2015.02.15. 20:51 barangó

Ronda kis csótány voltam világéletemben. Már épp betöltöttem volna századik életévemet, amikor a császár parancsára minden százéves csecsemőt elküldtek kapálni. Sajnos annyira rosszul kapáltam, hogy azonnal kineveztek madárijesztőnek. A madárijesztőnek nincs sok dolga, csak áll a mezőn, nézi, ahogy kapálnak a parasztok, de amikor hazamegy mindenki, neki akkor is ott kell maradnia, és ijesztenie kell a madarakat.

Ez a rosszabbik része a munkának. Tudni, hogy mindenki ott iszik a kocsmában, te meg állsz a mezőn, és a madarak rád se szarnak. Úgy éreztem, hogy valami sokkal hasznosabb munkára is képes lennék. Gyermekijesztő akartam lenni. Azt szerettem volna, ha a gyermekek a puszta látványomra összeszarják magukat.

Gyermekeket ijesztgetni általában könnyű. A gyerekek olyanok, mint az állatok. Félnek mindentől, amit nem ismernek vagy nem értenek, és általában elég kevés dolgot ismernek vagy értenek. Én például kisgyerekként nagyon féltem a postásoktól. Egy nagy, békés házban nőttem fel, ami egy magas sövénnyel körülkerített kert közepén állt. Maga volt a paradicsom.

Ám napjában egyszer megjelent a postás. Akkor még nem tudtam, hogy ez az ember a postás. Csak annyit láttam, hogy jön egy ronda, ismeretlen, görnyedt hátú ember, akinek egy hatalmas bőrtáska lóg az oldalán. Becsönget, mire nagyapám kijön, és valami titokzatos, zavaros beszélgetést folytatnak, dolgokat adnak át egymásnak, majd a görnyedt szörny továbbáll, oldalán a hatalmas bőrtáskával.

Egyszer, amikor már tudtam beszélni, megkérdeztem nagyapámat, hogy ki volt ez. A postás, mondta ő, és ha rossz leszel, odaadlak neki. Beletesz a táskájába és elvisz. Nagyot nevetett, és a leveleket zsebre vágva bement a házba. Attól fogva még jobban rettegtem a postástól. Úgy képzeltem, hogy a bőrtáskája tele van síró gyerekekkel, akik rosszak voltak. Elviszi őket valahová, talán az utca végébe, és ott beleönti őket egy fortyogó mocsárba, ami tele van hétfejű krokodilokkal.

Mára a postások szinte teljesen kivesztek mindennapi életünkből. Múltkor láttam egyet. Oldalán egy szánalmas vászontáskával, egy kézikocsit vonszolva szállt fel a buszra. Minden poggyásza tele volt tömve küldeményekkel, és azon bosszankodtam, hogy miért hagyják ezeket az embereket így szenvedni. Nem igaz, hogy nem tudnak egy kocsit adni nekik. Szánalmas lehet az életük. Hajnalra járnak dolgozni, vonszolják ezeket a szörnyűségeket maguk után, megugatják őket a kutyák. Az összes postát fel kellene robbantani.

Tegnapelőtt jöttem hazafelé, és benéztem a Zsiga bárba. Valaki behozta a négy-öt évesnek tűnő kisfiát, és az egész személyzet a gyermeket ajnározta, amikor beléptem. Nini, itt a Barangó bácsi, mondták a gyereknek. Nem kell félni tőle. Dehogynem, mondtam én, és nagyon gonoszul rámosolyogtam a kis ártatlanra. Jut eszembe, mondtam a többieknek, hogy ilyen kis koromban mennyire féltem a postásoktól. Biztos voltam benne, hogy ez a gyermek, aki egy boldogabb kor szülötte, rövid életében nem látott még postást. Olyat semmiképpen, akinek, hatalmas bőrtáska lóg az oldalán, és a síró gyerekeket egy fortyogó mocsárba szórja.

A tréfa kedvéért azonban odaszóltam az ártatlan apróságnak: odaadlak a postásnak, és ő elvisz messzire. Még két rövid mondatot váltottam barátaimmal, és visszanézve döbbenten láttam, hogy a gyerek ordítva sír, alig győzték vigasztalni. Úgy látszik, a félelem örök, és szinte mindegy, hogy milyen öngyújtóval adunk hozzá tüzet.

Leadtak egyszer a tévében egy Hitchcock-dokumentumfilmet, amelyben az öreg zseni elmeséli, hogy mitől rettegett kisgyerekként. Hasonló korú lehetett, talán négy-öt éves, és az apja, akiben egyébként megbízott, kézen fogta, és elindult vele valahová.

Aztán odaérve valahová átadta őt egy hosszú fekete csuhát viselő alaknak, aki szintén kézen fogva egy ajtóhoz vezette őt, kinyitotta azt, majd betessékelte egy sötét helyiségbe, és rácsukta az ajtót. Nem mondott semmit. Sem azt, hogy miért vitte oda, sem azt, hogy meddig kell ott benn várnia.

Öt perc elteltével a csuhás visszajött, kieresztette, de a lelkére kötötte, hogy ezentúl mindig legyen jó, mert ha nem, akkor megint becsukja őt a sötét helyiségbe.

Hitchcock öreg emberként meséli el ezt a történetet. És nem nevet rajta, hogy mennyire hiszékeny volt kisgyerekként, nem is gyűlöli a csuhást vagy az apját, akiben megbízott, és a csuhás kezére adta. Csak tárgyilagosan megállapítja, hogy a rettegés örökre velünk él. És ez így van jól.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://barango.blog.hu/api/trackback/id/tr677178513

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

János Kádár 2015.02.23. 11:12:48

"reszkess, félj és borzadj
szörnyű sárkány körmenagy"
süti beállítások módosítása