Tegnap bejöttek a törökök. Egy egész ágyúnaszádot vonszoltak be az előszobámba, ahol már két hete táborozik egy észak-koreai tengerészgyalogos-különítmény, akiket ebola-gyanúsnak minősített a szultán, ezért leküldték az egyik müezzint sörért. A törökök finoman tudtomra adták, hogy egy kisebb hajóhaduk vesztegel a Baross és a körút sarkán, és igazán nem szeretnének alkalmatlankodni, de ha van még egy kis hely mellettem a nyoszolyán, akkor leheverednének.
Félálomban legyintettem az egyik kezemmel, amit ők úgy értelmeztek, hogy született hazaáruló vagyok, és akár az egész országot eladnám egy lyukas alsónadrágért. Nem meséltem el nekik, hogy 1571. október 7-én vitézül helytálltam a lepantói ütközetben, mégpedig a vesztes törökök oldalán. A fuldokló szultánt menekítettem ki a hullámok fogsorából, és rögtön meg is hívtam egy fél liter whiskyre, amit egy észak-koreai csapos locsolt a poharunkba valahol a hetvenkettedik hosszúsági és a harminchatodik szélességi kör metszéspontja tájékán.
Nem adtam határozott választ, amikor a török szultán megkérdezte, hogy átmenetileg lakhat-e nálam. Egy történetet meséltem el neki, hogy 1690. december 31-én heves főfájásra ébredtem, és amikor lementem a tengerpartra, hogy kiszarjam magam, egy láthatatlan birodalom horizontját pillantottam meg. Egy birodalomét, amelyben az ég a vállára emeli a földet, és márványból vannak a vízcseppek.
A szultán ekkor már részegen aludt a vállamon, de előzőleg kiadta a parancsot az ágyúnaszádoknak. Sajnos eddig fogalmam sem volt, hogy nézhet ki egy ilyen ágyúnaszád, de sikerült közelebbről is megismerkednem velük, amikor a fogkrémes tubusomból bújtak elő, és álnéven mutatkoztak be. Kim Ir Kubola néven. Közöltem velük, hogy az én hazám nem eladó, a bor a hűtőszekrényben van, szolgálják ki magukat.
Ezt követően kihajigáltam az összes latin betűvel nyomtatott könyvet az ablakon. Igazából nem is maradt egyetlen könyvem sem, mert mindet latin betűvel nyomtatták. Még cirill betűs könyvem sincs, nemhogy arab vagy koreai. A török szultán bevallotta, hogy ő egyáltalán nem tud olvasni, és tizenhat lefejezett szeretője holttestével alszik egy nyoszolyán már vagy tizenhat éve.
Amikor felébredtem, épp 1691. január elseje volt, és a török szultán hangosan horkolt mellettem. Befogtam az orrát, mire ő kinyitotta a száját, és én egy fél liter whiskyt öntöttem le a torkán cseppenként. Zokogva ébredt fel, és elmondta, hogy legszebb lánya egy kegyetlen betegség áldozata. Ezt a betegséget arab tudósok elefantózisnak nevezik, és az egyik legkellemetlenebb tünete éppen az, hogy az ember végtagjai olyan vastagra nőnek, mint az elefánté.
A legszebb lánya azóta mozdulni sem tud, csak fekszik a mérgeskígyók fészkében. A kígyók szeretik őt, észak-koreai bölcsődalokat sziszegnek a fülébe, amitől ő boldog, a szultán azonban aggodalmának adott hangot. Nem biztos benne, hogy ilyen boldogságot álmodott lánya számára, a kislány lábai ugyanis annyira vastagok, hogy már a kígyók sem érik körbe.
A szultán ekkor súgta a fülembe, hogy szeretne bevonulni Budára. Mondtam neki, hogy én Pesten lakom, hozzám bevonulhat, ha akar, de a lányát nem tudom meggyógyítani. Viszont be tudom őt mutatni Kim Ir Kunbélának, aki a fogkrémes tubusomban lakik. Ennyiben maradtunk.
