Ha az ember két hónapon át mankóval vagy sántítva közlekedik, és begipszelt bal keze tehetetlenül lóg a nyakában, akkor óhatatlanul észreveszi, hogy számos sorstársa biceg ugyanígy az utcán a botjára támaszkodva, vonszolja magát minden erejét megfeszítve, hogy elérje a villamost, nyög nagyokat, ha fel kell állnia ültő helyéből, vagy le kell hajolnia a földre ejtett aprópénzért.
Amíg makkegészségesek vagyunk nem nagyon vesszük észre a rokkantakat. Szomorú vagy sem, de az ember lerokkanva sem érez különösebb sorsközösséget velük. Egyszerűen tudomásul veszi, hogy most már ő is ebben a ligában játszik. Ugyanakkor az egészségeseket sem utálja vagy irigyli. Kicsit talán irigyli őket.
És persze nagyon nem mindegy, hogy van-e még visszaút az egészségesek közé, vagy ez már a highway to hell. Az imént kezdtem úgy beszélni, mintha végleg itt ragadtam volna, holott nagyon is reménykedem az ellenkezőjében. És persze az egészségesek meg a rokkantak társadalma sem különül el ennyire élesen. Nagyon sok árnyalat és átmenet létezik.
A legszemléletesebben a baleseti ambulancián kísérhetjük figyelemmel ezt az átalakulást. A sérülteknek ugyanis csak egy részét hozzák mentővel, sokan érkeznek saját lábukon. Ők kezdetben vidámak, pláne ha ittasak. Mintha nem is fájna semmijük, csak megcsípte a darázs a lábuk nagyujját, vagy meghúzták a derekukat, amikor felcipeltek egy láda sört a pincéből, mert hát buli van náluk, várják is őket vissza.
Épp csak benéztek ide, az ambulanciára, mert amúgy is erre jártak, hallották, hogy jó hely, tulajdonképp csak meginnának valamit, de most látják, hogy itt nem is mérnek szeszt, úgyhogy mennének már, hisz várják őket odahaza. Ám ekkor beszólítják a sérültet röntgenre, aztán közlik vele, hogy üljön le, és várja meg, amíg az orvos szólítja.
A sérültek ilyenkor szót fogadnak, és lassan elcsöndesülnek. Már csak egy-két mondatot hallani tőlük, és a nevetés is elmarad a mondatok végéről. Az egyre rövidebb mondatok végéről. Akkor is csendesen szót fogadnak, amikor nyílik az ambulancia ajtaja, és a nevüket hallják. Az ambulanciáról már fekvőkocsin tolják fel őket az osztályra, és ilyenkor már hallgatnak.
Ilyenkor fogják fel, hogy különleges sorsú utcai járókelőből, kocsmai törzsvendégből, derék vagy kevésbé derék férjből, apából szimpla beteggé koptak, akit a neve alapján meg lehet még ugyan különböztetni a többi betegtől, de az orvosokat nem az életük nagy sztorija érdekli, csak a lehetséges műtéti beavatkozásokat latolgatják velük kapcsolatban.
Sok szempontból hasonlít ez arra a gyászos reggelre, amikor 1981 augusztusában bevonultam katonának. A hajnali órán a többség még ittasan érkezett, és harsány sztorizással igyekeztek bizonygatni egymásnak, hogy mekkora sztárok, kivételes egyéniségek ők valamennyien. Egymást túllicitálva ordítozták el hülyébbnél hülyébb történeteiket.
Aztán egy-két óra kényszerű várakozás után kezdtek elcsöndesülni. Elfogytak a történetek, lezuhant a véralkoholszintjük, de leginkább ekkor kezdték felfogni, hogy nem egy pár napos vidám borkóstolóra érkeztek ide, hanem másfél év nyomorúságos katonáskodás vár mindannyiunkra, és egy hónapig még a kapun se fogjuk kitenni innen a lábunkat.
Miután a hajvágáson is túlestünk, a bakancsunkat fűzve zavartan fürkésztük egymást, hogy ugyan melyik barom volt az közülünk, aki pár órával ezelőtt még olyan harsányan röhögött. A csend nagyon nagy úr, és az elkövetkező hónapok során nagyon, de nagyon sokat kussoltunk mindannyian.
A kórházakban is a csend a leggonoszabb úr. Reggel még zajlik az élet, orvosok, nővérek szaladgálnak ki-be, gyógyszert osztanak, aztán elcsendesülnek a kórtermek. Délben megint ebéd- és gyógyszerosztás következik, aztán délután beáll a még gyilkosabb csend, ami még a délelőttinél is halálosabb. Ilyenkor az ember inkább négykézláb elmászna hazáig, csak ne kelljen betegtársai szuszogását, halk nyögdécselését hallgatnia.
Ám még ennél a csöndnél is rosszabb, amikor idős ágyszomszédjai szomorú párbeszédét kénytelen hallgatni. „Magának tényleg nincs senkije?” „Nincs.” „Hát az rossz. Jó, ha van valaki, akivel az ember meg tudja beszélni a dolgokat.” „Jó.” „De tényleg nincs senkije? Felesége sincs?” „Meghalt. Huszonöt éve.” „Gyerekei nincsenek?” „Nincsenek.” „Rokonai?” „Meghaltak.” „Hát az rossz.”
És ekkor beáll a legnyomasztóbb csend.
Nem kellett négykézláb másznom hazáig, csak két mankóval a kocsiig, de újjászülettem, amikor kiléptem a kórház bejáratán, és rágyújthattam végre.
