barango

Ezek szerint akad némi magyarázat arra, hogy mit kerestem a nyolcvanas évek közepén Miskolcon. Meg akartam fagyni. Ám hogy Nyíregyházára miért vetődtem el néha, máig nem tudom. Létezik egy szimpla magyarázat. A tanárképző főiskola tanítói szakának levelező tagozatán próbáltam befejezni egy Pesten félbehagyott félévet, ám magam sem értettem, miért.

Ha elvégzem, legfeljebb falusi énektanár válhatott volna belőlem, pedig akkor már meg nem értett punkzenésznek mondhattam magam, bár a zenekar nem létezett, mert rajtam kívül mindenkit behívtak katonának.

Ezért hát képes voltam elutazni Nyíregyházára, és kétségbeesett próbálkozásokat tenni egy pecsétes papír megszerzésére, amely igazolja, hogy tudok népdalokat szolmizálni. Sajnos azonban megbuktattak. Minthogy azonban a karvezetés nevű tantárgyból is szerettek volna megbuktatni, megkértek, hogy vezényeljem még el a Hej Vargánét kánonban.

A Hej Vargáné nem túl bonyolult kompozíció. Szó esik benne Vargánéról, aki nem tudja eldönteni, hogy kinek adja Zsuzsa lányát, ezért inkább káposztát főz, és egy fakanállal kavargatja. Eddig rendben is volnánk. Láttam magam előtt a szerencsétlen asszonyt, aki, hej, hányja veti fakanalát, amit fakalányát formában őrzött meg a hálás emlékezet, csak mert rímeltetni szerette volna arra, hogy Zsuzsa lányát.

A főiskola ének tanszékének ambiciózus, fiatal tanárnője azonban mindezt kánonban akarta hallani, és arra biztatott, hogy így is vezényeljem. A dal háromnegyedben van, és annyit még én is tudtam, hogyan kell háromnegyedben hadonászni. El is kezdtem. Csakhogy amikor az első szólam addig jut, hogy „káposztát főz”, be kellett léptetni a második szólamot, és amikor a második szólam is eljut a káposzta főzéséig, akkor kell belépnie a harmadik szólamnak.

Rosszabb esetben van egy negyedik szólam is, amely akkor szólítja meg Vargánét, amikor az első szólam már rég megfőzte a káposztát. A második szólam ekkor szerintem épp kavargat a fakanállal, de amikor már ilyen sok szólam kavarog, az ember hajlamos nagyon összezavarodni, pláne ha másnapos.

És Nyíregyházán én jóformán mindig másnapos voltam, mert órákon át zötykölődött velem a vonat Miskolcról, megállt minden akácfánál, részeg ingázók szálltak fel, hangosan ordítoztak, velem szerencsére nem sokat törődtek, de mire megérkeztem a végállomásra, mindig innom kellett valamit, ha nem akartam megbolondulni, mert fogalmam sem volt róla, miért is akarok én falusi énektanár lenni, és mit is keresek ebben az istenverte városban, ahol januárban olyan hideg van, hogy még a vonatok sem indulnak el, mert befagynak a váltók.

Ott álltam hát egy üres tanteremben, a tanárnő kérdő tekintettel nézett rám, hogy mikor intem már be a harmadik szólamot, amikor az első már sikeresen megfőzte a káposztát, netán elnyerte Vargánétól Zsuzsa lánya kezét. Nagyon tanácstalan voltam. A tanárnő viszont cseppet sem. Felállt a zongora mellől, és csak annyit mondott, hogy ez sajnos nem elégséges, jöjjek vissza később.

Forró, perzselő alföldi nyár volt, senki sem járt napközben az utcákon, poros akácok sorvadoztak a könyörtelen verőfényben, én pedig szégyenszemre elindultam a vasútállomás felé. Az egész életem romokban hevert. A nyolcvanas évek az istennek sem akartak elmúlni, és fogalmam nem volt róla, melyik szólam hol tart.

Szerencsére Pestre visszaérve még abból az általános iskolából is kirúgtak, ahol harminc megvadult gyerekre kellett volna vigyáznom délután egytől öt óráig. Az egyik tanuló kimászott ugyanis a vécé ablakán, és a harmadik emelet magasságában halálmegvető bátorsággal mászott vissza a folyosóra nyíló ablakon. Könnyen leeshetett volna, meghal, és szerencsésebb esetben börtönbe kerülök, rosszabb esetben az apja agyonver.

A gyerek azonban nem esett le, engem viszont az igazgatónő kedves szavakkal tanácsolt el a pedagógusi pályáról. Nagy megkönnyebbülés volt leszámolni a gondolattal, hogy életemben valaha is el kelljen vezényelnem a Hej Vargánét ezeknek a kis átkozottaknak. Kánonban.

Azt csicsergik a keselyűk, hogy láttak engem a magasból, amint január elsején felmentem a Gellérthegyre. Részegnek tűntem, állítólag nem tudtam egyenesen járni, de nem estem el. Pedig a keselyűk nagyon drukkoltak, hogy essek el, mert akkor talán nem tudok felkelni, odafagyok egy pocsolyába, nekik meg tálalva az ebédjük.

