Tegnap olyan vérképet produkáltam, hogy még a göncölszekér is megbillent az égen. Nagyon fostam előtte, de végül hibátlan májértékek jöttek ki, mint egy csecsemőnek. S mindezt azután, hogy augusztusban kiittam a poklok minden pocsolyáját. Na, erre igyunk, mondtam, és elindultam a Kispráterbe. A liftben belenéztem a tükörbe, fölényesen elmosolyodtam, és biccentettem. Csak így tovább, barátocskám.
Benyitottam a Kispráterbe, és mintha valami nótát cifráznék, azt énekeltem, hogy „Kiváló a májfunkcióm, ihajja”. Erre persze már töltötték is a fröccsömet, Tibike pedig elővette a hegedűjét, amit ezek szerint mégiscsak sikerült kiváltania a zálogházból, és már húzott is valami dallamot. Nem arattunk túl nagy sikert. Talán mert mindenki irigykedett a gamma GT-mre meg a GTO-mra, amelyek meg sem közelítik a kritikus határértéket.
Tibike még eljátszotta a Moszkva-parti estéket meg az Ócseny csjornaját, aztán elment hugyozni. Addig odaadta a hegedűt, hogy játsszak valamit. Visszajött, és mondtam neki, hogy köszönöm, de ez a hangszer valamiért nem engedelmeskedik az ujjaimnak. Azért félig-meddig hamisan eljátszottam neki egy G-dúr skálát, és Tibike meg is dicsért.
Mit játsszak, kérdeztem tőle, mire megvonta a vállát. Játszd el a bocibocitarkát, mondta, mire én is sértődötten megvontam a vállam. Jól van, akkor játszd el Mendelssohn e-moll hegedűversenyét, mondta egy legyintés kíséretében. Hú, most nem jut eszembe, de ide tudnád fütyülni a fülembe?, kértem, mire Tibike elfütyülte az alaptémát. Hol kezdődik? H-n.
Megkerestem a H hangot az A-húron, és nagyon óvatosan játszani kezdtem. A harmadik hang előtt megálltam, de Tibike már mondta is, hogy G. Megtaláltam a G-t, és onnan már könnyedén ugrottam volna E-re, de Tibike mondta, hogy ne üres húron játsszam, hanem kisujjal fogjam le. Megvolt az is, de Tibikének ekkor megint hugyoznia kellett, úgy látszik rossz a veséje.
Az E-hangot próbáltam a helyére rakni közben, de utána elakadtam. Az istennek sem jött az a hang, ami pedig ott volt valahol az éterben. Disz, ordította ki Tibike a vécéről, miközben hangosan csobogtatta vizeletét a piszoárba.
Megkerestem a kisujjammal a fogólapon azt a helyet, ahol a Disz hangot sejtettem, és csodák csodája, tényleg ott volt. Nem állítom, hogy ez volt a zenetörténet legtisztább Disz hangja hegedűn, de azért fel lehetett ismerni, mintha egy rendőrségi regisztrációhoz készített fotón próbálnánk azonosítani a saját vonásainkat.
Tibike is visszatért a vécéről, átvette a hegedűt, és eljátszotta rendesen a Mendelssohn-témát. Egy oktávval magasabban, ahol tényleg megszólal. Kérdeztem tőle, hogy mi van, ha nagyon remeg a keze. Ugyanis a hegedű akkor nyekereg a legfájóbban, amikor a jobb kezünkkel bizonytalanul eresztjük rá a vonót a húrokra. Márpedig az ember jobb keze is nagyon tud remegni egy másnapos reggelen.
Semmi, fogom, és meghúzom, mondta Tibike, és egy határozott mozdulattal rárántott egyet a vonóval a hangszerre. Egy fikarcnyi remegést sem lehetett kihallani abból a hangból. Óhatatlanul eszembe jutott az a reggelünk, amikor augusztusban itt reszkettünk a járdaszegélyen, és töltögettük a meleg whiskyt a hideg üdítőbe. Életem egyik mélypontja volt a sok közül. Egy nagyon hamis Disz hang.
