Ma nem ettem semmit. Még háztartási kekszet sem. Három román góllal találkoztam a Baross utcán. Az első román gól reggel ugrott elő a járdaszélre kitaszigált szemétkukából, és bemutatkozáskor úgy hadarta el a nevét, mintha bocsánatot kért volna az elmúlt száz év történelmi kataklizmáiért. A borzalmakért, amelyeket azok követtek el, akik gólt rúgtak a magyaroknak.
A második román gól az utcán fékezett, amikor épp bele akartam lépni egy keselyűszarba. Mária Terézia-kori nemesi öltözetben toppant elém a második román gól, és felajánlotta, hogy bedobja helyettem a lottószelvényeimet. Háztartási keksszel kínált, majd bemutatkozott. Valami román csengésű neve volt, és azt mondta, hogy pillanatnyilag IMF-besúgóként dolgozik.
Elfogadtam a kekszet, mert éhes voltam, és mert nem volt hússzaga, mint mindennek ezen a kibaszott világon. Megfigyeltem, hogy az értelmiségi seggfejek is csak azért pofáznak a növényevésről és a megértésről, mert közben kolbászzsírral kenegetik a végbelüket, amelyet felsebzett szellemi csatározásaik során ellenfeleik méretes ágyúcsöve. Olyanok, mint a levegő tornászai, akiknek a harmadik román gól az istenük.
Nem kellett erre sem várni sokáig. Halott sportolók húzták a szekeremet, amellyel át kívántam vágni a Kárpátokon, hogy berúgjam a magyar hálóba a harmadik román gólt.
Megyek, eszem egy kis házastársi kekszet.