Végül biztonságosan eljutottam egy barátom lakásába, ahol megettem féléves gyermekük ebédjét, majd elittam a pálinkát a náluk vendégeskedő após elől, és ledőltem aludni. Délután ébredtem, taxit hívtak, én meg hazajöttem.

Semmi kedvem nem volt felmászni még egyszer a Gellérthegyre, bár jól tudtam, hogy a keselyűk már alszanak sötétedés után. Rossz a szemük, reggelre meg nagyon keményre fagytam volna, és a mirelit hullát még ők sem szeretik.

Erről utólag eszembe jutott, hogy 1986. januárjában Miskolcon is majdnem sikerült megfagynom. A megyei kórházban dolgoztam betegszállítóként, és kiadták az előző évről maradt egy szabadnapomat. Egy olyan albérletben laktam, ahol csak éjszakára lehetett befűteni, reggelre mindig farkasordító hideg lett.

Ha munkába kellett menni, ez nem okozott gondot, mert felébredve egyből elindultam dolgozni a kórházba, még a fogmosással sem vesződtem. Szabadnapom reggelén viszont nem kellett sietnem, így iszonyúan fáztam. Szobatársam, Zsolt még nem ért haza a reggeli újságkihordásból, én pedig jobb ötlet híján elindultam, és vettem a boltban egy fél liter Stolichnaját.

Ragyogó napsütésben és mínusz tízfokos hidegben értem vissza az albérletbe. A kezem majdnem lefagyott, míg előkerestem a kulcsot, és a szobába visszaérve azonnal hatalmas kortyokkal inni kezdtem a vodkát. Mire Zsolt hazaért, már hiányzott a fele, én pedig tökrészeg voltam.

Megyek Nyíregyházára, mondtam neki, mert volt valami elintéznivalóm a főiskolán, de nem jutottam a pályaudvarnál tovább, ahol két rendőr igazoltatott, de volt bejegyzett munkahelyem, elengedtek. Én pedig jobb ötlet hiányában felültem egy buszra, ami felvitt az avasi lakótelepre.

Miskolc nagyon sivár és ronda város, de az avasi lakótelep a legsivárabb és legrondább része. Nincs ott semmi, csak tízemeletes betonházak. A vodka talán még nálam volt, és sűrűn belekortyoltam, mert nagyon fáztam. Végül egy játszótérhez érve leültem egy padra, és délelőtt tíz óra körül már békésen aludtam az egyik padon.

Ez csupán a képzeletem műve, mert nem sokra emlékszem. Arra sem, hogy mit álmodhattam, amint arra sem, hogy végül a mentők jöttek értem, és bevittek a detoxikálóba. Ott ébredtem valamikor késő éjszaka. Fogalmam sem volt, hol vagyok.

Sok ember horkolását hallottam, és sötét volt, mint a pokol végbelében. „Elnézést, meg tudná valaki mondani, hol vagyunk?”, kérdeztem jó hangosan, és csodák csodája, valaki válaszolt is. „A Szentpéteriben.”

A Szentpéteri kapuban található Miskolc egyik kórháza, véletlenül éppen az, ahol dolgoztam akkoriban.

Hiszen ez nagyszerű, behoztak a munkahelyemre, gondoltam, és már aludtam is tovább. Csak reggel tudtam meg, hogy a detoxikálóban vagyok. Hajnali hat órakor az egész gyászos kompániát kihajították, visszaadták a ruhámat, a személyeimet, és egy számlát is kaptam, hogy majd fizessem be.

Udvariasan elköszöntem, és egyszerűen átsétáltam a kórház egy másik szárnyába, a baleseti sebészetre, ahol dolgoztam. Fél nyolcra kellett volna beérnem, de már fél hétkor benyitottam a betegszállítók szobájába, ahol még sötét volt, és az ügyeletes hangosan horkolva aludt.

Megráztam a vállát, és közöltem vele, hogy itt töltöttem az éjszakát a detoxban, azért jöttem ilyen korán. „Akkor tűnés ki a közértbe, és hozz nekem két sört meg egy kettest”, mondta II. György (ketten voltak, ezért hívtuk őt másodiknak), én pedig úgy tettem, ahogy mondta. Valahogy el kellett ütni azt az órát munkakezdésig.

Végül jókedvűen kezdődött az a napunk is, bár némi fejfájásra panaszkodtam egész reggel. Nekiláttunk a betegek szállításának, hoztuk, vittük őket, műtőbe fel, műtőből vissza az intenzívre, az osztályról le a röntgenbe, az ambulanciáról fel az osztályra. Egyikük sem panaszkodott, hogy szeszszagunk lenne, mi sem nagyon panaszkodtunk semmire.

Valahogy eltelt az a nap is, és nagyon örültem, hogy másnap is dolgozni kell jönnöm, így nem látom majd reggel, hogy milyen nyomorúságos albérletben lakom.

Abba az albérletbe tényleg csak aludni jártam, mert napközben képtelenség volt otthon maradni. A négy falon meg a mosdóban összegyűlt koszos edényeken kívül nem nagyon volt ott semmi látnivaló.

