Nyers májat adtam a macskámnak az imént. Hát, nem volt könnyű. Undorodom a nyers, sikamlós, véres hústól, a cafatoktól. Macskám viszont majd megőrül érte. Ki is kellett zárni a konyhából, amíg tálaltam, mert felugrott volna az asztalra, kiragadta volna a dobozból a véres cafatokat, berohant volna vele a szobába, és vidáman hempergett volna a vérben.
Így hát kizártam, ő meg odakinn nyivákolt, mert tudta, hogy mit csinálok. Ezek a dögök mindent tudnak. Amikor viszont kinyitottam a dobozt, kellemes meglepetésemre egészen barátságos látvány fogadott. A máj egy szép szerv. A színe bordó. Sokkal sötétebb vörös, mint akár a vénás vér. Igen, a bordó a legpontosabb megjelölés.
Amikor pedig nekiálltam nyesegetni, könnyen engedett a kés élének, és engedelmes szeletekre hullott. Nem kellett cincálni. Eszembe jutott, hogy apám kórboncnokként biztosan sok májat látott már. Lehet, hogy nem volt mind ilyen szép bordó. Az alkoholisták cirózisa valószínűleg nem ilyen makulátlan, mint a csirkék piacon árult mája.
Ezek a csirkék nem jártak koszos kocsmákba, hogy hajnali hat órakor rumnak nevezett permetezőszert igyanak féldecis poharakból, így semmi esélyük sem maradt egy kiadós májzsugorra. Ezek a csirkék nem ébredtek hajnali fél négykor gyötrelmes elvonási tünetekre még a kétezres évek elején valahol Miskolcon, nem vették fel a kabátjukat, és nem vágtak neki a januári éjszakának, hogy egy nyitva tartó benzinkútnál vegyenek négy doboz sört, amit a barátjuk albérletébe visszatérve virradatig elkortyolgathattak volna.
Kedves csirkék, a ti nyomorúságos életetek szép színű májjal ajándékozta meg a macskámat. Egy ketrecben tojtatok, aztán levágtak titeket. Lehet, hogy az én májam is csodaszép, makulátlan bordó lenne, ha egy ketrecben tojtam volna egy egész életen át, hogy aztán levágjanak. Így viszont nem merek belegondolni, hogy milyen színű lehet a májam.
Életem során többször kerültem kórházba, mert túlzásba vittem a részegeskedést. Ilyenkor mindig megvizsgálták a májam, és minden alkalommal megállapították, hogy kutya baja. „Hepar nagysága és szerkezete normális” – olvastam ilyenkor a kórlapon, miközben az ultrahangos vizsgálatot végző osztályról visszafelé ballagtam a pszichiátriára.
A lapot pimasz mosollyal adtam át a főorvos asszonynak, aki megköszönte. „Akkor én mennék is vissza a kocsmába” – próbáltam elviccelni a helyzetet, de a doktornő kedves mosollyal mindig visszazavart a kórterembe. Nagyjából ötvenéves koromig kísértettem így a sorsot, és azóta nem készült látlelet a májamról. Nagyon remélem, hogy a macskám még mindig jó étvággyal fogyasztaná el a májam, ha valaki felszeletelné neki.
