Életemben egyszer néztek súlyemelőnek. Ez nagyjából 1978 vagy 1789 augusztusa körül történt, amikor egy hosszú percen át tartottam meg az orrom hegyén az egész Csepel Vas- és Fémműveket meg a Basteille-t együttvéve. A világ térdre borult. A keresztények Allahhoz imádkoztak. Német zuhanóbombázók kergették szét a hippik szeretetfesztiváljait. Mócsingos lottó-találatok másodszor kerülték meg a földet.
Én akkoriban egészen másképp néztem ki, mint manapság. Nem voltak belső szerveim, a külsőm pedig egy horpadt szemétvödörre hasonlított. A hatvanas években ilyen külsővel akár atléta is lehetett az ember. Velem is pontosan ez történt. 1978 vagy 1789 augusztusában egykori sportsikereimből élő mihaszna, iszákos alak voltam már, és épp hajtottam kifelé a nyájat a szomszéd földesúr vetéséből, amikor vizelnem kellett.
Az út mentén dülöngéltem, és próbáltam nem lepisálni magam, amikor a hátam mögül éles hangon rám ripakodott a szomszéd földesúr hajdúbojtárja. Mindig is irritált ez a hangmagasság és hangszín. Pont ebben a hangfekvésben szokták félrészegen megvallani az emberek, hogy mennyire szeretik a hazájukat, az olajválság pedig az úristen büntetése, amiért engedélyezték az abortuszt.
Bementem hát inkább a kocsmába, leültem az asztalhoz, amely erősen billegett, kitettem magam elé azt a hat korsó sört, melyet úgy sikerült két kezemben elhoznom a pulttól, hogy egy csöpp sem ömlött a padlóra. Na ekkor néztek súlyemelőnek. Lassan megittam mind a hat korsó sört, és súlyemelést kezdtem játszani a fejemmel. A fejem volt a súly, én pedig kétségbeesetten emeltem.
Tisztán láttam, hogy néhány év múlva valami elfeledett nyelven próbálom majd elmagyarázni egy logopédusnak, hogy nem vagyok beszédhibás, aranykoronával kérem a palacsintapástétomot a franciák királyától, és rossz lovas kocsira teszek majd a casablancai derbyn.
Ekkor sajnos győzött a súly, és a fejem lassan aláereszkedett a pultra. A testem dicséretes módon megmaradt egyensúlyi helyzetében, és mozdulatlan álomba dermedtem. Utólag tudtam meg, hogy a franciák királya megkegyelmezett nekem. Távozóban még visszaszólt az udvarmesterének, hogy hagyjanak kedvemre aludni. Azt azonban kikötötte, hogy amennyiben felébredve pálinkát vagy bármi egyéb szeszt követelnék, ne szolgáljanak ki.
Felébredtem, és természetesen azonnal pálinkát vagy bármi egyéb szeszt követeltem. Az udvarmester tolmácsolta nekem a franciák királyának parancsát, valamint azt is hozzátette, hogy amennyiben e parancsnak nem tesz eleget, a fejével játszik. A mellényzsebemhez kaptam, és megnyugodva vettem észre, hogy ott a mobilom.
Ja igen, tette még hozzá az udvarmester, sajnálattal kell közölnie, hogy míg a pultra dőlve aludtam, mobilom hangosan csöngött. Ők bátorkodtak kiemelni a zsebemből. Édesanyám keresett, és sajnálattal közölték vele, hogy jómagam a pultra dőlve alszom, ezért sajnos nem tudnak adni. Édesanyám megköszönte, hogy ők fölvették a mobilt, ők is megköszönték édesanyámnak, hogy hívott, majd visszatették a mobilt a zsebembe. Én mindeközben békésen aludtam.
„Szóval nem adtok pálinkát – ordítottam szomorúan. – Azt tujátok-e, hogy a fejetekkel játszotok?” Az udvarmester erre sértődötten közölte, hogy neki sajnos csak egy feje van, és azzal már a franciák királya játszik. Bosszúsan fizettem, de közben odavetettem. „Száraz lábbal kelek át a jeges folyón, mert a túlparton vár egy kocsma. Ott engem mindig kiszolgálnak.”
Az udvarmester udvariasan meghajtotta a fejét. De én folytattam: „Ott a franciák királyának szava annyit ér, mint a…” Itt megálltam, és valami frappáns hasonlaton gondolkodtam. „Mint, mint egy…” A frappáns hasonlathoz azonban szükségem lett volna egy korty pálinkára. „Mint egy lóidomár a holdon.” Sajnos ezt tudtam összehozni pálinka nélkül, és dühösen becsaptam magam mögött az ajtót.
A hasonlatokkal az a baj, hogy kurva könnyű őket elkezdeni, ám legalább olyan nehéz befejezni, mint egy… na ide kéne egy hasonlat.