Csak napok múltán jöttem rá, hogy akár meg is fagyhattam volna, ha a mentősök nem jönnek értem. Ha nem hívja őket valaki, egy ismeretlen, akinek azóta is hálás vagyok, mert az életem mentette meg. Ellenkező esetben huszonöt évesen halálra fagytam volna.

Így utólag visszatekintve meg kell állapítsam, hogy fájdalommentes halál lett volna. Szépen átcsúsztam volna a semmibe, ahol ugyanolyan hideg van, mint az avasi lakótelepen, csak már nem fázik az ember. Nincs ott hideg, meleg sincs, nincs ott egyáltalán semmi. Valószínűleg benyitottam a halál ajtaján, aztán valahogy mégis kitessékeltek. Amit határozottan nem bánok.

Nos, ezt a történetet már elmondtam egy korábbi blog-bejegyzésben, ebben biztos vagyok. Úgy döntöttem azonban, hogy nem törődöm vele, elmondtam-e már bizonyos történeteket, nekifutok még egyszer, és azt tapasztaltam, hogy ugyanúgy átélem újra, mintha először mesélném.

Nagyon lehangolt ugyanis, hogy mindent elmondtam már magamról, amit tudni kell, és hirtelen rájöttem, hogy minden elmondható többször is.

A disznó visszamászott az óljába, és kicsit eszegette még a moslékot. Hitler lánctalpasai ekkor már fél Európát letiporták. A disznó arra gondolt, hogy ő is lehetne akár a lánctalpasok császára. Reggel ébredve egy birodalom köszöntené, és ha kimenne a nürnbergi emelvényre, harsány tömegek üdvözölnék.

Ehhez képest egy ólban kell élnie, és moslékzabálással kell bizonyítania, hogy húsa alkalmas a nagyüzemi hasznosításra. Gondolkodóba esett. Szájában megkeseredett a moslék, legszívesebben kiköpte volna. Úgy érezte, életét előre kitalálták, és neki esélye sincs, hogy alakíthasson rajta.

Lassan hajnalodott, de tél lévén még mindig sötét volt. Ez lehet az év legsötétebb napja, gondolta, mert még hét órakor sem világosodott. Nem hallotta sorstársai röfögését. A karácsony mindenkiből érzelgős felmosórongyot csinál, gondolta a disznó, és tényleg kiköpte szájából a megkeseredett moslékot.

Szerte a világon nagy változások zajlottak. Digitális forradalmi hordák lepték el az utcákat, és vonszolták nyaktiló alá a nem digitálisan gondolkodókat. Folyt a vér, amivel viszont remekül fel lehetett mosni az utcakövet. Disznók baszták saját moslékban fogant gyermekeiket, de előtte még elevenen széttépték őket.

Még csak sejteni sem lehetett, hogy ki fogja feltakarítani ezt a sok mocskot. Mert hát karácsonyra ragyogniuk kell az utcáknak, ez nem lehetett kétséges. Szólt mindenütt a Jingle Bell, és a nácik is több szólamban énekeltek. Amúgy ez elég jól megy nekik. Már csak órák voltak hátra a szentesti könyörgésig.

A disznó elterült a pocsolyában, és arra gondolt, hogy a vágóhídon majd nem lesz ilyen szar a moslék. Hogy adnak valami ehetőt is a halál előtt. Vagy legalább valami ihatót.

Tegnap olyan vérképet produkáltam, hogy még a göncölszekér is megbillent az égen. Nagyon fostam előtte, de végül hibátlan májértékek jöttek ki, mint egy csecsemőnek. S mindezt azután, hogy augusztusban kiittam a poklok minden pocsolyáját. Na, erre igyunk, mondtam, és elindultam a Kispráterbe. A liftben belenéztem a tükörbe, fölényesen elmosolyodtam, és biccentettem. Csak így tovább, barátocskám.

Benyitottam a Kispráterbe, és mintha valami nótát cifráznék, azt énekeltem, hogy „Kiváló a májfunkcióm, ihajja”. Erre persze már töltötték is a fröccsömet, Tibike pedig elővette a hegedűjét, amit ezek szerint mégiscsak sikerült kiváltania a zálogházból, és már húzott is valami dallamot. Nem arattunk túl nagy sikert. Talán mert mindenki irigykedett a gamma GT-mre meg a GTO-mra, amelyek meg sem közelítik a kritikus határértéket.

Tibike még eljátszotta a Moszkva-parti estéket meg az Ócseny csjornaját, aztán elment hugyozni. Addig odaadta a hegedűt, hogy játsszak valamit. Visszajött, és mondtam neki, hogy köszönöm, de ez a hangszer valamiért nem engedelmeskedik az ujjaimnak. Azért félig-meddig hamisan eljátszottam neki egy G-dúr skálát, és Tibike meg is dicsért.

Mit játsszak, kérdeztem tőle, mire megvonta a vállát. Játszd el a bocibocitarkát, mondta, mire én is sértődötten megvontam a vállam. Jól van, akkor játszd el Mendelssohn e-moll hegedűversenyét, mondta egy legyintés kíséretében. Hú, most nem jut eszembe, de ide tudnád fütyülni a fülembe?, kértem, mire Tibike elfütyülte az alaptémát. Hol kezdődik? H-n.

