Nők néha rám bízzák a cicanadrágjukat, hogy adjam oda egy másik nőnek. Én elteszem a cicanadrágot a bőrkabátom zsebébe, és lemegyek a kocsmába. Egy hét múlva a nők megkérdezik, hogy hol a cicanadrág, amit adtak. Erre én már csak megvonom a vállam, mert a cicanadrág nincs már a zakóm zsebében, valószínűleg elvesztettem. A nők megbízhatatlannak neveznek, és összenevetnek.
Gyanítom, hogy valószínűleg náluk lehet a cicanadrág, eltették a fiókjuk mélyére, és egy életen át azzal fognak basztatni, hogy elveszítettem a cicanadrágjukat a kocsmában. Amit én nem igazán tudok cáfolni, mert nem sokra emlékszem. Csak annyi tiszta, hogy begyűröm a fekete cicanadrágot a bőrdzsekim zsebébe, és sűrűn bólogatok, miközben elmondják, hogy kinek adjam át. Azzal a lógó fejjel abban a másodpercben el is felejtek mindent, amit hallok.
Hát akkor hol is lehet a cicanadrág. Sajnos nem tudom. Egy sms-ben azt a választ adtam erre a kérdésre, hogy éppen most kötöm fel rá magam. Illetve már fel is kötöttem magam, itt lógok a csilláron. A nők valahogy ezt sem akarják elhinni, és természetesen megint összenevetnek. Mindig nevetnek, mert addig nem hajlandók hinni az embernek, amíg ott nem fekszik a koporsóban vagy az urnában. Az urnában mondjuk nem fekszik. Ott csak elvan.
Közben a macskám ideült a képernyő elé, és feszülten figyeli, amint gépelek. Néha a mancsával odanyúl, és megpróbál elkapni egy karaktert. Hasztalan. Ugyanakkor nem kizárt, hogy tudja, hol veszett el a cicanadrág. Reggel, amikor másnaposan átfordulok a másik oldalamra, és próbálok visszaaludni, ő felpattan, elmegy vadászni, s mire újra felébredek, ő már be is vonszolta a vérző napot az ágyam mellé. Egy papír zsebkendővel próbálom feltörölni a fénytócsát, amit odahányt az ágyam elé.
Utána békésen elalszik a hasamon, dorombol közben. Csak ő tudja, hol van a cicanadrág.
