A növények szaporodási szokásairól vitatkoztunk a Kispráterben. Nem tudtuk eldönteni, hogy a szél vagy a rovarok végzik-e a megporzást, ami tulajdonképpen közösülés. Itt elakadtuk, és kértem még egy fröccsöt. Úgy láttam, hogy a rovaroknak mindenképpen komoly szerepet osztottak a szaporodás nevű játszmában, de nem tudtam érzékletes példát felhozni a növényi orgazmusra.
Belekortyoltam a fröccsömbe, és próbáltam olyan hangot kiadni, mint amikor egy tulipán elélvez, de a többiek kiröhögtek. És akkor még nem is beszéltük a különböző színű tulipánok párzási szokásairól. Fapapucsos hollandként nyilván locsolnám a virágokat, és egy sör mellett csodás történeteket tudnék elbeszélni a tulipánorgiákról, de nem vagyok fapapucsos holland. Az életem lassan elfogy, mint a fröccs. Nem tudom, mi értelmeset lehetne még itt csinálni.
Akkor jött a hordóban lakó ember, akinek olyan volt a füle, mintha levasalta volna a hétfő reggeli gyors. Amelyen ott ül az Isten, akinek nincs jegye, de a kalauz nem kéri tőle, felismeri benne az Istent, és megkínálja szotyolával.
A kalauznak elég nyomorult az élete. Van egy pénztárosnő, akit nagyon szeretne megbaszni, mert nagyon kívánatosnak találja, ahogy a nejlonharisnyáján elszaladt egy szem, és látszik a fehér bőre. A pénztárosnő magányos, egy részeges pályakarbantartó munkás volt a férje, aki ott ragadt valahol Romániában, román vasutasnőket baszogat, és annyit iszik, hogy előbb-utóbb belefullad a Duna-deltába.
Úgyhogy a kalauz, aki egyébként szívesen nevezi magát hordóban lakó embernek, mert úgy érzi, hogy ez egészen szellemes, és nőket csakis úgy lehet meghódítani, ha szellemesek vagyunk, szóval ez a kalauz odaül a pénztárosnő mellé, akinek mindig kisírt a szeme, és egyre csak hízik, mint egy disznó, már meg sem meri nézni, hogy hány kiló, te szent isten, zsíros kilókkal álmodik, amelyek rávetik magukat minden utcasarkon, és a dereka köré tapadnak.
Nem néz fel a jegytömbből. Csak hallgatja a fapapucsos, hordóban lakó pályakezelőt, aki arról beszél, hogy délben jóllakott, bár jobban is lakhatna, ha a pénztárosnő főzne neki, akinek ugyan nincs megtakarított pénze, de azért nem reménytelen vele egy holdutazásról beszélni. „Nekem lehet, hogy vizelni kell majd a holdon, de nem dugom ki a fütykösöm a szkafanderből, mert lefagy” – mondja a holdban lakó ember, és a pénztárosnő nagyot nevet. Úgy rázza a nevetés, mintha egy hatvanas évekbeli magyar centrifugában lakna, a jegykezelő meg elégedetten hátradől, mert úgy érzi, hogy most aztán humorosat mondott.
Ezeket a centrifugákat csak úgy lehetett kikapcsolni, ha az ember kitépte a dugót a falból. Akkor lassan leállt, és ki lehet venni a ruhát. Állítólag megöregedett a grófnő kutyája. Télen minden reggel nagy sétákat tettünk a parkban, és a kutya előbb vizelt, aztán szart, nekem pedig be nem állt a szám. Arról beszéltem a grófnőnek, hogy az ég alufóliából van, és a testem csak szotyolahéj. Mondhattam bármit, a grófnő szomorúan nézett rám, mert ismerte minden gondolatomat. Az agyam nyitott könyv volt számára. Mindig tudta, hogy mi lesz a következő mondatom.
Ez kissé elszomorított, de azért nem adtam fel. Román űrhajókról beszéltem neki, melyeket rovarok működtetnek. Aztán a kutya egy nagyon szart, a grófnő összeszedte a kutyaszart, és elindultunk vissza, kezdődött a nap.
