Mostanában kifejezetten igyekszem undorítóan viselkedni. Hátulról elgáncsolom a terhes anyákat, a babakocsikat belököm a csatornába, a koldustól megkérdezem, hogy tud-e visszaadni tízezresből, a volt nőmtől pedig megérdeklődöm, hogy az új pasija rendesen ki tudja-e elégíteni. Amikor reggel a néger szolga behozza a kávét konyakkal, kirúgom a kezéből az ezüsttálcát, büdös niggernek nevezem, és kizavarom egy újabb tálcáért. „Whisky, lágy tojás és pirítós!” – üvöltöm utána.
Aztán önvizsgálatot tartok, hogy tapasztalok-e bármi lelkiismeret-furdalást, és amikor már kezdem magam tényleg gecinek érezni, elfog a gyengeség. A terhes anya nem is volt terhes, csak egy kövér cigányasszony, a gyerekkocsiban egy krokodil feküdt bepólyálva, aki a csatornában remekül érzi magát, a koldus kihúzott három csík kokaint az aranyszelencéjéből, és nevetve kínálja oda, a volt nőm új pasijának meg akkora a farka, mint egy eurázsiai gázvezeték, úgyhogy köszöni kedves érdeklődésemet. A megrugdosott szolga is közli, hogy kitört a rabszolgalázadás, a niggerek elevenen nyúzzák meg gazdáikat, és a húsukat a krokodiloknak vetik.
A négynapos ünnepek mindig nagyon rossz hatással vannak rám. Reggel románul káromkodva ébredek, és hatalmas ostorcsapásokkal kergetem vissza ketrecébe a görénycsordát, amit éjszakára mindig kiengedek vérengzeni. Félig lerágott csecsemőkarok hevernek ilyenkor szerteszét, és a véres csempepadlón csúszkálva jutok ki a vécére, ahol írok egy verset, amelyben az összes létező vallás hívőjét és az összes létező kisebbségeket, niggertől a zsidón át a cigányig jól megsértem. A magyarokat a legkönnyebb megsérteni. Elég nekik annyit mondani, hogy: „Világos?”, és ők máris az aradi akasztófákat vizionálják.
Lyukas zászlóval törlik ki a seggüket, és csodálkoznak, hogy szaros lesz az ujjuk. Ezen meg pláne megsértődnek. A magyar arról ismerhető fel, hogy mindig mindenen megsértődik. Rabszolgának is a legutolsó. Rosszabb a románnál, aki csak akkor vág fancsali képet, ha a csirkecsont megakad a torkán. Nem egy alkalommal lehetett például tapasztalni, hogy egy szélviharos estén kis csoportba verődve a magyarok különösen alkalmasak a csoportos bánkódásra.
Mindig rosszkedvűen nézek az ilyen négynapos ünnepek elé, mert mire megfő az elhullott állatok maradékából összekotyvasztott húslevesem, én már el is aludtam a konyhában a hokedlin, és arra is volt már példa, hogy ráestem a tűzhelyre, magamra rántottam a fazekat, és súlyos égési sérüléseket szenvedtem. Ilyenkor persze mindig rohanok a helyi mecsetbe, és Allahtól remélek feloldozást, aki viszont mindig rosszkedvű, ha nem hagyják, hogy befejezze az aligátorpörköltjét.
Igazából vele sem szeretek vitatkozni, mert az érveinek faggyúszaga van. Vagy inkább kanszaga. Olyan szaga, mint egy lángoló koncentrációs tábornak. Allah is sértődékeny. Történetek szólnak például arról, ahogy amikor egy sivatagi vándor a szomjúságtól haldokolva megátkozta őt, Allah megjelent, a levegőben lebegve sört csapolt a haldokló orra előtt, és utolsó cseppig ki is itta. A keresztények istene persze sokkal irgalmasabb. Ő adott egy kortyot a haldoklónak.
A magyarok vére egy olyan sivatagban tört fel, amelyben eddig csak olajfúró munkások kutattak, ám hiába. Ezt a sivatagot a magyarok már rég elhagyták, és vértelenül, sápadtan szaporodtak egy négynapos ünnepen, melyet étlen-szomjan kellett eltölteniük egy düledező fészerben. Itt értették meg, hogy az ő lelkük lyukas, és nem alkalmas a seggtörlésre.
