Rémeket látok. Egy nagymagyarország alakú zeppelinen közelít felém a jövő, melyet vicsorgó angyalok repkednek körül, amelyek nem látják, hogy egy meg nem jövendölt történet szereplői. Ebben a történetben éhes hüllők falják fel ezt a szegény kis népet, melynek se gatyája, se inge, és a lepratelepi cigányokkal húzatja el végső nótáját. Ez a nóta arról szól, hogy nem magyar, akinek nincsen mócsing a szíve helyén, aki nejlonbugyiból varratja a lobogóját, és akinek farfekvéssel jön világra a halálfeje.
Amennyiben mégis magyarnak vallja magát, úgy vesszen trianon, lépje át mindenki a saját árnyékát, és énekeljen déldunántúli népdalokat románul. Igen, mert mégis szebb a nemzethalál, ha eltévedt vadludak tollával kaparjuk papírra népünk szenvedését, a saját vérünket használva tintának, mint ha a multik szarát kell a hajunkra kenni nap mint nap, és Tesco-ribancok szólongatnak minket, amikor a csatából hazafelé vonszoljuk véres valagunkat.
Nem és nem arra viselkedésre, amit az első jöttmenttel orálisan közösülni hajlandó szláv népek folytatnak, mikor itt van nekünk a múlt nemes vérmadara, arkangyala, bármije, amire szemünket vetni mégis felemelőbb, mint a nemzeti valutánkat az országból vagonszámra kitalicskázó zsidózsandárok képzavarára. Én és megannyi magyar ember nem hagyhatjuk, hogy míg a becsületes földművesmunkában megfáradva elhanyatlunk nyoszolyánkon, a pokol kutyái falják fel szívünk mócsingját.
Lám és lám, lesz még ostor, mely odasújt a labancnak, mely felsújt a magyar égre, és lehalássza onnan a halálfejes csillagokat, és a saját seggében kotorászva még a legárvább magyar is rátalál arra verssorra, ami fejéről a talpára állítja ezt az egész szenvedéstörténetet, és a Sehonnai Bitang bárba betérve megihat egy fröccsöt az igazmondó kormányszóvivő egészségére.