Megkerestem a H hangot az A-húron, és nagyon óvatosan játszani kezdtem. A harmadik hang előtt megálltam, de Tibike már mondta is, hogy G. Megtaláltam a G-t, és onnan már könnyedén ugrottam volna E-re, de Tibike mondta, hogy ne üres húron játsszam, hanem kisujjal fogjam le. Megvolt az is, de Tibikének ekkor megint hugyoznia kellett, úgy látszik rossz a veséje.

Az E-hangot próbáltam a helyére rakni közben, de utána elakadtam. Az istennek sem jött az a hang, ami pedig ott volt valahol az éterben. Disz, ordította ki Tibike a vécéről, miközben hangosan csobogtatta vizeletét a piszoárba.

Megkerestem a kisujjammal a fogólapon azt a helyet, ahol a Disz hangot sejtettem, és csodák csodája, tényleg ott volt. Nem állítom, hogy ez volt a zenetörténet legtisztább Disz hangja hegedűn, de azért fel lehetett ismerni, mintha egy rendőrségi regisztrációhoz készített fotón próbálnánk azonosítani a saját vonásainkat.

Tibike is visszatért a vécéről, átvette a hegedűt, és eljátszotta rendesen a Mendelssohn-témát. Egy oktávval magasabban, ahol tényleg megszólal. Kérdeztem tőle, hogy mi van, ha nagyon remeg a keze. Ugyanis a hegedű akkor nyekereg a legfájóbban, amikor a jobb kezünkkel bizonytalanul eresztjük rá a vonót a húrokra. Márpedig az ember jobb keze is nagyon tud remegni egy másnapos reggelen.

Semmi, fogom, és meghúzom, mondta Tibike, és egy határozott mozdulattal rárántott egyet a vonóval a hangszerre. Egy fikarcnyi remegést sem lehetett kihallani abból a hangból. Óhatatlanul eszembe jutott az a reggelünk, amikor augusztusban itt reszkettünk a járdaszegélyen, és töltögettük a meleg whiskyt a hideg üdítőbe. Életem egyik mélypontja volt a sok közül. Egy nagyon hamis Disz hang.

Vettem délután egy üveg bort, de nincs sehol. Nem találom. Az összes rejtekhelyet végignéztem. A sarki eszkimó azt mondta, hogy látta, amint egy fókanősténynek házassági ajánlatot tesz egy sarki fóka, de utána inkább hazament, ahol azt kellett látnia, hogy a felesége egy keletnémet állatkertből szökött, kopott bundájú jegesmedvével szeretkezik. Ettől rossz kedve lett, és inkább lejött a kocsmába.

Az egyetlen kocsmába, ami nyitva van az északi sarkon. Van még egy nyitva tartó kocsma a déli sarkon is. Ott például kevlárból van a vécékefe, tehát ha az ember szarik egyet, a legmakacsabb szarcsíkot is el tudja távolítani vele a fajanszról.

Johnny Cash is ott iszik. Várja a hajót, ami Argentínába viszi. A hajó valószínűleg reggel 6-kor érkezik, egy téli reggelen, amikor az embernek még meghalni sincs kedve. Addig is déli-sarki pénzzel kell fizetni, aminek az árfolyamát az üzbég rubel és a román dollár keresztárfolyama alapján kell kikalkulálni. A világ más tájain elég problémás vele fizetni.

Nem is fárasztottam magam tovább fejszámolással, mert váratlanul eszembe jutott, hogy van egy üveg borom valahol elrejtve, talán egy párhuzamos univerzumban. Lehet hogy Nagy Sándor találta meg az egyik hadjárata során, egy hajtásra megitta mind a két litert, majd ott helyben lemondott világhódító terveiről, szélnek eresztette a hadseregét, és inkább kisállatok simogatásával töltötte élete hátralévő idejét. Amiből soha sincs elég.

Ebben a párhuzamos univerzumban például Hitler egy liter kazincbarcikai házi szilvapálinka és egy tömött hasispipa hatása alatt belátta, hogy nem kell mindig világháborúzni, és azzal töltötte hátralévő éveit, hogy megtanult dekázni.

Mármint labdát dekázgatni a lábfején. Harmincötig jutott. Békés halála volt. Nem kellett a rommá bombázott és ágyúzott Berlinben egy bunker mélyén elroppantania a ciánkapszulát, és főbe lőnie magát, csak békésen elbólintott a szőlőlugasban. A feje oldalra billent, a szeme fennakadt, és már nem is szenvedett tovább.

Csak azt a hozzávetőlegesen ötvenmillió embert volt nehéz elhelyezni, akik így nem halhattak meg a második világháborúban. Az északi meg a déli sarkon próbáltak nekik helyet találni több-kevesebb sikerrel. A sivatagi homok amúgy melegebb, mint az anyaméh, ott jól el lehet ott bújni. Valószínűleg az üveg boromat is oda rejtettem magam elől.

