Azt csicsergik a keselyűk, hogy láttak engem a magasból, amint január elsején felmentem a Gellérthegyre. Részegnek tűntem, állítólag nem tudtam egyenesen járni, de nem estem el. Pedig a keselyűk nagyon drukkoltak, hogy essek el, mert akkor talán nem tudok felkelni, odafagyok egy pocsolyába, nekik meg tálalva az ebédjük.
Végül biztonságosan eljutottam egy barátom lakásába, ahol megettem féléves gyermekük ebédjét, majd elittam a pálinkát a náluk vendégeskedő após elől, és ledőltem aludni. Délután ébredtem, taxit hívtak, én meg hazajöttem.
Semmi kedvem nem volt felmászni még egyszer a Gellérthegyre, bár jól tudtam, hogy a keselyűk már alszanak sötétedés után. Rossz a szemük, reggelre meg nagyon keményre fagytam volna, és a mirelit hullát még ők sem szeretik.
Erről utólag eszembe jutott, hogy 1986. januárjában Miskolcon is majdnem sikerült megfagynom. A megyei kórházban dolgoztam betegszállítóként, és kiadták az előző évről maradt egy szabadnapomat. Egy olyan albérletben laktam, ahol csak éjszakára lehetett befűteni, reggelre mindig farkasordító hideg lett.
Ha munkába kellett menni, ez nem okozott gondot, mert felébredve egyből elindultam dolgozni a kórházba, még a fogmosással sem vesződtem. Szabadnapom reggelén viszont nem kellett sietnem, így iszonyúan fáztam. Szobatársam, Zsolt még nem ért haza a reggeli újságkihordásból, én pedig jobb ötlet híján elindultam, és vettem a boltban egy fél liter Stolichnaját.
Ragyogó napsütésben és mínusz tízfokos hidegben értem vissza az albérletbe. A kezem majdnem lefagyott, míg előkerestem a kulcsot, és a szobába visszaérve azonnal hatalmas kortyokkal inni kezdtem a vodkát. Mire Zsolt hazaért, már hiányzott a fele, én pedig tökrészeg voltam.
Megyek Nyíregyházára, mondtam neki, mert volt valami elintéznivalóm a főiskolán, de nem jutottam a pályaudvarnál tovább, ahol két rendőr igazoltatott, de volt bejegyzett munkahelyem, elengedtek. Én pedig jobb ötlet hiányában felültem egy buszra, ami felvitt az avasi lakótelepre.
Miskolc nagyon sivár és ronda város, de az avasi lakótelep a legsivárabb és legrondább része. Nincs ott semmi, csak tízemeletes betonházak. A vodka talán még nálam volt, és sűrűn belekortyoltam, mert nagyon fáztam. Végül egy játszótérhez érve leültem egy padra, és délelőtt tíz óra körül már békésen aludtam az egyik padon.
Ez csupán a képzeletem műve, mert nem sokra emlékszem. Arra sem, hogy mit álmodhattam, amint arra sem, hogy végül a mentők jöttek értem, és bevittek a detoxikálóba. Ott ébredtem valamikor késő éjszaka. Fogalmam sem volt, hol vagyok.
Sok ember horkolását hallottam, és sötét volt, mint a pokol végbelében. „Elnézést, meg tudná valaki mondani, hol vagyunk?”, kérdeztem jó hangosan, és csodák csodája, valaki válaszolt is. „A Szentpéteriben.”
A Szentpéteri kapuban található Miskolc egyik kórháza, véletlenül éppen az, ahol dolgoztam akkoriban.
Hiszen ez nagyszerű, behoztak a munkahelyemre, gondoltam, és már aludtam is tovább. Csak reggel tudtam meg, hogy a detoxikálóban vagyok. Hajnali hat órakor az egész gyászos kompániát kihajították, visszaadták a ruhámat, a személyeimet, és egy számlát is kaptam, hogy majd fizessem be.
Udvariasan elköszöntem, és egyszerűen átsétáltam a kórház egy másik szárnyába, a baleseti sebészetre, ahol dolgoztam. Fél nyolcra kellett volna beérnem, de már fél hétkor benyitottam a betegszállítók szobájába, ahol még sötét volt, és az ügyeletes hangosan horkolva aludt.
Megráztam a vállát, és közöltem vele, hogy itt töltöttem az éjszakát a detoxban, azért jöttem ilyen korán. „Akkor tűnés ki a közértbe, és hozz nekem két sört meg egy kettest”, mondta II. György (ketten voltak, ezért hívtuk őt másodiknak), én pedig úgy tettem, ahogy mondta. Valahogy el kellett ütni azt az órát munkakezdésig.
Végül jókedvűen kezdődött az a napunk is, bár némi fejfájásra panaszkodtam egész reggel. Nekiláttunk a betegek szállításának, hoztuk, vittük őket, műtőbe fel, műtőből vissza az intenzívre, az osztályról le a röntgenbe, az ambulanciáról fel az osztályra. Egyikük sem panaszkodott, hogy szeszszagunk lenne, mi sem nagyon panaszkodtunk semmire.
Valahogy eltelt az a nap is, és nagyon örültem, hogy másnap is dolgozni kell jönnöm, így nem látom majd reggel, hogy milyen nyomorúságos albérletben lakom.
Abba az albérletbe tényleg csak aludni jártam, mert napközben képtelenség volt otthon maradni. A négy falon meg a mosdóban összegyűlt koszos edényeken kívül nem nagyon volt ott semmi látnivaló.
Csak napok múltán jöttem rá, hogy akár meg is fagyhattam volna, ha a mentősök nem jönnek értem. Ha nem hívja őket valaki, egy ismeretlen, akinek azóta is hálás vagyok, mert az életem mentette meg. Ellenkező esetben huszonöt évesen halálra fagytam volna.
Így utólag visszatekintve meg kell állapítsam, hogy fájdalommentes halál lett volna. Szépen átcsúsztam volna a semmibe, ahol ugyanolyan hideg van, mint az avasi lakótelepen, csak már nem fázik az ember. Nincs ott hideg, meleg sincs, nincs ott egyáltalán semmi. Valószínűleg benyitottam a halál ajtaján, aztán valahogy mégis kitessékeltek. Amit határozottan nem bánok.
Nos, ezt a történetet már elmondtam egy korábbi blog-bejegyzésben, ebben biztos vagyok. Úgy döntöttem azonban, hogy nem törődöm vele, elmondtam-e már bizonyos történeteket, nekifutok még egyszer, és azt tapasztaltam, hogy ugyanúgy átélem újra, mintha először mesélném.
Nagyon lehangolt ugyanis, hogy mindent elmondtam már magamról, amit tudni kell, és hirtelen rájöttem, hogy minden elmondható többször is.
