A tegnapi koncertre basszusfejet is kellett vinni, úgyhogy előszedtem a régi utazótáskámat. Pont belefért a basszusfej. Utoljára akkor használtam a táskát, amikor két és fél éve Londonból próbáltam hazajutni. Nem volt könnyű. Először a pilóta zavart le a gépről, mert túl részegnek vélt, a másnapi gépet én késtem le az óraátállítás miatt, és harmadnapra sikerült csak minden erőmet megfeszítve hazajönnöm.
Olyan veszettül meggyűlöltem Londont, hogy megátkoztam. Pestisjárványt és tűzvészt kiáltottam rá. Amint ez közismert, az utolsó efféle csapás 1666-ban sújtotta ezt a várost. A Sátán rápillantott a karórájára, és a jobb kezével intett: most. Pestisbaktériumok serege zúdult az élőkre, és aki egyik pillanatban nevetett, a következő pillanatban véreset szart, és jajveszékelve mondott búcsút az életének.
A tűzvész csak isten áldása volt, mert elpusztította a patkányokat is, a járvány bűnbakjait. A fekete hamuban szerencsés túlélők kotorásztak ehető maradványok után, majd unalmukban felépítették ezt a kibaszottul ronda várost. London nagyjából annyira szép, mint a miskolci pályaudvar melletti kocsmák bármelyike.
Hitler ugyan nagyon szeretett volna a fotóalbumába egy olyan képet, amelyen ott áll a Temze-parton, a háttérben a Big Bennel, de erről sajnos le kellett mondania. Az Eiffel-toronnyal már több szerencséje volt. Biztos vagyok benne, hogy fényképalbumának legféltettebb kincse ez a kép, amely ő látható az Eiffel-toronnyal.
Az első világháború lövészárkaiban másról sem álmodozott, mint hogy egy napon bevonul majd Párizsba, porig alázza a dölyfös franciákat, és az egész város úgy hever majd a lábai előtt, mint egy olcsó prostituált. És lássuk be, álma teljesült. Ágyba vitte az Eiffel-tornyot.
London azonban rondán terpeszkedik azon a helyen, ahová a pestis és a tűzvész szarta, és két évvel ezelőtt, 2011 márciusában úgy éreztem, hogy soha nem megyek oda vissza. Ma reggel kicsit másnapos voltam, egész nap a grófnővel heverésztünk, megnéztük az 1968-as táncdalfesztivált, szóval nagyon jól éreztük magunkat, és arra gondoltam, hogy megint el kéne menni valamikor ebbe gusztustalan városba.
Persze csakis a grófnővel, aki két éve megfogadta, hogy soha nem utazik velem többé Londonba. Ez arról jutott eszembe, hogy az utazótáskában megtaláltam egy londoni napijegyet. Ez áll rajta: 24 MCH 11. Az MCH minden bizonnyal azt jelenti, hogy March, a 11 meg azt, hogy 2011.
Ötven fölött vészesen öregszik az ember, csak kapkodja a fejét. Az évek úgy suhannak el, mint gyorsvonat ablakából a román falvak. Bombák kioldására felkészülni, mondom majd a csatorna felett, és amikor megpillantom a Temze szarszerűen kanyargó vonalát, intek, hogy most dobják le azt a Hitler-alakú Eiffel-tornyot, amit a Big Ben helyére fognak állítani.