Még mindig nem hevertem ki lelkileg teljesen ezt a pokoli augusztust. Kegyetlen érzés, amikor kiderülnek utólag bizonyos dolgok. Hogy hányszor fordult elő, amikor valaki fél órán keresztül csengetett hiába, én meg itt feküdtem az ágyon eszméletlenül. Persze a telefont sem vettem fel. Joggal hihették, hogy meghaltam.

A kijózanodás után meg jött a rettegés, hogy mi minden ment át a májamon ez alatt a három hét alatt. Nemcsak a szesz, hanem a nyugtatók, a Seduxen, a Tegretol, a Rivotril, amivel végül sikerült behúzni a vészféket, mielőtt tényleg meghaltam volna.

És még a pszichiátriát is sikerült megúsznom. Ezt csinálja utánam bárki. És elég hamar talpra álltam. De hatalmas lyukat ütött bennem ez a három hét. Most foltozgatom.

Sikerült elinnom egy Fender Telecastert. Amikor augusztus közepén már fogyatkozott a pénzem, mit szépítsük, utolsó fillérig elfogyott, körülnéztem a szobában, hogy mit adhatnék el. Felkeltem a fotelból, odamentem a Telecasterhez, elkaptam a nyakát, és ahogy a vasárnapi rántott csirkéhez régen a falusiak elkapták a kiszemelt a baromfi nyakát, hogy levágják, megkopasszák, megsüssék, megegyék, én is vittem a gitárt.

Előzőleg megbeszéltem telefonon Lajos barátommal, aki épp nyaralt valahol, hogy ki kell vinnem a hangszert Adyligtre, ami több mint egy óra utazás békávéval, ott át kell adnom az anyósának, aki ad érte hatvanezer forintot, ami persze csak előleg, de úgy tűnt, kihúzom belőle egy darabig. Akkor ez a megoldás még csak átmenetinek tűnt, mintha zálogba adnám a gitárt, amit majd visszavásárolhatok. Nem így történt.

A lényeg, hogy felültem a buszokra, villamosokra, gyalogoltam, becsengettem, jött az anyós, hozta a hat darab tízezrest, átadtam a gitárt, és húztam a legközelebbi kocsmába. A gitár szépséges meggypiros színű volt, sötétbarna rózsafa fogólappal, vérzett a szívem érte, de azzal vigasztaltam magam, hogy a basszusgitárt nem adtam el, nem is fogom, és hogy én tulajdonképpen basszusgitáros vagyok. Olcsó trükk.

Ám hogy helyzetem megkönnyítsék, a maratoni részegség miatt a Qss-ból is kirúgtak, s mert jóformán csak ott kellett már a gitár, ténylegesen okafogyottá, hogy tovább tartogassam. Már júniusban összevesztem a zenekarral, mert a stúdióban belekötöttek bizonyos szövegrészekbe, sőt bele is rondítottak. Miután nem voltam hajlandó átírni bizonyos sorokat, egyes szavakat a megkérdezésem nélkül megfordítottak, ami azt jelenti, hogy a felvételen érthetetlen.

Már akkor mondtam, hogy keressenek más énekest, végül azonban mégis ők rúgtak ki. Ideje volt már. Kezdtem nevetségessé válni ebben a szerepben, és előfordul, hogy az ember merő kényelemből nem hajlandó megtenni egy bizonyos lépést, míg aztán rá nem kényszerítik.

Tegnap zuhogott az eső, mégis felsétáltam a Gellérthegyre, s miután eléggé eláztam, beültem a Libellába a Budafoki út elején egy jó hideg sörre. A kocsma üres volt, csak két buta picsa beszélgetett a pultos nővel, és egy darabig elengedtem a fülem mellett a párbeszédüket. Egy adott ponton azonban nem tudtam már nem figyelni. Az irritáló hanglejtésről most nem is szólnék, csak arról, amit egyikük közölni kívánt a pultossal.

Azt már nem hallottam, hogy hol történt az eset, talán Spanyolországban, de valami angol pasiról beszélt, aki rengeteg gint ivott. Vizet szinte nem is, még a fogmosáshoz is gint használt, ezt így higgyük el. És hogy az a faszi egész nap alsónadrágban mászkált a lakásban, de nem hosszú szárú bokszerben, hanem abban a klasszikus régi alsóban, ezt képzeljük el. És a faszin napközben egyáltalán nem látszott hogy részeg, csak este, amikor bulizni indult. És a hűtője tele volt ezekkel az előre elkészített koktélokkal, Margaritákkal, vagy nem is… inkább talán Mojitókkal.

Te szentséges atyaúristen, gondoltam magamban, ki nem szarja le a kurva Mojitódat, te szerencsétlen jogász picsa, mert ezek többnyire jogászok. Vagy mert még oda járnak egyetemre, vagy mert végeztek, lett egy jól fizető állásuk, és egy igazi pénzes pasiról álmodoznak, aki előbb-utóbb fel is bukkan majd az életükben. Mi a faszt tudsz te az alkoholizmusról, te nyomorúságos féregnyúlvány? Gondoltam magamban, miközben gyorsan megittam a sörömet, és miközben elhagytam a kocsmát, még vetettem egy gyilkos pillantást a picsák felé.

Sötét volt már, még mindig esett, felültem a biciklire, és hazahúztam.

