Egy szörnyű szó nem megy ki a fejemből: végtagvesztés. Ezt mondta az orvos a törött kezemről készült röntgenfelvételt nézve. Mármint ha nem műtik meg a kezem, akkor még a végtagvesztés veszélye is fennáll. Beleborzongtam a szóba, és elképzeltem magam fél kézzel. Szar volt.
Életemben egyszer végignéztem egy amputációt közvetlen közelről. Ez 1985-ben történt a miskolci megyei kórház baleseti sebészetén, ahol műtősként dolgoztam. Néhány héttel korábban hozták be a szerencsétlent, aki részegen beesett a vonat alá, és a lábfejét már csak egyetlen ín vagy izom vagy valami húscafat tartotta.
Az eszméletlen részegség miatt altatóorvosra sem volt szükség. Egyetlen mozdulattal nyisszantották le a lábfejét. Később azonban a levágott lábfej kísérteni visszatér, és vörösen terjengő fertőzés képében falja tovább a lábszáron megmaradt húst. A lábszárcsonk fertőzésnek indult, és nekem kellett átgördítenem a beteget ülőszékben a fertőző betegek osztályára.
Ott került sor a második műtétre, ahol térdig amputálták a lábát, minthogy azonban a fertőzés nem állt meg, jött a harmadik műtét, és ezen beteghordói minőségben nekem is részt kellett vennem. Ami azt jelentette, hogy a műtétet is végignéztem. Nem volt kötelező, de kicsit kíváncsi is voltam. Előtte azért töltöttem magamnak az öltözőszobánkban egy nagy pohár vodkát. Utólag ez jó döntésnek bizonyult.
A műtét látszólag nem is túl bonyolult, nagyjából minden úgy zajlott, ahogy azt bárki könnyen elképzelheti. Lassan haladnak befelé az élő húsban, és egyesével csíptetik el az ereket. Van egy speciális, ollószerű sebészszerszám, ami nem vág, hanem csipeszként blokkolja a véráramot. Főleg a nagy verőereknél kell vigyázni.
Aztán egyszer csak odaértünk a combcsonthoz, és akkor az orvos fűrészt kért, amit a műtősnő át is nyújtott neki, ő pedig elfűrészelte a csontot. Nagyjából eddig láttam a műtétet, pedig az sem érdektelen, ami ezek után történt. Azokat a csipeszeket el kellett távolítani, az ereket el kellett varrni, ahogy az egész sebet is le kellett zárni.
Szerintem az történhetett, hogy átadták nekem a levágott lábat, amit lepedőkbe és nejlonzacskókba kellett csomagolnom. Na, ezért mondom, hogy jó ötlet volt a nagy pohár vodka. A levágott végtagok egyébként ugyanoda kerülnek, ahová az egészben meghalt testek: a prosecturára.
A műtéteknél használt véres lepedőket is a beteghordók feladata volt összecsomagolni, és a kórházközi járattal a mosodába szállítani. Most annyi volt a pluszfeladatom, hogy még a lábat is hozzá kellett csapni a poggyászhoz, és amikor a mosoda felé kanyarodva épp elhaladtunk volna a hullaház előtt, oda kellett szólnom a sofőrnek, hogy álljon már meg egy pillanatra.
Hónom alá csaptam a lábat, és becsengettem a prosecturára. Egy boncmester nyitott ajtót, és amikor mondtam neki, hogy hoztam egy amputált végtagot, barátságosan beljebb tessékelt. Bejegyezte egy nyilvántartás valamely rovatába a szükséges adatokat, én átadtam a lábat, és aláírtam a bejegyzést, majd távoztam.
„Na leadtad azt a halfilét?”, kérdezte az urológia műtőse, aki türelmetlenül várt a szennyesszállító kocsi első ülésén. Amikor még korábban, induláskor meglátta nálam gyászos poggyászt, ő bepréselte a hájas valagát az első ülésre, engem meg hátrazavart a raktérbe. „Na húzzál hátra a filéddel, még összevérezel itt valamit.” Ezután csak úgy hívott, hogy Fili.
Leadtuk a szennyest, a kimosott lepedőkre vártunk, a félrészeg urológiás pedig a hátamat csapkodva mesélt a nevetgélő mosónőknek. „Amúgy jó srác ez a Fili. Ekkora csülköket hordanak mindennap a prosecturára”, és elrettentésként a másik kezével illusztrálta a csülkök méretét. Szép, vastag karja volt.
A kezemet szerencsére nem kellett levágni, bár elég csúnyán összetörtem, úgyhogy amikor két hónap után levették a gipszet, alig ismertem rá. Rondán be van dagadva, úgyhogy most majdnem olyan vaskos, mint az urológiás műtősé volt.
