Szovjet tudósoknak évtizedeken át kétségbevonhatatlan bizonyítékaik voltak egy hatodik kontinens létezéséről, ahol az ember soha nem látja a saját tükörképét, a saját szarát, a saját rémtetteit, és a szegények a saját gyermekik csontvázával fűtenek be a kandallóba. Ezen a kontinensen csak olyanok élhettek, akik már egyszer átváltoztak saját szörnyetegükké, ami valljuk be, elég homályos fogalom. Én például együtt élek a saját szörnyetegemmel, amióta a grófnő a szegény árvákat gyámolítja helyettem.
Pedig én is árva vagyok, tudja ezt ő jól, de lássuk be, hogy nem a holdutazás az elsőrendű feladat, amikor a saját ágybavizelési problémáira keres megoldást az emberiség. Félre ne értsen senki. Eddig életem során még nem vizeltem ágyba. Általában nagy folyamokba vizelek, kizárólag olyanokba, amelyek közvetlenül valamelyik óceánba ömlenek, lehetőleg olyan óceánokba, amelyekben nem látható a rémtetteim tükörképe.
A rémtetteim lényege egy öregedő, görbe lábú szörnyeteg, aki folyton vakarózik, amikor a nevét kérdezik tőle, és remegő kézzel mutat egy fotóra, amelyen saját magát látja, még fiatal korában. Hitlerként pózol a tükör előtt, és ha rányitják az ajtót, rögtön a szájába kapja a hüvelykujját, hogy úgy nézzen ki, mint a saját vizeletét szégyellő kiskutya, miközben hadjáratot szervez a hatodik kontinens elpusztítására. Nagyon, nagyon gonosz emberről beszélünk, akinek mindig a szomszéd óceánjára fáj a foga.
Flottát szervez, királyokat akasztat, gyermekek szívéből készít magának kispárnát, hogy nyugodt legyen az álma, és csak azért játssza el a szovjet tudóst, hogy bebocsássák a legtitkosabb szabadkőműves páholyokba, ahol parázna orgiák közepette találkozik a saját tükörképével. Nehéz perceket él át ilyenkor, mert a pocsék internetkapcsolat miatt néha bizony hosszú percekig kell várakoznia rá, hogy megjelenjék a tükörkép a monitoron.
Sajnos nincs tisztában vele, hogy ez csupán virtuális képződmény. Azt hiszi, hogy egy koszos pocsolyába bámul, ezért tesz egy szánalmas kísérletet a tükörképe kiszürcsölésére. Úgy találják meg a monitor képernyőjére tapadva kora hajnalban a takarítónők, akik már semmin sem lepődnek meg, mert szinte minden reggel egy túladagolásban elpusztult, szaros képű rockzenészt találnak a hotelszobában, ahová beosztják őket takarítni. Még egy rock-csótány, mondják ilyenkor, és nekiállnak takarítani.