Két napja nem tudok aludni. Nem is iszom, viszont ittam három hétig. Nagyjából végigittam az augusztust, és ez most a szervezetem bosszúja. Azt üzeni az agyam, ne csodálkozzak ezen az álmatlanságon. Három héten át ugyanis nagyjából az volt a napirendem, hogy este berúgtam, elnyomott a részeg álom, hajnali háromkor felébredtem, hogy innom kell valamit.

Annyi eszem persze nem volt, hogy vegyek a szemközti kínainál egy nagy üveg Ballantinest, hogy elvonási tünetekre ébredve mindig legyen itthon valami ital. Ehelyett jól berúgtam a Kispráterben, zárórakor feltámolyogtam, majd hajnalban ébredve fogtam magam, és lesétáltam a Körútra, ahol egy kocsmában reggelig Finlandiát ittam.

Mígnem aztán egy reggel nem volt nálam pénz, és a PIN-kódom sem jutott eszembe. Kellemetlen helyzet volt. Hosszas gondolkodás után sikerült felidézni a kódot, de akkorra már majdnem megöltek.

Ezért aztán másnap hajnalban inkább taxit hívtam, és egészen a Múzeum körúti, éjjel-nappal nyitva tartó presszóig vitettem magam. Ez történt a következő nap hajnalán is. A diszpécser nagyon kedvesen közölte, hogy „Igen, Bajtai úr, küldjük a kocsit.” Emlékszem, ahogy a lehúzott ablakon kellemesen árad befelé a hűs éjszakai levegő, és arra gondolok, hogy legyen már zöld a lámpa, érjünk már oda.

Amúgy gyakran teszem meg ezt a távolságot gyalog és biciklivel nap mint nap, de akkor képtelenségnek tűnt. Taxival kellett mennem, mert nagyon ketyegett belül az alkohol-óra. Ekkor már Unicumra váltottam, és tudtam, hogyha zöldre vált a lámpa, semmi sem választhat el attól a pohár Unicumtól, amit a pincér elém tesz. Zöldre váltott.

A teraszon ülve megittam három-négy Unicumot, amitől nem lettem részeg, csak elmúlt a gyötrelem. Néhány órára, mert reggel megint menni kellett a Kispráterbe.

Aztán egyik reggel valahogy korábban ébredtem, mint máskor. Alig múlt hat óra. A Kispráter hétkor nyit, de kénytelen voltam lemenni a halálsorra. A halálsor emberekből áll, akik szintén öt és hat között ébrednek, és lemennek a hatkor nyitó boltba, hogy megkönnyebbüljenek. Aztán odaállnak sorba, és isszák a sörüket. A legszerencsétlenebb, legnyomorúságosabb halálraítéltek.

Közöttük van Tibike is, a hegedűs, akinek már mindkét értékes hangszere zálogban van. Érző lélek, így nem nézhette tétlenül, hogy nem tudom lenyomni a bolt kilincsét, annyira remeg a kezem. Lenyomta hát helyettem. A sört sem tudtam kivenni a hűtőből, ezért kivette helyettem.

„Nekem is így remegett – mondta. – Idd meg, és nem fog remegni.” Bölcs meglátás volt, de egy sörtől nem múlt el a remegés. A másodikat viszont már magam is ki tudtam venni. Figyelemre méltó javulás.

Megittam a második sört, de nem igazán lettem jobban. „Igyál valami töményet”, javasolta Tibike, de ahhoz át kellett mennünk a másik boltba, mert csak ott adtak Ballantinest. Oda viszont nem akartam bemenni a sörrel. Odaadtam hát Tibikének a pénzt, hogy vegye meg nekem a kétdecis Ballentinest. Megvette, viszont a whisky meleg volt. Tudtam, ha beleiszom, azonnal kihányom a két sört is, tehát ki kellett eszelni valami megoldást.

Mondtam Tibikének, hogy a hűtőből vegyen ki valami hideg gyümölcslevet. Kifizette azt is, én meg kiöntöttem a felét a kanálisba, hogy beleönthessem a whiskyt. Beleöntöttem, de Tibike szólt, hogy adjam oda, ő majd összerázza, mert így nem oszlik el rendesen. Összerázta, én megittam, de a whisky másik feléhez kellett venni egy másik üdítőt.

A két sörtől és a kétdecis whiskytől már kezdtem jobban érezni magam. A halálsoron már múlóban volt a rosszkedv, egyre élénkebb lett a beszélgetés, amibe azonban nem volt sok kedvem bekapcsolódni. Két sör és két deci whisky után sem.

És ekkor kinyitott a Kispráter. Ahol elüldögélhetett az ember eddig-addig, mígnem egyik nap megtagadták a kiszolgálást. Nem adtak több italt a kocsmában, ahol pedig elég gyakran megfordulok. Nem viselkedtem botrányosan. Talán elaludtam a pult peremén, de ez már megesett máskor is.

Egy téli vasárnap este még le is estem a székről, de akkor is adtak még egy italt. Most azzal az indokkal tagadták meg a kiszolgálást, hogy ha még egy Unicumot megiszok, ott fogok meghalni nekik. Menjek haza, és otthon haljak meg.

