Gecse "Samu" Sándort 1985 májusában ismertem meg Kazincbarcikán. Hallgattam Bálintra, aki egy raszkolnyikovi lázas rohamában rábeszélt, hogy költözzek le Borsodba. Samu úgyis épp leszerelt, mondta, itt az ideje, hogy újra összehozzuk az Ápolók zenekart, amely Samu katonáskodása miatt szűnt meg ideiglenesen 1983 végén.
Hosszú hétvége közeledett, május elsejével egybekötve, pontosan huszonkilenc évvel ezelőtt, úgyhogy felszálltam a miskolci gyorsra. Bálint várt a Tiszai pályaudvaron, és persze azonnal beültünk egy miskolci presszóba, ahol Borsodi Világost és gönci barackpálinkát ittunk. Tavasz volt, huszonöt évesek és elkeseredettek voltunk. A legtökéletesebb állapot.
Aznap este náluk aludtam Parasznyán, ami egy bányászfalu Lyukóbánya mellett, ami egy bányászközség Miskolctól nem messze. Manapság egy fekete lyuk lehet a helyén. Reggel ébredve nem is voltam nagyon másnapos, és ha az lettem volna, akkor is elmúlt egy félóra alatt, mert gyalog tettük meg az utat Sajószentpéterig.
Sütött a nap, mentünk az üres országúton, a távolban a Borsodi Vegyi Kombinát kéményei füstöltek, és végre megnyugodtam, mert sikerült elszakadnom ettől a tetves Budapesttől, ahol nagyon zsákutcába jutott az életem. A gitárom persze nehéz volt, de Bálint néha átvette. Kérdésemre, hogy meddig kell még gyalogolnunk, kitérő válaszokat adott.
Fáradtan érkeztük meg Sajószentpéterre, ahol persze rögtön találtunk egy presszót. Ittunk valamit, és vártuk a barcikai buszt. Jött, felszálltunk, és életemben először megérkeztem Kazincbarcikára. Nem láttam csúnyának, pedig az volt mindig. Bálint mutatta az utat, és hamarosan egy pincébe értünk, ahol az Ápolók próbált.
Bemutatott nekik. Mindenki álmos, unott képpel mért végig, de nem azért mert utáltak, hanem mert másnaposak voltak. Kicsomagoltam a gitárt, megkérdeztem, hogy melyik erősítőt használhatom, megmutatták, aztán épp elkezdtünk volna egy számot, amikor a basszusgitráos, Oláh Péter megszólalt: „Igyunk már valamit”.
Mintha Isten szólott volna, mindenki abbahagyta a zenélést, letette a hangszerét, és vette a kabátját. Egyből tudtam, hogy jó helyre érkeztem. Persze csak botorkáltam a nyomukban, mert fogalmam sem volt, merre van a legközelebbi kocsma. Amikor odaértünk, egy világos, tágas talponállóban találtam magam. Egy bisztróban. Ilyen helyek nincsenek manapság.
Az efféle bisztróknak nagy, a padlótól a plafonig érő ablakuk volt, így az utcáról is jól lehetett látni, hogy mi folyik odabenn, és a részegek is nézhették a ronda utcát. Volt egy kassza, ahol blokkot kellett váltani. Odament az ember, és megmondta egy szerencsétlen, kövér, boldogtalan, rosszul öltözött elvált nőnek, hogy mit akar inni, és a nő egy ronda pénztárgép klaviatúráján beütötte a kért ital árát.
Kapott az ember egy kis cetlit, amin kék tintával nyomtatott számok sorakoztak, és a pultos ezekből a kódokból olvasta ki, hogy mit töltsön. Persze mi is segíthettünk neki, de ha megpróbáltuk, úgy tettek, mintha meg sem hallották volna. Többé kevésé azt adták, amit a pénztárosnőnek mondtunk. Ha mégsem, lehetett reklamálni, amit vagy meghallottak, vagy sem.
A lényeg, hogy előbb-utóbb kaptunk valamit inni, és ha megittuk, már nem is tűnt annyira elviselhetetlennek ez az egész iparváros sem. Oláh Péter deci szilvát kért. Némi csodálattal vegyes borzongással néztem, ahogy odateszi maga elé a poharat a támaszkodópultra.
Péter egy darabig bámult maga elé, aztán egy gyors mozdulattal a pohár felé nyúlt, de elvétette, és a deci szilva kiborult. Péternek azonban a szeme sem rebbent. Nem kezdett káromkodni, csak bámult egy rövid ideig maga elé, aztán legyintett, sarkon fordult, és visszament a pénztárhoz. „Egy deci szilvát kérek” – mondta ugyanazon száraz hangon. Megkapta a blokkot, megkapta szilvát, és jött vissza a támaszkodópulthoz. Óvatosan letette maga elé, és amikor meg kellett innia, még óvatosabban nyúlt a pohár felé.
Aztán visszamentünk a próbahelyre, próba után pedig egy másik kocsmába. Május elseje volt, rengeteg részeg barcikai proletár ordítozott a Halász nevű étteremben. Fogalmam sincs, hogyan hívhattak egy barcikai éttermet Halásznak, mikor egy csepp folyó vagy állóvíz sem volt a környéken, csak bányák meg kocsmák meg egy vegyi kombinát, ami éjjel nappal sárga és lila füstöt okádott az égre.
Arra még határozottan emlékszem, hogy a Halászban Péter megint deci szilvát rendelt. Egyetlen hajtásra itta ki, és szinte láttam, ahogyan a mámor beleköltözik a tekintetébe, ami addig sem volt tiszta, de ekkor olyan zavaros lett, mint a barcikai halastó, ami persze nem volt a városban, de ha lett volna, kétfejű, lila halak úszkáltak volna benne, mert a vegyszereknek köszönhető szennyezettség az egészséges mennyiség többszörösére rúgott volna.
Bálint végül összeszedett mindannyiunkat, és hazarugdosott mindenkit a parasznyai szolgálati lakásba. Sajószentpéterről persze megint gyalogolni kellett, és a sötét éjszakában még félelmesebbnek tűnt a távolban három műszakban, ünnepnap is működő vegyi kombinát. A sárga füst már nem látszott, viszont édeskés illata ott lebegett a levegőben. Olyan szag volt, amivel a túlvilági lágert fertőtlenítik, ha egy részeg emberekből álló tehervonat fut be. Huszonöt évesen persze ez is tetszett, és mélyeket lélegeztem a mérgező levegőből. Akkor döntöttem el, hogy leköltözöm Miskolcra.
