Valamikor a nyolcvanas évek közepén egy miskolci lakótelep játszóterén találkoztam egy fura fickóval. Magában fütyörészett, de akármennyire figyeltem, képtelen voltam ráismerni a dallamra. Mint utóbb kiderült, a Cherry, Cherry Lady-t fütyülte.
A kocsmákban akkoriban furcsa űrutazók tartózkodtak. A nyolcvanas évek divatja szerint öltöztek, és mindenkinek reménytelen Bundesliga-frizurája volt. A lábuknak támasztott nejlonszatyor tele volt konzervekkel, de a szemfüles megfigyelő endékás hajszárítót, csehszlovák szotyolát és szovjet űredeledelt is felfedezhetett a szatyor mélyén.
Megszólítottam a fütyörésző figurát, hogy nincs-e kedve meginni velem valamit. Mosolyogva rám nézett és fütyörészett tovább. Ekkor már kezdtem aggódni a lovaim miatt. Messziről érkeztem, és az egyik lovam elkezdett nagyon sántítani útközben. Nem voltam biztos benne, hogy elérem a miskolci űrállomást.
Az űrállomások akkoriban elég szerényen voltak berendezve. Nagy, üres hodályként kell elképzelni őket, ahol egy kijárat és egy bejárat feliraton kívül maximum egy szemétláda kapott helyet, amit teletömtek üres samponos flakonokkal, elhajított parókákkal meg népszerűtlen zenekarok kislemezeivel.
Csak nehogy erre a sorsra jussunk, kacsintottam oda a fütyörésző figurának. Egyébként jól fütyülsz, vetettem oda neki. Nekem úgy tűnt, mintha valami Verdi-áriát fütyülne, de nem firtattam. Különben is a lovamat közben megpatkolták. Valami gránátrepesz ment a patájába, attól sántított. Kifizettem a patkolást meg az italomat, és fejjel intettem a kocsisomnak, hogy mehetünk.
Ekkor a fütyörésző figura elém lépett, és valami érthetetlen nyelven cigarettát kért. Mutatta is, onnan jöttem rá. Hogy cigi kell. Adtam neki, és mutatta, hogy tűz is kéne. Adtam neki, és megkérdezte ugyanazon az idegen nyelven, hogy mi a nevem. „Giuseppe Verdi”, mutatkoztam be neki.
Felcsillant a szeme. Hogy ismerem-e ezt a dallamot, kérdezte, és elkezdett fütyülni. A kurva anyádat, gondoltam, de azt mondtam, hogy erre ringatták a bölcsőmet. Nem vette észre szavaimban az iróniát, és rendületlenül fütyült tovább. Legszívesebben ráhúztam volna a fejére egy szemétkukát, és belöktem volna a Jeges-tengerbe, de rákacsintottam.
A kocsisom már türelmetlenkedett, nagyokat sújtott a levegőbe ostorával. „Látja, mondtam a fütyörészőnek, ilyenek ezek a kocsisok. Mindig csak menni akarnak.”
Odatettem még néhány fémpénzt a pultra, hogy adjanak inni ennek a fütyörésző figurának, és távoztam. Utóbb megtudtam, hogy megalakította a Modern Talkingot, és sikeres lett. Ha akkor kicsit kitartóbb vagyok, én lehettem volna a zenekar másik tagja. A szőke csávó, akinek olyan Bundesliga-frizurája van.
