Abból az iskolából egyébként már sokkal korábban is kirúghattak volna, mert mindennap másnaposan mentem be dolgozni. A gyerekek hangosan óbégattak, aminél szörnyűbb pokol nem létezhet egy másnapos lélek számára. A csap alá tartották a szivacsot, és amikor megtelt vízzel, odabaszták a táblához. Ekkor jelentem meg én, és másnapos, elhaló hangon arra kértem őket, hogy ne visítozzanak. Tovább visítoztak.
Nagyon nehezen tudtam csak helytállni, ezért amikor egy kedd reggel valamelyik barátomnál ébredve az orrom alá dugtak egy üveg Sligovicát, gondolkodás nélkül nagyot húztam belőle. Délig kivégeztük az üveget, és elindultam dolgozni ebbe a tetű iskolába.
Többször elaludtam a metrón, a buszon, és amikor megérkeztem, nem érdekelt, hogy óbégatnak vagy sem, kimentem velük a játszótérre, ahol ledőltem egy padra, és menten elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy az egyik lány, aki amúgy mindig stréber módon sokszor figyelmeztetett, hogy tanárként másként kellene viselkednem, rázza a vállam, hogy Zoli bácsi, be kell mennünk, meg kell csinálni a leckét. A harminc gyerekből jó ha három maradt, ott álltak, és nézték, ahogy felkászálódok a padról.
Hol vannak a többiek, kérdeztem. Már bementek, és csinálják a leckét. Soha a büdös életben nem tudtam egyben bevinni az osztályt. Ha azt mondtam nekik, hogy itt az idő, be kell menni, meg kell írni a leckét, inkább felmásztak a fára, a tízemeletes lakótelepi betonszörnyeteg legfelső emeletére, de soha nem tették azt, amit kértem.
Részegen kellett elaludnom egy padon ahhoz, hogy végre azt csinálják, ami kötelező. A három stréber tanuló visszakísért az osztályterembe, ahol már mindenki szorgalmasan írta a házi feladatát. Azért persze a táblához oda volt baszva a vizes szivacs, és valaki sietősen elkapkodott betűkkel odavéste még, hogy hülye Zoli bácsi, de ezzel már nem törődtem. Örültem, hogy végre csendben vannak.
Nagyon boldog voltam, amikor végre kirúgtak, mert gyűlöltem a gyerekeket, a pedagógusi munkát, bármit. Inni akartam, és egyedül lenni. Nagyon másnaposan mentem be, hogy megkapjam a papírjaimat.
Az iskola titkárnője, egy ronda, nejlonharisnyás szörnyeteg mindent megtett, hogy megnyújtsa a szenvedéseimet. Ezt le kell másolnom, mondta, és egy a4-es papírlappal a kezében elindult valahová, de addig is bezárta a tanári szoba ajtaját, nehogy ellopjam a naplókat.
Nem volt sokáig távol, de hirtelen szarnom kellett. Szerencsére találtam egy kis vécépapírt a budiban, és miután sietősen kitöröltem a seggem, visszaültem a folyosóra, és megjelent a titkárnő.
Szóval maga nem is akart tanító lenni, mondta. Isten őrizz, feleltem. Akkor ez csak egy ilyen diplomaszerző próbálkozás lett volna, nézett rám kérdő tekintettel. Mi más, feleltem.
Alá kellett még írnom valamit, és nagyon sietős léptekkel tettem meg az utat az első kocsmáig.
