Samuka vasárnap délelőtt tizenegy órakor kijelentkezett a szállóról. Nem adta meg pontos tartózkodási helyét. Ezentúl bárhol van. A bárhol egy kellemes kocsma, ahol nincs térerő. Samuka mobilja az utóbbi időben amúgy is ki volt kapcsolva. Ha nagy néha felhívott, mindig a lelkemre kötötte, hogy soha senkinek ne mondjak róla semmit. Főleg a volt feleségének. Ilyenkor mindig megkérdeztem tőle, hogy meddig akar titkolózni. A halálát úgysem tudja majd eltitkolni. Hát, most nem tudja.
Egy másik telefonbeszélgetésünk alkalmával elmesélte, hogy vett májat a piacon. Disznómájat. És elmondta, hogy egyes tudósok szerint a sertés máját minden gond nélkül be lehet majd ültetni embereknek is. Ő, ha lehet, kér még egy disznószívet is a sajátja helyére. Jót nevettünk.
Akkor még a családdal lakott, és egy nagy hűtőszekrénybe pakolta a májat. Később, amikor elváltak, és el kellett költöznie, már nem nagyon volt máj a hűtőjében. Más se. Vacak borokat ivott, és gyógyszereket evett. Altatót meg nyugtatót.
Samuka nagyon meg tudta makacsolni magát. Nemcsak ahhoz ragaszkodott, hogy a volt felesége semmit ne tudjon meg róla, de az autóvezetést sem bízta soha másra. Inkább levezetett egy-két ezer kilométert, és a végén majdnem infarktust kapott, de nem engedte ki a kezéből sebességváltót meg a kormányt. Közben nem ivott, pedig biztos majd’ megpusztult egy korty sörért.
Először 1989-ben mentünk nyugatra, egyenesen Amszterdamba. Egy kilenc és fél éves, téglaszínű Moszkviccsal indultunk útnak, amit Samuka még az indulás előtti hétvégén is szerelgetett. Aztán egy hétfői reggelen felkerekedtünk Miskolcról. Több liter házi szilvapálinkát vittünk magunkkal, mert sose tudhatja az ember, hogy mikor zárnak az amszterdami kocsmák. Később megtudtuk, hogy hajnali kettőig is nyitva tartanak, de azért mindig jól jött a szilva.
Odafelé német autópályák melletti parkolókban álltunk meg aludni, és mindig jól elszilvázgattunk fogmosás helyett. Így volt ez visszafelé is. Hazaúton egyébként mindig némán bámultunk magunk elé. Jöttünk vissza erre a trágyadombra, és nem értettük, hogy miért nem hagyjuk itt ezt a szeméttelepet, és próbálunk meg valami jobb helyen új életet kezdeni.
Samuka az új évezredben bekövetkezett válása után egy ronda miskolci panel tizedik emeletén itta halálba magát, ahová már kora reggel besütött a nap, de úgy, mint a koncentrációs táborok fényszórói, amelyek a szögesdrótot pásztázzák. Nem volt kegyelem. Samuka magának sem kegyelmezett. Akkor sem adta át a vezetést, amikor 1996-ban Londonból jöttünk hazafelé.
Amúgy elég szomorú voltam 1996-ban én is. Amikor szeptember végén elindultunk haza Londonból, Doverben az összes maradék pénzemből vettem egy üveg gint. Egy liter volt, talán Beefeater. Pont kitartott hazáig. A komp fedélzetén álltunk, és néztük a távoldó Dovert. Már sötétedett, a legendás fehér sziklák is feketék voltak. Akkor megnyitottam a liter gint, és nem adtam senkinek. Samukának legfőképp, mert neki kellett hazavezetnie a Lada Samarát Budapestig. Amit meg is tett maradéktalanul. Én egész úton beszéltem neki. Be nem állt a szám.
Elmondtam, hogy amikor megszülettem, majdnem kitört a világháború. Ezt a történetet ő is jól ismerte, mert ő pont abban az évben született, amikor Kuba majdnem felfalta az USA-t. Jót nevettünk. Nagyot húztam a gines üvegből, Samuka meg nyomta a gázt. Valahol Belgiumban jártunk, és még nagyon hosszú volt az út hazáig. Nekem viszont hasmenésem lett a gintől. Mondtam, hogy álljunk meg.
Aztán valahogy hazaértünk. Már valahol Budaörsnél lehettünk, amikor Samuka rosszul lett. A szíve rendetlenkedett. Másfél ezer kilométer vezetett le másnaposan, nem csoda, hogy a szíve félreütött. Akkor persze meg nem jósoltam volna, hogy nem a szíve, hanem a mája fogja elvinni.
Végül a mája vitte el, mert az utóbbi tíz évet úgy itta végig, mint... Na ide kellene egy hasonlat. Mint vámpír a vér-depót. Ez nagyon béna. Mindenesetre nagyon sokat ivott. Elitta az isten pénzét, az árvák könnyét, a magzatvizet, ami ringatta, amíg az a drága jó édesanyja meg nem szülte, aki most mindenkinél szomorúbb.
Bálint és Oláh Péter még meglátogatták Samut a halála előtti délutánon. Múlt szombaton. Samuka nem tért már magához. Nehéz elképzelni. Próbálom őt elképzelni, de szerencsére rossz a vizuális fantáziám. Fogalmam sincs, hogy nézhetett ki, amikor vért hányt, és Oláh Péter törölgette a szája széléről a vérhabot.
Péter még ott maradt volna éjszakára, hogy üljön az ágya szélén, ha már Samuka egyetlen exnője sem volt erre hajlandó, de az orvosok nem engedték. Másnap tudtuk meg, hogy Samuka vasárnap délelőtt tizenegy órakor szűnt meg létezni. Délelőtt tizenegy óra egyébként az az időpont, amikor még a kilencvenes évek közepén egy vasárnap lementünk a Harmadik Félidő büfébe, ami a diósgyőri stadion mellett volt, és Oláh Péter egy deci szilva mellett magyarázta, hogy… na itt folytatom legközelebb.
Ja, még annyi, hogy amikor 1996 szeptemberében Londonból hazaértünk a Baross utcába, a Lada Samarát leparkoltuk a járda mellett, Samuka kivette a slusszkulcsot, bevágtuk az ajtókat, és beléptünk a Kispráterbe, ahol azonnal Unicumot és sört kértünk.
