Hatalmas ellenszélben próbálok rágyújtani. Biciklin, elengedett kormánnyal, részegen. Lóháton, elengedett kantárszárral, pálinkaszagúan. Egy sötét külvárosi utcán tekerek, ügetek, és becsukott szemmel vágok bele a kereszteződésekbe. Nincs ebben semmi jelképes, a szó lehető legkonkrétabb értelmében kell elképzelni. A császár kínált meg ezzel a szivarral, amin egy kis, nemzetiszínű szalag jelzi, hogy magyar dohányt szívok, magyarabbat a véremnél, a lovamnál, az árpádsávos atyaúristennél.
A cigaretta persze nem gyullad meg, mert a magyar dohánynak lelke van. Ezt a lelket kubai szivarcsavaró asszonyok képesek ugyan megpuhítani egy kicsit, de azért alapvetően kemény és szikkadt. Nem puhul holmi avatatlan kezek matatására.
A kubai szivarcsavaró asszonyok élete keserves, rumtól részeg férjeik horkolását hallgatják éjszakáról éjszakára, és amikor reggel kimennek vizelni, látják, ahogy az óceán felett keleten világosodik az égbolt, de már ettől sem lesznek vidámabbak. Még egy nap a pokolban, ez jut eszükbe, miközben visszadőlnek még egy félórára, és a magyaroknál is szomorúbban összegzik életük tanulságát.
Ami nem túl bonyolult vagy hosszú. Egy rakás szar, gondolják az életükről a kubai asszonyok, és nekem közben meggyullad a szivarom. Az utolsó pillanatban elkapom még a bicikli kormányát, amikor már éppen nekimentem volna egy szemétkukának. A bicikli kerekében akkora nyolcas van, hogy egy utcahossz alatt ő már megkerülte a földet, annyit kanyargott. Mindegy.
A kubai asszonyok már odateszik a kávét, amikor kínai nehézbombázók sötétítik el a keleti égboltot. Már épp rágyújtanának a szivarjukra, ekkor azonban a magyarok császára szólal meg a rádióban. Több tiszteletet követel a magyaroknak, és egy üres borosüveggel csapkodja az ENSZ-ben a pulpitust. A világ küldöttei aggódva figyelik, hogy mikor törik össze az üveg, de csodák csodájára ekkor alászáll az égből a magyarok nagyasszonya, és azt mondja: „Én nem hagyom, hogy ez az üveg, a magyarok üvege összetörjön. Jézus szent nevére, nem engedem.”
A magyarok vére hevesebben tör utat magának a meszes koszorúerekben, hogy friss oxigént fecskendezzen az alattvalók szívébe, és megindul a kávé is a főzőből, a kubai asszonyok pedig kifújják a füstöt. Férjük ébredezik, és kezdődik egy új nap a pokolban. Nekik, nekünk és nekem, bár ma reggel nem is fájt annyira a fejem. Azért bevettem egy kiskanállal abból a porból, amit gróf Quarelin adott tegnap este egy kis papírba csomagolva.
A gróf humoros beszámolót tartott arról, hogy amikor Castro elkobozta a vagyonát, utolsó pénzéből vett egy üveg rumot, kiment vele a partra, hogy a hullámokba ölje magát, de egy mulatságos delfinraj megnevettette, és másképp döntött. Belevizelt a tengerbe, elénekelte a magyar himnuszt, és azóta nagyobb távlatokban gondolkodik.
„Nem valók neked a nők”, mondta rövid gondolkodás után Nagy Sándor, a makedón imperátor, mikor már harmadnapja ittunk együtt az ő ellenségeinek koponyáiból. Levágatta és kifőzette a fejüket, a főzetet megitatta a leigázott harcosokkal, és a tisztára törölt koponyákba bort töltetett. Ott ültem vele szemben, és moccanni sem mertem. Inni kellett, nem volt mese. Elmondtam neki, hogy hetvenhétszer házasodtam, de mindig csalódtam. Ekkor mondta az imént idézett mondatot: „Nem valók neked a nők.”
Lehajtottam a fejem, és arra gondoltam, hogy aki a koponyámból iszik, annak nagy nyolcas van a fejében, hatszor olyan messzire indul, mint ahová odaér, és sohasem hoz nyugtot az álma. Álmában Quarelin grófjával kvaterkázik.
