„Na mi van, bankrabló?”, szólt rám az egyik törzsvendég minap a Kispráterben. Képtelen megjegyezni a nevem. Annyit, hogy Barangó. Mondjuk ez a név is úgy keletkezett, hogy Ceaucescu képtelen volt megjegyezni a Bajtai nevet, ami románul azt jelenti, hogy kozmikus vándorbot, és mindig engem küldött farkasvadászaton felderíteni a falkákat, mert nagyon erős bárányszagom volt, ami persze falkástul csalta oda a farkasokat.
Az utolsó pillanatban persze mindig kimentettek a vicsorgó farkasok gyűrűjéből, akik előzőleg a szemem láttára tépték szét Balázs Fecó legszebb slágereit, különösképpen a „Ne hagyj itt, maradj velem” kezdetű verkli-melódiát, amit csakis egy Népszínház utcai bérház harmadik emeletén szabad elénekelni egy kánikulai hétköznap este, valamikor a nyolcvanas évek elején, amikor a konyha mennyezetére felhúzott fregolin elnyűtt magyar alsónadrágok száradnak, és Kádár János sakkor ad az egyik testőrének.
Balázs Fecó ott ül a Népszínház utcai bérház konyhájában, elővesz egy üveg Kőbányait a hűtőből, lepattintja a kupakot, iszik egy kortyot, és énekelni kezd.
Arról énekel, hogy nem és nem lehet elfelejteni, mennyire vacak édességeket ettünk mi a Kádár-kor cukrászdáiban, ahol mindig felül volt az alul, és fordítva. Ahol a „nem” volt az „igen” és káposztás derelye a nemzeti lobogó. Ahol reggel lehetett csak álmodni arról, hogy álmatlanul forgolódunk a saját sercegő zsírunkban, amit odaöntöttek a kozmikus szovjet disznóknak, akik amúgy is nukleáris gümőkórban szenvednek, és késsel-villával eszik a moslékot.
Nem és nem szabad elfelejteni, hogy a mi alsógatyáink szomorúan száradnak a fregolin, ahol már amúgy sincs helye a kételkedésnek, mert igenis bátran kell odatenni a szeparatista istenit neki, hogy nem addig tűr a magyar, míg megmondják neki a farkas-álarcos Ceaucescu-pribékek, és igenis van jövője a bankrablásnak.
Egyébként tegnap bementem dolgozni a bankba. Még sosem dolgoztam bankban, ezért arra gondoltam, hogy ideje lenne. Bementem, és egy nagy köteg bankót emeltem ki a kasszából. Senki sem vette észre. Meglobogtattam a bankóköteget a fejem felett, és azt ordítottam, hogy ezt most zsebre teszem. Kollégáim szorgalmasan körmöltek tovább. Kisétáltam a bankból, és bemenetem az első kocsmába.
Ceausecu állt a pult mögött, a felesége farkas-álarcban épp egy magyar kisgyereket tépett szét, és félelmetesen morgott közben. „No mi van, bankrabló? – kérdezte a román diktátor –, félsz még a vágóhídi hentesektől?” Kislányos zavaromban hirtelen elővettem a zseb-Kalasnyikovomat, és szitává lőttem őket. A köteg román lejt ott felejtettem a pulton.
