2017.07.10. 21:30 barangó

Ma délután el kellett mozdítanom egy szekrényt a helyéről, amelyet az utóbbi pár száz évben senki sem mozdított el. Sok mindenre felkészültem, de elég unalmas látvány tárult elém. Egy halott város kihalt utcáit láttam, és hosszú percekig nem történt semmi.

Aztán rovarok rajzottak fel, megzavarva egy magányos sétálót, aki nyilván a gőzgép vagy valamely más fontos találmány megalkotásán törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi. Vártam, hátha történik valami, de csak becsuktak egy ablakot. Illetve előtte még kiöntötték az ablakon egy ágytál tartalmát, amiben lehetett sok minden.

Vártam tovább, unalmamban belefújtam a porfészekbe, és akkor megláttam, ahogy tüdőbeteg költők írják unalmas verseiket a halálról, hogy előleget csikarjanak ki szívtelen szerkesztőiktől, de aztán egy nagy rovarfelhő őket is elkergette. Aztán hirtelen sorban születtek a nagy találmányok. Fénykép, film, repülőgép, villanyégő, telefon, atombomba, internet. Az egész villámgyorsan történt, annyi időm sem maradt közben, hogy kifújjam az orromat.

Rá kellett gyorsan gyújtanom egy cigarettára, hogy észbe kapjak, és rá is gyújtottam. De nem kaptam észbe. Le volt lassulva a gondolkodásom. Próbáltam elképzelni, ahogy a szekrény mögött megállt az idő. Amíg én éltem itt, a szekrény előtt, ott egyáltalán nem történt semmi. Gyűlt a por. Lassan, mint a szitáló hó egy decemberi estén a Baross utcán. Felelőtlenül hagytam, hogy ne történjen semmi, én meg léteztem itt, mint egy isten, akinek mindegy. Aki úgyis halhatatlan.

És amikor elmozdítottam a szekrényt, abban a sötét porfészekben hirtelen történni kezdtek a dolgok. Lények hordái gyilkolták más lények hordáit, mert nem értették egymás nyelvét. Képtelenségekre határozták el magukat, és meg is valósították ezeket a képtelenségeket. Dühödten tudtomra akarták adni, hogy egy lusta disznó vagyok, amikor csak a saját időmet mérem, és azon sopánkodom, hogy megint elmúlt egy ősz, egy tél meg egy tavasz.

Lófaszt. Ezt kiáltották, harsogták, és elindultak a fény felé. Halomba hordták elhasználódott életük minden kacatját, és meggyújtották, hogy a füst az orromat marja. Ki kellett fújnom az orromat megint. Legkedvesebb háziállataikat áldozták fel, és minden lehetséges módon tudtomra akarták adni, hogy a szekrény mögött is van élet, még akkor is, ha megfeledkeztem róla.

Egy isten nyugalmával döntöttem úgy, hogy hamarosan visszatolom a szekrényt a helyére, és újabb sötét évszázadokra visszazárom őket magányukba. El fogják felejteni a gőzgépet, a fényképet, a filmet, a repülőgépet, sőt az űrhajót meg az internetet is. Csak várják, hogy néhány száz év múlva újra elhúzzam a szekrényt, és hagyjam, hogy egy kósza fénycsóva megvakítsa őket.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://barango.blog.hu/api/trackback/id/tr4912655661

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása