Leölt állatok húsát nem érintem meg szívesen puszta kézzel. Belső szerveit még kevésbé. Puha, és latyakos az érintése, szétfolyik az ember kezében. Persze ha nejlonzacskóban adja a kezedbe a hentes, akkor nem leszel véres tőle, de mégis olyan érzés, mintha magát a véres húst fognád meg. Éppen ezért szinte soha nem főztem magamnak semmit. Mert akkor meg kell érinteni a véres húst, fel kell vágni, ki kell klopfolni, meg kell sütni, ami rettenetes dolog. Megenni is csak óvatosan eszem.
Apám kórboncnokként dolgozott ötven éven át, idegen szóval patológusként. Nyolcvanévesen ment csak nyugdíjba. Néha segítek a szüleimnek bevásárolni. Tegnapelőtt is velük mentem, és anyám vett egy kis húst. Ő tette bele a kosárba, de amikor a pénztárnál át kellett tenni a gumi futószalagra, én fogtam meg a nejlonzacskót. Hangosan undorodtam. Olyan hangot adtam, mint akinek hánynia kell. Ezzel jeleztem, hogy mennyire undorodom a nyers hústól.
Fater nem túl hangosan, de megnyugtatóan felnevetett. Nem mondanám, hogy kinevetett, de ha így is tett volna, az sem lett volna bántó. A nevetése nagyjából azt jelentette, hogy meg sem tudná számolni, hányszor kellett halott emberek szerveit kiemelnie a helyéről, hogy rátegye a kórboncnoki mérlegre, bediktálja a máj vagy a szív súlyát, mondjon még egy-két szót a szerv állagáról, színéről, hogy aztán ő vagy a boncmester visszahelyezze a szervet a halott testébe.
No nem hajszálpontosan oda, ahol volt, ezzel ilyenkor már nemigen kell vesződni. Gondolom, olyan az egész, mint valami sietős csomagolás, amikor késve ébredünk egy távoli nagyváros hotelszobájában, és gyorsan be kell tenni mindent a bőröndbe, mert indul a gépünk.
Még 1994 novemberében történt ez velem Londonban, amikor lekéstem a hazajáratot. Átírták a jegyemet a reggeli járatra, és szerencsére a British Airways fizette a szállodai tartózkodást. Egy kopott fekete bőrkabát volt rajtam, amiben úgy néztem, ki, mint egy haldokló varjú. Ebben a kabátban egyetlen normálisabb étterembe sem engedtek volna be. A szálloda portása is többször végigmért, de aztán mutattam a jegyemet, és beengedett.
Másnap reggel enyhe fejfájással álltam sorba a heathrow-i repülőtér kocsmájában. Két korsó Guinnesst szerettem volna meginni, mielőtt beszállok, mert volt ugyan egy üveg scotch a táskámban, és akkoriban még fel is lehetett vinni ezt a fedélzetre, de szomjas is voltam.
Előttem rózsaszín bőrű bajorok álltak, hangosak voltak, és a lehető legotrombább angolsággal rendeltek bajor sört az ázsiai származású csapos lánytól, aki persze nem értette, hogy mit kérnek. A bajorok többször elismételték a rendelést, és harsányan kiröhögték a lányt, aki továbbra sem értette. Zavart mosollyal úja és újra megkérdezte a rózsaszín bőrű, malacképű bajorokat, hogy mit kérnek, és ők ugyanolyan ordenáré akcentussal követelték a bajor sörüket. Végül megkapták, nem adtak borravalót, és alig mozdultak odébb a pulttól. Meg tudtam volna ölni őket.
Na, szóval a boncmester úgy varrja össze a halott hasát, mellkasát, mint ahogy a cipzárt próbáljuk behúzni a túlpakolt bőröndön. És persze itt is mindig ugyanazzal a problémával kell szembesülnie az embernek. Ami kényelmesen elfért egy utazótáskában, az semmiképp sem akar beleférni, amikor már sokadszor rámoljuk be. Aztán valahogy hazaértem, még aznap bementem dolgozni, és néhány sörrel ki is húztam estig. Az újság hamarosan tönkrement, két évre munkanélküli lettem, és ott álltam 1996-ra állás nélkül.
