volt leszámolni a gondolattal, hogy életemben valaha is el kelljen vezényelnem a Hej Vargánét ezeknek a kis átkozottaknak. Kánonban.
