Már vártam, hogy egy szomszédos bolygó élősködő kriptabogarai felfedezzék, hogy nem csuktuk be az ablakot, a rothadás szaga már elárasztotta az egész művelt világot, és már a négykézláb is tántorgó megmondóembereink is csak csipesszel az orrukon tudnak elaludni. Pedig mindennap megmondják a művelt világnak, hogy nem a mi lelkünk rohad, hanem az övék, mert az ő lelkük istentelenségből és hazátlan bitangságból van összefércelve, a miénket viszont most áldotta meg a pápai nuncius.
A szomszédos bolygó kriptabogarai persze nincsenek tekintettel a megmondóembereink jó vagy rossz hangulatára, amint arra sem tudnak tekintettel lenni, hogy a megmondóemberek feleségei kimosták-e előző este férjeik tesztoszteronszagú becsináltleves-foltjait a nemzeti alsóneműből, amelyet minden reggel felhúznak a nemzeti megmondópóznára, amelynek tetejéről már látszik egy szebb jövő ígéretföldje, ahol a székelyek zászlaja lobog minden templom tornyán.
A kozmikus kriptabogarak válogatás nélkül eszik majd meg a lelkünket, a zokninkat, a magyarok gyerekeinek háromszögvonalzóit, a reggelihez odakészített, rovásírásos imádságoskönyvet, amelyben pedig nagyrovásbetűvel írják a megmondás igéit, és a megmondás éve is imába foglaltatik, ami ezentúl maga lett volna a nemzeti univerzum origója, ahonnan csak egy köpésre van az örökkévalóság.
De nehogy azt higgye bárki, hogy a szomszédos bolygó kriptabogarai majd elmennek, ha megzabálták a nukleáris nemzeti miatyánkot, amit most kaptunk ajándékba egy szovjet űrszondán tesztelt majom beléből rezekált szövetszalaggal átkötött ajándékcsomagban, hogy az oltár közepére helyezzük, és minden reggel ezt ismételjük el az iskolákban, a munkahelyeken és a zártosztályokon.
Nem, a kriptabogarak majd szépen befekszenek az ágyunkba, és álmukban egyre hatalmasabbak lesznek, nemcsak a mi nemzeti panaszunkat, fenyegetésinket, hazaárulózásainkat emésztik meg, hanem a szomszédos bolygót is, ahonnan jöttek, és ahová már nem tudnak visszatérni, ezért összeszarják az ágyunkat, és a halálunkra spekulálnak.
