Szlovák tudósok a minap felfedezték, hogy a magyar nyelv isteni eredetű. A Mindenható egy komor reggelen nem talált gyufát, amivel meggyújthatta volna az előző este odakészített kávéja alatt a gázlángot, ezért fogta a baseballütőjét, és szertesuhintott vele a vak világűrben. Eltalált egy-két bolygót, amelyek abban a szempillantásban apró szilánkokra estek szét. Ezek a szilánkok némi késéssel becsapódtak a föld nevű bolygóba, és belőlük keltek ki a magyar nyelv legszebb szavai.
Először is az „ének” szó szökkent virágba, és rögtön utána következett volna az "énekes" szó is, amelynek azonban nem a grammatika szabályai szerint történő képzés útján kellett volna létrejönnie, hanem először is meg kellett volna születnie magának az énekesnek, hogy aztán a sámánok ráolvashassák magát az "énekes" szót. Ha hihetünk a szlovák tudósoknak, akkor ez az ének egy dal volt, mégpedig a „ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad” kezdető sláger, amire önfeledten tvisztelt az egész Dunán- és Tiszántúl, a Duna-Tisza közéről már nem is beszélve.
Ezután némileg megnyugodott az Úristen, és rágyújtott egy cigarettára. Kicsit dohogott még, hogy énekhez kell énekes is, de inkább csak elvolt magában, amikor eléje toppant Grandpierre Attila, aki az eget és a földet közös kozmikus nevezőre hozta, és kész képletei voltak arra is, hogy mi lesz velünk, ha kilövik alólunk tömegvonzás lovát. Látta, amint szorgos népek építik a kínai nagyfalat, és hatalmas vizeletelvezető csatornák egész hálózatát ássák a holdon, amelyek idővel egy Pink Floyd-slágerré állnak össze.
Mindenki az énekesre várt. A magyarok, a szlovákok vagy éppen az ukránok, akik éppen ekkor álmodtak elképesztő méretű űrcsápokat maguknak, amivel könnyen meg tudták volna fojtani akár a mindenható Gazpromot is. Az énekes azonban nem akart megszületni. Nem lehetett tudni, hogy női arca lesz-e, vagy egy szűz kamaszokból álló, öt szólamban éneklő buzibrancs képében jön-e a világra, akiknek a végül le kell tolni a gatyájukat, hogy láthassa az egész ország a himnusz hangnemét.
Desz-dúrban lesz az a himnusz, magyar vagy román, mindegy. Egy kurvanagy desz hang lebegett ekkor a Kárpát-medence felett. Az egész ország lélegzetvisszafojtva figyelt. A nyírségi kocsmákban már záróra volt. A nyírsírhalmosi pultosnő már ment volna haza, hogy ukrán uránbádogból készült láboskájában megmelegítse a vacsoráját. A sugárbetegségtől kihullott a műfogsora, a férje egy román fejőnőért hagyta ott, aki szebben énekelte a Balázs Fecótól a „Lelkem a fregolin szárad” című slágert, mint Pavarotti a gyászindulót.
Röviden összegezve mindent, ami karácsony este történt Magyarországon: a Gazprom-templomban az orgonista túlzottan konkrétan értelmezte a kottabejegyzést, ami pedálhangot írt elő. Fogott egy féltéglát, és rátette az orgona egyik pedáljára, egy desz hangra, ami amúgy a zongorán egy fekete billentyű, egy félhang. Sokkal nehezebb eltalálni, mint egy egész hangot. Az orgonistának azonban mégis sikerült. Valahogy beszorult az a féltégla. A lényeg, hogy neki már nem kellett orgonálnia, bátran leugorhatott a kocsmába egy fél liter lőrére.
A templomban mindenki énekelte a „ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad”-ot, míg az orgonista a kocsmában itta a borát, és legyintett mindenre. Csúfos és szomorú végzet leselkedetett megint a magyarokra, akik sohasem képesek az úristen segítsége nélkül átugrani a szemközti kocsmába, mert a három tenor közül a mindig a rosszra fogadnak. Arra, amelyik nem képes odatenni egy féltéglát a láb-klaviatúrára, hogy nyomja pedálhangot, amíg ők a kocsmában isznak.
