Nemzeti lovas operettet írnak a magyarok bejöveteléről, melynek alapeszméje, hogy a magyarokat a kozmikus háttérsugárzás hullámai vetették ennek az univerzumnak a fövenyére. A magyarság egyébként addig egy másik univerzumban élte örök életét. Nem volt ott bánat és betegség, csak örök nappalok, melyeket a magyarok természetesen lóháton töltöttek, hátrafelé nyilazva. Miért kellett mégis vállalniuk, hogy a permanens boldogságnak ezt paradicsomi állapotát a történelmi kataklizmák véget nem érő sorozatára cseréljék? Nos, erre a kérdésre keres és próbál választ adni ez az operett.
Miért kellett átkelniük a marcipánhegyeken, a véres és májas hurkák halálhágóin, hogy egy rosszindulatú daganatokat virágzó pusztaságban kössenek ki, és nyakukba vegyék minden nép bűnét? Erről énekel az első felvonásban Emese, akinek a turul megsúgta, hogy nem hiába vajúdott évszázadokon át. Övé lesz a fokhagymás lángos, amelyet a szentlélek lángján sütöttek. Nem tudhatta, hogy az álom csupán egy újabb trianon felé taszítja ezt a hátrafelé nyilazó népet, vagy tényleg fellebbenti a fátylat a jövő titkairól. Amikor felébred, csak a feje fáj, és úgy érzi, hogy teherbe esett a turultól.
A magyar nép közben horgonyt vet, tábort üt, ivarszerveket rajzol festékszóróval a tűzfalakra, mert megértette, hogy itt a helye. Ezt az áriát már egy népesebb csoport énekli a színpadon, és persze lóháton, de még mindig nem látszik a végkifejlet. Ekkor egy szamár jelenik meg szalmakalapban, és a magányról énekel, mely nem kímél sem boldogot, sem boldogtalant. Kellenek egy operettbe az ilyen humoros jelenetek.
Közben a magyar nép mérsékelten szaporodni kezd. Azért csak mérsékelten, mert húszfilléres alapon kártyázva a románok elnyerték a tőle a szent koronát, és most valami dohos kunyhóban rejtegetik, abba szarnak a kecskék, abba pisálnak a hegyi haramiák, és a magyarok keserves bánatára az ország nagyasszonya is tehetetlenül sír, egy román disznópásztor tartja őt ólba zárva kenyéren és vízen.
Ennyi igazságtalanságot azonban már nem tud elviselni egy operett közönsége. Ha nem történik valami felemelő vagy vigasztaló, képesek hangos füttykoncerttel méltatlankodni, de az is lehet, hogy lerohanják a színpadot, megverik az énekeseket, a románok császárát alakító tenort bedobják a zenekari árokba, és örülhet, ha ennyivel megússza.
Ezért aztán az operett szerzői, akik egyébként mind Kossuth-díjas magyar művészek, s így rendszeresen együtt szotyolázhatnak a császárral, aki meghívja őket minden jelentősebb gladiátorviadalra, nekiálltak, hogy kitaláljanak valami felemelőt vagy vigasztalót. Sajnos nem lehettem ott, amikor megindult a lázas ötletelés, de állítólag egy olyan szürreális megoldás is felmerült, hogy a magyarokat egy szalmakalapos szamár szabadítja ki a cigány boszorkányok fortyogó üstjéből.
Az sem teljesen kizárt, hogy az operett végén egy ponty fogja némán elénekelni a magyar himnuszt, de kopoltyújának mozgásából egyértelműen kiolvasható majd, hogy most a jön a balsorsakitrégentép, a hal uszonyaival integet a magyaroknak, hogy tudtukra adja, bár az ő ikrája nem kaviár, és tudja, hogy nem is lehet az, mégsem szomorú soha. Az operett bemutatóját a kenyér ünnepére tervezik, amikor a sok kis morzsa mind összebújik az abrosz ráncaiban, és a pékkemence boldog melegéről álmodik.
