Két napja nem tudok aludni. Nem is iszom, viszont ittam három hétig. Nagyjából végigittam az augusztust, és ez most a szervezetem bosszúja. Azt üzeni az agyam, ne csodálkozzak ezen az álmatlanságon. Három héten át ugyanis nagyjából az volt a napirendem, hogy este berúgtam, elnyomott a részeg álom, hajnali háromkor felébredtem, hogy innom kell valamit.
Annyi eszem persze nem volt, hogy vegyek a szemközti kínainál egy nagy üveg Ballantinest, hogy elvonási tünetekre ébredve mindig legyen itthon valami ital. Ehelyett jól berúgtam a Kispráterben, zárórakor feltámolyogtam, majd hajnalban ébredve fogtam magam, és lesétáltam a Körútra, ahol egy kocsmában reggelig Finlandiát ittam.
Mígnem aztán egy reggel nem volt nálam pénz, és a PIN-kódom sem jutott eszembe. Kellemetlen helyzet volt. Hosszas gondolkodás után sikerült felidézni a kódot, de akkorra már majdnem megöltek.
Ezért aztán másnap hajnalban inkább taxit hívtam, és egészen a Múzeum körúti, éjjel-nappal nyitva tartó presszóig vitettem magam. Ez történt a következő nap hajnalán is. A diszpécser nagyon kedvesen közölte, hogy „Igen, Bajtai úr, küldjük a kocsit.” Emlékszem, ahogy a lehúzott ablakon kellemesen árad befelé a hűs éjszakai levegő, és arra gondolok, hogy legyen már zöld a lámpa, érjünk már oda.
Amúgy gyakran teszem meg ezt a távolságot gyalog és biciklivel nap mint nap, de akkor képtelenségnek tűnt. Taxival kellett mennem, mert nagyon ketyegett belül az alkohol-óra. Ekkor már Unicumra váltottam, és tudtam, hogyha zöldre vált a lámpa, semmi sem választhat el attól a pohár Unicumtól, amit a pincér elém tesz. Zöldre váltott.
A teraszon ülve megittam három-négy Unicumot, amitől nem lettem részeg, csak elmúlt a gyötrelem. Néhány órára, mert reggel megint menni kellett a Kispráterbe.
Aztán egyik reggel valahogy korábban ébredtem, mint máskor. Alig múlt hat óra. A Kispráter hétkor nyit, de kénytelen voltam lemenni a halálsorra. A halálsor emberekből áll, akik szintén öt és hat között ébrednek, és lemennek a hatkor nyitó boltba, hogy megkönnyebbüljenek. Aztán odaállnak sorba, és isszák a sörüket. A legszerencsétlenebb, legnyomorúságosabb halálraítéltek.
Közöttük van Tibike is, a hegedűs, akinek már mindkét értékes hangszere zálogban van. Érző lélek, így nem nézhette tétlenül, hogy nem tudom lenyomni a bolt kilincsét, annyira remeg a kezem. Lenyomta hát helyettem. A sört sem tudtam kivenni a hűtőből, ezért kivette helyettem.
„Nekem is így remegett – mondta. – Idd meg, és nem fog remegni.” Bölcs meglátás volt, de egy sörtől nem múlt el a remegés. A másodikat viszont már magam is ki tudtam venni. Figyelemre méltó javulás.
Megittam a második sört, de nem igazán lettem jobban. „Igyál valami töményet”, javasolta Tibike, de ahhoz át kellett mennünk a másik boltba, mert csak ott adtak Ballantinest. Oda viszont nem akartam bemenni a sörrel. Odaadtam hát Tibikének a pénzt, hogy vegye meg nekem a kétdecis Ballentinest. Megvette, viszont a whisky meleg volt. Tudtam, ha beleiszom, azonnal kihányom a két sört is, tehát ki kellett eszelni valami megoldást.
Mondtam Tibikének, hogy a hűtőből vegyen ki valami hideg gyümölcslevet. Kifizette azt is, én meg kiöntöttem a felét a kanálisba, hogy beleönthessem a whiskyt. Beleöntöttem, de Tibike szólt, hogy adjam oda, ő majd összerázza, mert így nem oszlik el rendesen. Összerázta, én megittam, de a whisky másik feléhez kellett venni egy másik üdítőt.
A két sörtől és a kétdecis whiskytől már kezdtem jobban érezni magam. A halálsoron már múlóban volt a rosszkedv, egyre élénkebb lett a beszélgetés, amibe azonban nem volt sok kedvem bekapcsolódni. Két sör és két deci whisky után sem.
És ekkor kinyitott a Kispráter. Ahol elüldögélhetett az ember eddig-addig, mígnem egyik nap megtagadták a kiszolgálást. Nem adtak több italt a kocsmában, ahol pedig elég gyakran megfordulok. Nem viselkedtem botrányosan. Talán elaludtam a pult peremén, de ez már megesett máskor is.
Egy téli vasárnap este még le is estem a székről, de akkor is adtak még egy italt. Most azzal az indokkal tagadták meg a kiszolgálást, hogy ha még egy Unicumot megiszok, ott fogok meghalni nekik. Menjek haza, és otthon haljak meg.
Hazajöttem, de nem haltam meg. Viszont nem tudok aludni.