Hazajöttem, de nem haltam meg. Viszont nem tudok aludni.

A Baross utca és a körút sarkától nem messze, a Kézigránát téren van egy hentes, ahol mindig fura dolgokat írnak ki krétával egy fekete táblára. Például azt, hogy „PUNYAK”. Ami nyilván pulykanyak, és ezek szerint az üzletben mindez kapható, de az ember keze ilyenkor óhatatlanul a saját nyakára téved, és alig kap levegőt.

Alekszandr Punyak viszont lehetett akár egy ukrán költő, aki nem tudta kiheverni édesanyja halálát, és utána minden nőben a saját anyját kereste. A nők ezt igen hamar elunták, és kinevették Punyakot, aki ettől mélabús lett, és a természetleírások felé fordult.

Ha tudósnak születik, talán sikeres is lehetett volna, így azonban csak egy unalmas költő lett belőle, aki magasztos nyelven próbálta leírni a természetet, amely amúgy nagy ívben szarik rá, hogy leírja-e valaki vagy sem.

Punyak állítólag kétezer-nyolcszáztizenhat virág és négyezerötszáz-harmincnyolc madár nevét tudta fejből, álmából felrugdosva. Tisztában volt vele, hogy a hernyes nyakú rovátka nem madár, hanem virág, és rőt poszájú kotolka nem virág, hanem madár.

Mégis boldogtalan volt. Esténként szomorúan pucolta a cipőjét egy sámlin ülve, és a nők mindig kinevették. Legfőképpen azért, mert már a harmincas évei végén kopaszodott, és nem tudta elvágni egy liba nyakát anélkül, hogy az állat elgágogta volna magát. Ilyen kemény elvárásokat támasztottak a férfiak iránt az eltűnt korok asszonyai.

Néha azonban a hentesnél az van kiírva, hogy CSINYAK.

Ami nyilván csirkenyak, de én inkább úgy képzelem, hogy Radovan Csinyak egy szomorú felfedező volt, aki valahol Dél-Boszniában született, de sajnos szülei korán elhaltak. Nagynénjei nevelték az árvát, akik viszont nem igazán figyeltek fel a gyermek nyíladozó értelmének fantasztikus megnyilvánulásaira.

Például hét nemzedékig visszamenően hiba nélkül elsorolta, hogy melyik felmenője miben pusztult el. Tudta, hogy anyai dédapja túl sok libát legeltetett az árokparton, és amikor meglátta, amint egy cselédlány a fehér lábát mossa a patakban, elvágta a saját torkát.

Csinyakot Belgrádba küldték, ahol pillanatok alatt elzüllött. Sokat vártak tőle, és ez nagyon nyomasztotta. Az éjszakai őrjárat néha még pirkadatkor is ott találta őt, amint dunai hajósokkal kártyázik, és elnyeri az összes pénzüket. Nem tudta magáról, hogy kivételes képességekkel rendelkezik, ezért bátran vágott neki minden olyan feladatnak, amitől még a legiskolázottabbak is visszarettennek.

Példának okáért tisztában volt vele, hogy kell lennie egy földrésznek valahol a föld alatt. Szent meggyőződése szerint az embernek semmi dolga nincs a föld felett, alatta viszont annál több. El kell rohadni, csontvázával rémisztgetni kell az utókort, és krokodillá változva fel kell falni a patakban lábukat mosó cselédlányokat.

Hát jó, most jön a SECSÜLÖK, ami nyilván sertéscsülök. Én azonban úgy tudom, Hszí Secsülök kínai reformátor volt, aki a vallások újraegyesítésétől remélte a világbéke megteremtését. Álmaiban mohamedán nők keféltek buddhista mészárosokkal, keresztény kutyák baszták meg a zsidó macskákat, és bőrszín alapján sem válogattak egymás között az emberek meg az állatok.

Láttak például egy néger kígyót, amint felfal egy sárga aligátort. Hszí Secsülök munkáiban azonban már mindennek nyoma volt. Nem mellékes, hogy ő a kínai időszámítás szerinti 6785-ben ismerte fel, hogy nem illik a kulcs a zárba. Tudta, hogy ha feje tetejére állítják a teremtéstant, akkor kiesik belőle az összes logikai ellentmondás, melyeknek feloldásával hiába küszködtek eljövendő korok állatszelídítői.

Sajnos még nem ejtettünk szót PUFARHÁT-ról, aki német időjárás-kutató volt, Willhelm Fahrenheit jó barátja. Órákig tudtak beszélgetni arról, hogy mi lenne, ha a föld nem ebbe, hanem valami más irányba forogna. Eric Pufahrheit (mert ez volt nevének korrekt írásmódja) képes volt arra, hogy egy adott ponton megakassza a történelem menetét, visszafordítsa, majd egy teljesen más irányba terelje azt. Az ő értelmezésében Radovan Csinyak jó barátja volt Gavrilo Principnek.

Ugyanabban a kis szerb faluban születtek, de az élet másfelé sodorta őket. Radovant egyházi iskolába adták, ahol homoszexuális lett, és heves öngyűlöletét úgy próbálta leküzdeni, hogy Hszí Secsülök munkáit olvasva egy elképzelhetetlen jövőt vizionált magának. Közben kurvákkal hált, családja kitagadta, és nem tudott elszámolni százig sem.

