A jövő ábrázata félelmetes, állítják észak-koreai piramiskutatók, akinek a kisujjában van az emberiség megtáncoltatása. Magányos Halloween-estéken nagy tétekben kötnek fogadást az elkövetkező évszázadban pusztító gyilkos járványok áldozatainak tömegére, s ezeket az adatokat úgy lehet megtenni a tőzsdén, mint rulett-asztalon a számokat.
Nagy szerencsével lehet csak eltalálni például, hogy a ma élő emberek dédunokái a saját szarukat fogják-e kiskanállal enni az utcasarkon, miközben közelharcot vívnak a csótányokkal egy-egy kövérebb falatért, vagy egy szénporszínű univerzumban adakoznak az észak-koreai fáraók megsegítésére, hogy elkerüljék a másodpercenként bekövetkező világvégét.
Sajnos nincsenek adataink arról sem, hogy mennyit jövedelmez egy szerény nukleáris erőmű, amit a Mikulás installál az óvodában, és hogy lehet-e füstfelhőben hallani a kormánypropaganda csalogányait, akik két kézzel kapaszkodnak az égbe, ahol az igazság lakozik. Az igazság, amelynek nincsenek pimasz provokátorai, akik mindig a csúnyább arcát látják az embernek, amennyiben persze van szebbik arca.
Találomra sem lehetne rondább véget jósolni egy járványnak, mint hogy egy betonpartok között futó, citromsárga folyóban fej nélküli halak nyüzsögnek, amelyek még így is felfalják a saját ikráikat. További találgatások tárgya az is, hogy ember volt-e az a furcsa piramislakó, akit a múlt héten felfaltak a sertések. Társai csak egy pillanatra hagyták magára, ő pedig elvállalta, hogy megeteti isten jószágait.
Amelyek viszont fellökték, s amikor ő beleesett a moslékosdézsába, a disznók falni kezdték. Amikor társai megtalálták, már nem lehetett ráismerni. Úgy nézett ki, mint egy észak-koreai piramiskutató, aki elfeledett őseit kereste a dézsa fenekén, vagy egy hamuban sült atomerőmű, amely a bebalzsamozott jövőbe sugároz rádióadást.
