Egy talicskában ébredt, és úgy érezte, hogy megtalálta a női ragaszkodás ellenszerét. Saját magát egy birodalomnak képzelte, ahol sohasem nyugszik le a nap, ezért az alattvalók reggeltől estig dolgozhatnak, sőt éjszaka is lepkéket kergethetnek a hold félreeső sivatagaiban. Ahol egyébként mára elfeledett tudósok népes lepkekolóniákat fedeztek fel.
Ezeken a kolóniákon magányos katolikusok is élnek még magányosabb feleségeikkel, akiknek pókhálóból van a lelkük, és a halálbüntetésről álmodoznak. Főleg hajnali fél hatkor, amikor már érzik, hogy nem tudnak visszaaludni, de még ahhoz sincs erejük, hogy kimenjenek vacsorát készíteni. Ők is egy olyan birodalom asszonyai akarnak lenni, ahol sohasem nyugszik le nap, és nem kell talicskával hazatolni részeg férjüket.
Goethe is másnaposan ébredt, és első gondolata az volt, hogy megírja a világ pusztulását. Végső pusztulását, ezt sietett leszögezni magában, de aztán a slicce keresése közben megfeledkezett erről a kitételről. Valami idegen szót keresett arra, hogy szar, de nem talált. Ezért aztán visszatért kedvenc ásványgyűjteményéhez. Háromszázmillió éves köveket nézegetett, és úgy érezte, hogy igaz szerelmet férfi csakis kövek iránt érezhet.
A kövek is magányosan hevernek a holdon, és katolikusok, gondolta Goethe, és lapozott a könyvben, ami sajnos elég zaklatott versekben írta le a kövek szeretkezését. Goethe a fejét csóválva próbált rájönni, hogy miért épp az ő könyvespolcán rakott fészket egy egész varjúcsalád.
Egy reggel ugyanis meglepetten látta, hogy egy öreg varjú ereszkedik alá könyvtára erkélyére, és csőrében valami szalmacsomót tart. Vagy kiszáradt ágak lehettek, valami, amiből a varjak fészket raknak. Goethe csak legyintett, amit a varjú biztatásként értelmezett, és egy kurvanagy fészket rakott a könyvek között. Ezek után Goethe minden reggel a varjúcsalád veszekedésére ébredt.
Azon veszekedtek, hogy hova menjenek nyaralni, és mit vegyenek fel cápavadászathoz. Mármint milyen öltönyt. Goethe eközben rímeket keresett a halál szóra, de csak olyanokat talált, amiket egy varjú is kihasznált már előtte. Pedig hivatalos ígéretet tett a német császárnak, hogy még karácsony előtt összeállít egy hatalmas rímgyűjteményt, amiből bátran válogathatnak a kezdő költők is, ha a halálról szeretnének verset írni.
Az ígéret fejében egy nagy csésze aranyat is kapott. A császár személyesen látogatta meg, és szolgálataiért cserébe annyi aranyat ígért, amennyi elfér Goethe legnagyobb edényében. A zaklatott költő az üres kávéscsészéjét tolta oda a meglepett császárnak, és csak mikor már a császár szolgái teletöltötték a csészét arannyal, csak akkor jutott eszébe, hogy ott van az ágy alatt az éjjeliedénye, ami jóval nagyobb.
A varjúcsalád eközben megbeszélte, hogy Goethe csak közepes költő, akinek a vécékeféje is szaros. Itt egy olyan idegen kifejezést használtak, amit Goethe sem értett, és a császár is intett a kíséretének, hogy most nem akar a varjakkal vitatkozni. Senki sem akart a varjakkal vitatkozni. Lassan este lett, és egyre rosszabb jelentések jöttek a tőzsdéről, ahol elkezdődött az energiaital-gyártó óriások rémuralma.
Ráadásul valami rímet kellett volna találni a talicska szóra is, ráadásul ingyen. Ez a legnehezebb, gondolta Goethe, a közepes költő.
