A sebészek teljes joggal büszkék rá, hogy az összetört emberi roncsokat mozgásképes lényekké kalapálják, csavarozzák, drótozzák össze. Balesetben összezúzott testeket kapnak, amelyek jajveszékelve hevernek előttük a műtőasztalon, és néhány nap múlva ezek az emberek saját lábukon távoznak. Csoda, ha ezek után a baleseti sebészek kissé istennek érzik magukat?
A sebészem elégedetten mutatott a számítógépe képernyőjén látható röntgenképre, amelyen a combnyak-szegelésem eredménye jelent meg. „Zoltán, a műtét sikerült, a csontjai összeforrtak.” Két hatalmas szög röntgenárnyékát láttam a combnyak és medencecsont között, és ezek a szögek most már bennem maradnak egy életen át. Könnyen lehet, hogy a hamvaim között is ott lesznek majd a tepsiben érintetlenül.
A röntgen hatalmas találmány, fogalmam sincs, mit csináltak a sérült emberi testekkel a felcserek, amikor még nem láttak a bőr felszíne alá. Wilhelm Conrad Röntgen fedezte fel a róla elnevezett sugárzást még a 19. század végén. Arról sincs fogalmam, mikor lett ebből alkalmazható kórházi technika, de amikor a nyolcvanas évek végén a miskolci megyei kórház baleseti sebészetén dolgoztam beteghordóként, már jó ideje alkalmazták.
Egy idős nénit kellett leszállítanom a kórházi osztályról a földszinti röntgenszobába, hogy törött csípőjéről felvételt készítsenek. Valószínűleg korábban megműtötték, és összeszegelték a csontjait, amiről őt nem tájékoztatták kellő részletességgel. Némán bólintott, amikor a röntgenszoba előtt megálltam, és közöltem vele, hogy itt most várnunk kell egy kicsit.
Idővel kinyílt a röntgenszoba ajtaja, én betoltam a kocsit, majd némi segítséggel áthelyeztük őt az asztalra. Kitolattam az üres kocsival, becsuktam az ajtót, újabb betegért mentem, és mire visszaértem, már el is készült a felvétel, betoltam a kocsit, áttettük az idős nénit, és vittem is vissza az osztályra.
A csámpás kerekű betegszállító kocsit nem volt könnyű egyenesben tartani, de az ember a beteghordói szakma bravúrjának tartotta, hogy ez többé-kevésbé mégis sikerült. „Hát ezt nem gondoltam volna”, szólalt meg váratlanul a néni, és sóhajtott egyet. „Mit?”, kérdeztem tőle gyanútlanul. „Hogy ilyen idős nőkről is készítenek meztelen fényképeket”, mondta a hölgy.
Hosszú másodpercekbe telt, mire megértettem, hogy mire gondol. A röntgenfelvétel készítése előtt minden bizonnyal felhajtották a hálóingét a derekáról. „Csak a csontjait fényképezték le – magyaráztam –, mert el voltak törve. Azt nézik meg a fotón, hogy rendesen összeforrtak-e.” „A csontjaimat? – csodálkozott a néni. – Azt hogy lehet? Az nem látszik.”
Néhány mondatban meséltem neki valamit a röntgensugarakról, de közben azon töprengtem, hogyan fordulhat elő, hogy ez a néni nem értesült még a technikának erről a nagyszerű vívmányáról, miközben a pornográfiáról már hallott. Valószínűleg nem hitte el a röntgensugarakról szőtt mesémet, és a kórházat valami züllött helynek könyvelte el magában, ahol mindent megtehetnek a védtelen, kiszolgáltatott idős nőkkel.
Dédnagyanyám 1884-ben született, és az ötvenes években, már jócskán túl a hatvanon leesett a villamosról. Ez a Nyugati pályaudvarhoz közel történt. Az Újpest felől érkező villamosnak itt volt a végállomása, befordult egy kis utcába, és egy háztömböt megkerülve indult vissza a külvárosba a Váci úton.
Dédnagyanyám jól ismerte ezt a járatot, sokszor utazott vele, és éppen le akart szállni a szokott helyen, de valami okból áthelyezték a megállót, és a villamos váratlanul nagy rántással továbbindult, dédnagyanyám pedig a macskakövekre esett a villamos hágcsójáról. Kijöttek a mentők, be akarták vinni a kórházba, de ő nem hagyta.
Inkább fogta magát, és villamossal, utána pedig gyalog sántikálva hazament Rákospalotára. Akkoriban még nem ismerték a csontszögelést, de a kórházban mégis tudtak volna segíteni a combnyaktörésen. A láb húzásával még többé-kevésbé helyükre lehetett volna igazítani a csontokat. Dédnagyanyám csontjai azonban így rosszul forrtak össze, lesántult, és élete végéig ágyhoz volt kötve.
A kórházat minden bizonnyal ő is valami züllött helynek képzelhette, ahonnan csak a temetőbe visz az út. 1968-ban halt meg. Ő volt az első halott, akit életemben láttam. Élete nyolcvannégy éve valami misztikusan hosszú időnek tűnt az én nyolc évemhez képest.
Azokból az ötvenes évekbeli villamosokból elég sok szaladgált még a hetvenes években is. Gonosz villamosok voltak, nagyok, zajosak, félelmetesek. Valamikor 1973 végén Aquvincumba mentünk tanulmányi kirándulásra a történelemtanárunkkal, és hazafelé is egy ilyen villamosra kellett szállnunk.
A nyitott peront egy vasrács zárta le, amelyet egy vasvájatba kellett belecsapni. Egyik osztálytársunk, Siklósi Feri ujja véletlenül ott maradt a vasvájatnál, és a rácsapódó vasrács levágta. Illetve nem vágta le teljesen. Egyetlen ér tartotta az ujjpercét, amikor közösem bevittük a Kapás utcai rendelőbe, ahol az orvosok levágták.
Nagyjából a nyolcvanas évek elejére tűntek el ezek a típusok az utcákról. Pedig biztosan páratlan érzés lehetett egy áprilisi estén a nyitott peronon állni, talán még a dohányzás is engedélyezett volt, és nézni, ahogy a cigarettánk vége felparázslik a menetszélben. Téli estéken pedig vörösre fagyott orral zsúfolódtak ott a felhajtott gallérú utasok, és hallgatták unottan a sínek csikorgását.