Hosszú hetekre lementem Miskolcra, ahol olcsó tokaji borokat ittunk Fényfehér Pistával, és mindenféle zenéket próbáltunk összerakni. Én mindig magammal cipeltem egy tubát, mert úgy éreztem, hogy ez a hangszer fogja számomra megnyitni a zenei mennyországot. Nem nyitotta. Megesett, hogy tubával a hátamon egy kerek órán át vártam mínusz tizenöt fokban Pistára meg Eszterre, akik közben egy kocsmában időztek, és egyik buszt hagyták elmenni a másik után. Én a végállomásnál vártam rájuk, ahol egy benzinkút digitális kijelzője mutatta a hőmérsékletet. Egy Celsius-fokkal sem ment mínusz tizenöt fölé. Aztán megérkeztek, de akkor már nem próbáltunk, hanem inkább beültünk egy másik kocsmába.
Most megint azon gondolkodom, hogy egy kicsit lenézek Miskolcra. Néhány napra. Amikor kezdem úgy látni, hogy a Baross utcában laknak a világ legnyomorultabb emberei, beleértve saját magamat, akkor mindig lemegyek Miskolcra, mert ott még nyomorultabbak laknak. Lakótelepi liftek iszonyata. A boltok húspultja előtt sorban álló, többgyerekes anyák, akik több kiló állati belsőségből készült felvágottat vesznek hétvégére, mert a férjük éhes. A gyerekek is. Ők is azok.
Aztán vesznek még sütni- meg főznivaló húst is több kilót, nehogy a férjük éhes és mérges legyen. Így is mérges, és néha odacsap. Ha kap húst meg sört, akkor kicsit megnyugszik. A pultos nő nem undorodik, amikor megfog és felmutat egy darab húst: „Ez jó lesz?” kérdezi, és amikor a vásárló nő bólint, rádobja a mérlegre. Fél kiló. „Elég lesz?”. A nő bólint. Hála istennek.
A lift lassan megy lefelé a Baross utcában, és csikorogva megáll a harmadikon. Beszáll egy idős házaspár. A férj sokat iszik, látom mindig a Kispráterben, a felesége nyugtatókat szed, látom a püffedt, vizenyős arcán. Egész nap ordítoznak egymással, illetve mégsem egész nap. Néha hallgatnak. Mint például most is, a liftben. A lift nagyot zökkenve megáll a földszinten. „Ilyenkor mindig úgy megijedek”, mondja a nő. „Nem kell”, mondom. „Ettől nem kell – teszem hozzá magamban. – Megijedni nem ettől kell. Hanem attól, ha majd jön a kaszás. Bár nektek az is megváltás lesz.” Persze ezt is csak gondolatban teszem hozzá, mikor felnyitom a kapunál lévő kukák egyikének a fedelét, és bedobom a szemetet. Udvariasan nyitva tartom a kuka fedelét, hogy a harmadik emeleti lakó felesége is bedobhassa a szemetét. „Köszönöm”, mondja. „Kérem”, mondom.
Miskolcon is sok a nyomorban vegetáló nyugdíjas, nemcsak a Baross utcában. Ha a remek miskolci fűzfapoéta, Burger, akinek versein egykor olyan jókat szórakoztunk Pistával, még alkotna, bízvást remélhetnénk, hogy előállna egy ilyen verssel: „Ezek a megtört emberek szomorú, véres cekkerként cipelik életüket, és a keserves súly lehúzza karjukat, vállukat, fejüket. Várják a buszt, hogy az Aldiból kivigye őket a temetőbe.” No de nem akarom elvenni a poéták kenyerét. Éheztek évszázadokon át, a cipőjük beázott, tüdőbaj és elmezavar vitte el őket, boldognak mondhatta magát az a költő, aki csótányt vacsorázhatott. Írjanak most már verseket ők.
