Ma be kellett mennem dolgozni. Ez havonta egyszer fordul elő velem, de mindig négy napig tart, vagyis még háromszor be kell mennem a héten. Nem nagy kihívás, sokan csinálják ezt folyamatosan, és nem halnak bele. Amúgy én sem, de most felér egy Hold-utazással. Jó, nem nyafogok.
Egy kisebbfajta számvetésre mindenképp jó ez a néhány nap, és így legalább belátom, hogy az előző két blogbejegyzésem úgy szar, ahogy van. Most már csak volt, mert dobtam őket. Illetve ezt már sokkal korábban beláttam, de amikor úgy megyek emberek közé, hogy viselkednem is kell, akkor kifejezetten szégyellem magam az ilyen szar írások miatt.
Amúgy persze a Kispráterbe járok, de ott azt is elfogadnák, ha ilyen verseket írnék, mint… Csak hogy egy véletlen példát említsek: „Messzi mészárszékek szomorú illata / Miért nincs mindig szeptember hava?” Vagy bármi ilyesmi. Akkor is szeretnének, ha ezt leírnám, és könnyek között olvasnám fel. És nem azért fogadnák el tőlem, mert rossz az ízlésük, hanem mert annyira szeretnek.
Úgyhogy néha ki kell merészkednem a Körútra meg azon túlra is, hogy megköpdössenek és kiröhögjenek. Hogy azt mondják: „Húzzál haza öreg, vedd be a gyógyszereidet, nézd meg a Szomszédok 126. részét, és húzd le magad a vécén.”
Ezért nem árt, ha az ember néha kimegy a Körútra, felül a 4–6-osra, aztán egy miskolci intercityre vagy londoni fapadosra, ott elhelyez egy pokolgépet, majd bemegy dolgozni négy napra. Úgy viselkedik, ahogy a többi emberszabású.
Persze hogy könnyebb volt a punk-korszak. Akkor még el lehetett játszani, hogy versből van a lelkünk. A Kispráterben még mindig punk-időszámítás van. Ott együtt röhögünk a Szomszédokon, ha rákapcsolok az M3-ra.
Lehet, hogy el kellene költöznöm a Barossból? Á, dehogy. Tény, hogy innen nem indul űrhajó, és nem ezt az utcát fogja megfesteni korunk Michelangelója, Leonardója, ha van ilyen.
Bár az is tény, hogy tavasszal, úgy május elején a nap éppen a Baross alsó végén kelt, és a felső végén ment le. Szabályosan átment az utca felett. Ez most nem a Baross utca himnusza. Reggel jó nagyokat kell ugranom, hogy ne lépjek hányásba, és ilyenkor távolról sem himnikus a lelkiállapotom.
Viszont azt sem szeretném megvárni, hogy két fekete bóbitás fekete ló áll meg a kapunk előtt. A kocsis felhelyezi a zabzsákot, a lovak türelmetlenül toppantanak. A kocsis belehúz a pálinkásüvegébe, megigazítja a ruháját, a tenyerébe köp, a slejmot a hajába keni, majd megkérdezi a két szürke egyenruhást, hogy sokáig tart-e, míg lehozzák azt a kurva koporsót.
Ezt eszem ágában sincs megvárni.
