Múlt hétvégén sikerült megint úgy berúgnom, mint már régen. A többiek szerint valaki meg is vert a villamoson. Vasárnap reggel olyan pokoli másnapra ébredtem, mint amikor a kilencvenes években Miskolcon átittunk egy hetet, és végül a vécéig sem tudtam elmászni. Az igazi pokol azonban a vasárnapról hétfőre virradó éjszakán várt rám.
Gyakran elég szenvtelenül elnézzük, amikor valami ízeltlábú szárnyas nekimegy az ablaküvegnek, és akár órákig is kétségbeesetten próbál továbbjutni, de csak körbe-körbe csúszkál. Nem érti. Ott látja maga előtt a fényes égboltot, mint mindig, de valami okból nem tud átlépni abba a másik világba.
Nevetségesnek éreznénk magunkat, ha megesne a szívünk egy gusztustalan házilégyen, és kisegítenénk a szabadba, pedig ha belegondolunk, ez lehet az igazi pokol. Ott van egy karnyújtásnyira a szabadulás, de képtelen vagy felfogni, hogy az emberek kreáltak egy olyan képződményt, amit ők ablaküvegnek hívnak, és ez állja utadat.
Vasárnap éjszaka mint Gregor Samsa, egy undorító rovarrá változtam, és nem jutottam át az ablak túloldalára. Mert ha szarul is érzi magát az ember az alkoholelvonási tünetektől, akkor is minden akaraterejét megfeszítve csak pár órát kell kibírnia szárazon, és előbb-utóbb már nem annyira kínzók a tünetek.
Lassú hullámokban távoznak ilyenkor a pokoli kínok. Enyhülnek, majd visszatérnek, bár egyre ritkábban, és egy idő után ott is maradnak valahol egy sötét zugban, te pedig gyorsan rádobsz valami rongyot arra a sötét zugra, és kimerülten elalszol. Vasárnap éjszaka azonban nem enyhültek. Órák teltek el, és én még mindig az ablaküvegen köröztem egyre dühödtebben.
Már hajnali négy volt, és még mindig semmi változás, aludni pedig végképp nem tudtam. Behoztam a vésztartalék unicumos üveget a hűtőből, letettem az ágy mellé, de nem nyitottam ki. Egy jó félóráig. Aztán lecsavartam a kupakot, de még nem töltöttem. Húsz percig. Aztán kitöltöttem egy kávés csészébe, de nem ittam bele. Egy negyedóráig.
Aztán kiittam. Nagyjából egy deci lehetett. Lassan éreztem, ahogy felszívódik, és tényleg enyhül a gyötrelem. Úgy képzeltem, hogy az alkohol hatására egy szerelő összeköt néhány gazdátlanul a semmiben lógó, szikrázó vezetékvéget, meghúz pár csavart, ráüt egy kalapáccsal valami elakadt fogaskerékre, és a gépezet egy halk nyögéssel beindul.
Arra számítottam, hogy így megnyugodva végre sikerül majd egy kicsit elaludnom, és reggel majd fejfájósan, kábán, halálosan elgyötörve, de az elvonási tünetek nélkül ébredek majd. Nem ez történt. Egy újabb félóra múlva a gépezet megint csikorogni kezdett, meg kellett olajozni. Töltöttem egy pohár bort, majd még egyet. Aludni továbbra sem tudtam, és semmi részegséget nem éreztem már.
Egy pokoli hétfő következett, amikor be kellett látnom, hogy nem tudok saját erőmből leállni, ezért este bedobtam két 0,5 mg-os Rivotrilt, és az tényleg olyan volt, mint a főbe lövés. Kifeküdtem tőle, és kilúgozott aggyal, de a kínoktól megszabadulva ébredtem kedd reggel.