Csinyak és Princip véletlenül találkoztak egy anarchista gyűlésen. Nem nevezték magukat anarchistáknak, csak az volt a bajuk, hogy nincs nőjük. Gavrilónak volt egy tüdőbeteg húga, és Csinyak azonnal beleszeretett. Ám hiába. A lány, akit Veroszovjonkának hívtak, undorodott a férfiaktól, és csak kövekkel, legfeljebb bogarakkal beszélgetett. Csinyakot is bogárnak nézte.

Csinyak egy alkalommal nagyon berúgott, és ordítva követelte Gavrilótól, hogy beszélhessen Veroszovjonkával, akit egyébként egy magyar marhakereskedőhöz szerettek volna adni a szülei. Mielőtt még meghal. Mindenki biztos volt benne, hogy nem éri meg a karácsonyt.

Gavrilo ajtót nyitott, de amikor látta, hogy Csinyak milyen részeg, megpróbálta rácsukni az ajtót. Sajnos későn. Csinyak kést rántott, és háromszor hasba szúrta legjobb barátját, Gavrilót. A hasi sérülések a biztos halált jelentik. Hosszú szenvedéssel súlyosbított haláltusát.

Gavrilót a helyi ispotályba vitték, de amikor a főorvos meglátta a sérülést, szomorúan ingatta a fejét, és kezének egyetlen mozdulatával a haldoklók szobájába küldte Gavrilót, ahol hajnalra ki is szenvedett. A vértócsát egy félrészeg takarítónő törölte fel az ágya alól.

Minthogy azonban Gavrilo Princip meghalt, és így nem lőhette le I. Ferenc Ferdinándot, nem robbant ki az első világháború, ahogy a második sem.

Eric Pufahrheitnek lett igaza.

Ma be kellett mennem dolgozni. Ez havonta egyszer fordul elő velem, de mindig négy napig tart, vagyis még háromszor be kell mennem a héten. Nem nagy kihívás, sokan csinálják ezt folyamatosan, és nem halnak bele. Amúgy én sem, de most felér egy Hold-utazással. Jó, nem nyafogok.

Egy kisebbfajta számvetésre mindenképp jó ez a néhány nap, és így legalább belátom, hogy az előző két blogbejegyzésem úgy szar, ahogy van. Most már csak volt, mert dobtam őket. Illetve ezt már sokkal korábban beláttam, de amikor úgy megyek emberek közé, hogy viselkednem is kell, akkor kifejezetten szégyellem magam az ilyen szar írások miatt.

Amúgy persze a Kispráterbe járok, de ott azt is elfogadnák, ha ilyen verseket írnék, mint… Csak hogy egy véletlen példát említsek: „Messzi mészárszékek szomorú illata / Miért nincs mindig szeptember hava?” Vagy bármi ilyesmi. Akkor is szeretnének, ha ezt leírnám, és könnyek között olvasnám fel. És nem azért fogadnák el tőlem, mert rossz az ízlésük, hanem mert annyira szeretnek.

Úgyhogy néha ki kell merészkednem a Körútra meg azon túlra is, hogy megköpdössenek és kiröhögjenek. Hogy azt mondják: „Húzzál haza öreg, vedd be a gyógyszereidet, nézd meg a Szomszédok 126. részét, és húzd le magad a vécén.”

Ezért nem árt, ha az ember néha kimegy a Körútra, felül a 4–6-osra, aztán egy miskolci intercityre vagy londoni fapadosra, ott elhelyez egy pokolgépet, majd bemegy dolgozni négy napra. Úgy viselkedik, ahogy a többi emberszabású.

Persze hogy könnyebb volt a punk-korszak. Akkor még el lehetett játszani, hogy versből van a lelkünk. A Kispráterben még mindig punk-időszámítás van. Ott együtt röhögünk a Szomszédokon, ha rákapcsolok az M3-ra.

Lehet, hogy el kellene költöznöm a Barossból? Á, dehogy. Tény, hogy innen nem indul űrhajó, és nem ezt az utcát fogja megfesteni korunk Michelangelója, Leonardója, ha van ilyen.

Bár az is tény, hogy tavasszal, úgy május elején a nap éppen a Baross alsó végén kelt, és a felső végén ment le. Szabályosan átment az utca felett. Ez most nem a Baross utca himnusza. Reggel jó nagyokat kell ugranom, hogy ne lépjek hányásba, és ilyenkor távolról sem himnikus a lelkiállapotom.

Viszont azt sem szeretném megvárni, hogy két fekete bóbitás fekete ló áll meg a kapunk előtt. A kocsis felhelyezi a zabzsákot, a lovak türelmetlenül toppantanak. A kocsis belehúz a pálinkásüvegébe, megigazítja a ruháját, a tenyerébe köp, a slejmot a hajába keni, majd megkérdezi a két szürke egyenruhást, hogy sokáig tart-e, míg lehozzák azt a kurva koporsót.

Ezt eszem ágában sincs megvárni.