Hülye Samuka akkora lyukat ivott a májába, mint a Führer-bunker, és most haldoklik a kórházban. Azt mondják, hogy kómába került, sárga mindene, a felpüffedt hasa is, a mája színére meg jobb nem is gondolni. Persze azért én sem kíméltem soha a májam, és mindig csodálattal vegyes rettegéssel olvastam, amikor a János kórházban az ultrahangos vizsgálatról sétáltam vissza a zárt osztályra, és lopva belepillantottam kórlapba, hogy „hepar nagysága és szerkezete normális”. Aláírás: dr. Hepar.
Hepar főorvos úr a hold túloldalán rendel teliholdtól fogyatkozásig, és rabszolgái a tűző napon a holdsivatag homokszemcséiből építik izzó piramisát. Samuka is ott robotolt velem együtt, a szánk telement homokkal, és csak akkor kaptunk inni, ha első nekifutásra hiba nélkül el tudtuk sorolni a hold-fáraók kimondhatatlan neveit. Heparotetomukelisztusz, Heparoklaumpidilész, Heparoánusz. Utóbbi egész könnyű volt.
Persze, a heparról mind tudtuk, hogy májat jelent, de sohasem mertük kimondani. Nemhogy a fáraó jelenlétében, de még álmunkban sem. Samuka sokat szenvedett, de sohasem lázongott. Alázatos típus volt. És nem szenvedtem, de mindig lázadtam, és én is alázatos típus voltam. Mindketten alázatos típusok voltunk. Ha belénk törülték a seggüket a fáraók, mi felsorakoztunk, hogy a vérünkben moshassák meg a lábukat is. Alja nép voltunk.
Lassan már csak én leszek alja nép, mert Samukának semmi jövőt nem jósolnak az orvosok. Én is mondtam neki, hogy meg fog dögleni, de kiröhögött, és azt mondta, hogy örökké fogunk élni. Persze csakis azért röhögött, mert részeg volt, és ilyenkor hiába hajtogattam neki, hogy tévesen érzékeli a valóságot. Mindig ugyanazt mondta: sose halunk meg. Ha meghal, akkor bebizonyosodik, hogy tévesen érzékelte a valóságot. Hülye Samuka.
Aki józan életet él, el sem tudja képzelni, hogyan lehet annyit inni, hogy az ember mája egy véres húscafatként robbanjon szét, mert a máj erei már annyira összeszűkültek, hogy nem tudják átereszteni a napi normál vérmennyiséget. Ezért aztán a máj felrobban. A nyaki visszerek is szétrobbannak, ezért a haldokló beteg vért hány. Gondolom, bele egy lavórba, vagy a linóleumpadlóra, vértől fuldokolva érzi a saját vére szagát a saját orrában, amennyiben persze érez még szagokat.
Amikor a grófnő szedi a fogkövemet, sosem érzek fájdalmat. Az egyetlen kellemetlenség, hogy a vér szagát érzem. Nem vagyok ragadozó vadállat, a leölt állatok húsát is csak akkor tudom megenni, ha előzőleg dezodorspray-vel befújják, púderben meghempergetik és okkersárga vagy bordó ételszínezékkel átfestik, ezért aztán nem szeretem a vérszagot.
A grófnő ilyenkor pedig az átlagosnál gyakrabban mondja, hogy öblítsek. Én pedig kötelességtudóan belekortyolok a műanyag pohárba, öblögetek, és egy nagy adag véres slejmot köpök a spirálisan forgó örvénybe. Ekkor mindig eszembe jut, hogy a déli féltekén állítólag az ellenkező irányban örvénylik a lefolyóba igyekvő víz.
A grófnővel ugyanis elhatároztuk, hogy még ebben az életben elrepülünk Argentínába. Ha sikerül, akkor ragaszkodni fogok hozzá, hogy onnan menten repüljünk át Chilébe, mert ha már Dél-Amerikában vagyok, akkor szeretnék belehugyozni a Csendes-óceánba is. Dél-Amerika ugyanis a legjobb hely, ha az ember egy hét leforgása alatt két óceánba szeretne belehugyozni. Berúg mondjuk Buneos Airesben, részegen belevizel az Atlanti-óceánba, majd másnap reggel felül egy gépre, repül két-három órát, és Chilében landolva már rohanhat is a Csendes-óceánhoz, hogy belehugyozzon.
A vizeletemhez csakis remek minőségi borokat fogok felhasználni. Samuka ott baszta el, hogy a végén már csak szar Tesco-borokat ivott. Fogalmam sincs, miből volt pénze akár szar borokra is, mert az utóbbi években nem dolgozott. Nagyjából hét-nyolc év alatt itta halálba magát. 2006 körül még ugyanazon startkövön álltunk. Fogalmam sincs, hogyan sikerült a Csendes-óceánt megszégyenítő szeszfogyasztásomat Atlantira redukálni. Samuka viszont ezalatt kiitta a hold összes óceánját. Hülye Samuka.
