barango

REPÜL A NEHÉZ KŐ

Török Imre magyar nyelv- és irodalomtanár általános iskola felső tagozatán volt az osztályfőnökünk, s noha tízéveseket nem lehet felnőttként kezelni, ő valamiéret mégis úgy döntött, hogy a tanulók infantizálására törekvő iskolarendszerben is értelmes gondolkodásra képes lényként beszél velünk. Első lépésként betiltotta az árulkodást, amiért korábban ha dicséret nem is járt, a tanító mégis köszönettel tudomásul vette a kéretlen információt, és annak ismeretében büntetett. Nem így Török Imre, aki szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy mindenki csak azt mondja el, amit ő csinált, soha ne azt, amit a másik.

Gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy az érintett nagy hangon mondani kezdte volna, hogy a padtársam sípcsonton rúgott a pad alatt, mert kölcsönvettem tőle a radírját, mire Imre bá’ félbeszakította, hogy csak azt mondd, amit te csináltál. Nem volt könnyű ezt betartani. Kérdezés nélkül kölcsönvettem padtársam radírját, és utána nyomban heves fájdalmat éreztem a sípcsontomban.

Ilyenkor Imre bá’ a padtársra pillantott, aki elmondta, hogy igen, padtársam elvette a radíromat, mire sípcsonton rúgtam. Török tanár úr őt is ugyanazzal utasította rendre, hogy csak azt mondja, amit ő csinált. Eltűnt a radírom, ezért sípcsonton rúgtam padtársamat. Jó esetben ezekből a töredékekből össze is állt a teljes történet.

Kiderült még Imre bá’ számára, hogy a sípcsonton rúgott radírrabló bosszúból körzője hegyét beledöfte padtársa karjába, mire az hangosan felüvöltött, és orrba vágta padtársát, akinek eleredt az orra vére, ezért szakadt félbe a földrajzóra, és Koperniczky Piroska földrajztanárnő ezért adott intőt mindkét tanulónak.

Nagyon fontos volt továbbá, hogy a történet rekonstruálásakor nem lehetett néven nevezni az elkövetőt, szigorúan csak osztálytársként vagy padtársként volt szabad hivatkozni rá. Negyedikben még simán átmentek az ilyen árulkodások, hogy Paula néni, a Schreiber Laci tegnap tanítás után leütötte a fejemről a sapkámat, és az sáros lett, ötödikben ezt már tilos lett. Nagy szó volt ez egy olyan országban, ahol évtizedeken át jelentgették fel egymást az emberek.

Nagyszünetben mindenkinek el kellett hagynia az osztálytermet, hogy a hetes kiszellőztesse az áporodott levegőt. Már becsukták mögöttem az ajtót, amikor eszembe jutott, hogy visszamegyek a földrajzkönyvemért, és a szünetben megpróbálom memorizálni hazánk rézlelő helyeinek nevét, de a hetes nem engedett vissza. Dulakodni kezdünk, én belerúgtam az ajtóba, mire egy jókora darab kiszakadt belőle.

Vacak ajtók voltak, farostból préselték őket, de nem hivatkozhattunk erre, amikor a hetessel fejünket bűntudatosan lehajtva előadtuk a történetet Török tanár úrnak, szigorúan ügyelve rá, hogy csak azt mondjuk, amit mi csináltunk. Ha az ajtót is megkérdezi a tanár úr, az is elmondta volna, hogy heves fájdalmat érzett kilincstájon, majd a sípcsontjában is.

Török Imre nagyon kifejezően és hatalmas átéléssel olvasott fel nekünk az Egri csillagokból, Arany Toldijából vagy a Kőszívű ember fiaiból, továbbá humoros történeteket mesélt irodalmunk olyan nagyjairól, mint Kosztolányi és Karinthy. Mi is vele sírtunk, nevetünk, tagadhatatlanul élveztük a felolvasott vagy elmesélt történeteket, bár utóbb gyakran poénkodtunk azon, hogy Imre bá’-nak mely soroknál csuklott el a hangja az elérzékenyüléstől.

Két ilyen jelenet is mélyen emlékezetünkbe vésődött. Az egyik Mikszáth Kálmán ’A néhai bárány’ című novellájának az a jelenete, amikor a kisgyerek felismeri a kedvenc Cukri bárányának bőréből készült bélést Sós Pál uram kabátján, a másik pedig az, amikor a kőszívű ember középső fia, Baradlay Richárd császári huszáralakulata élén úgy határoz, hogy csatlakozik inkább a magyar honvédsereghez.

A „nyergelj, fordulj” mondatnál nemcsak elcsuklott Török tanár úr hangja, de talán egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában, mi másért nyúlt volna oda a köpenye ujjával. A hangja a délutánba átcsúszó nyelvtanórákon is elcsuklott néha, nem az elérzékenyüléstől, hanem az elfogyasztott menzakoszttól, de ilyenkor mi már nem nagyon figyeltünk, fáradtak voltunk, és csak a tanítás utáni focit vártuk.

Renkei Zoli hozta a piros gumilabdát, de szigorúan csak a papkertnél vette elő a műanyag szatyorból, mert ha már az utcán elkezdjük rugdosni, könnyen valamelyik autó alá kerül, és vehetünk újat. Útközben még becsengettünk Kostyálékhoz, majd elrohantunk a szitkozódva ordítozó Kostyál elől, akinek a keresztnevét soha nem tudtuk meg. Míg a csapatok kisorolása ment, Bölcskei János nagyon élethűen utánozta Imre bá’-t, amint a ’nyergelj’ és a ’fordulj’ szavak között elcsuklik a hangja.

Bölcskei nem pont ezért, de utóbb egy olyan poén áldozata lett, melyet a tanár úr engedett meg magának János kontójára. Nagy sár volt, nem lehetett focizni, és a parkban egy padon egymás szavába vágva ordítoztunk, de hirtelen elcsendesedtünk, amikor megláttuk, hogy Török tanár úr közeledik, egyik kezében aktatáskával, a másikban égő cigarettával. Milyen sáros a nadrágod, János, mondta Imre bá’ hamiskás mosollyal Bölcskeinek.

János nadrágja persze úgy lett sáros, hogy verekedés közben elesett, és a tanár úr mosolyából éreztük, hogy ő ezzel tisztában van, de nem szándékozott megróni senkit, hisz már iskolán kívül, tanítás után voltunk. Tekintélye azonban itt is hatott ránk, ezért Bölcskei szégyenlősen azt mondta, hogy a nadrágját lefröcskölte a busz. Ó azok a csúnya buszok, mondta Imre bá még hamiskásabb mosollyal, és kifújta a füstöt. Na, jók legyetek. És ruganyos léptekkel ment is tovább.

Török Imre erős dohányos volt, és a hetvenes évek vacak cigarettáit Superfilt szipkával szívta, amelyről azt állították a tévéreklámban, hogy kiszűri a legtöbb káros anyagot. A Superfiltet kis műanyag dobozkában árulták, és a tanár úr órára érkezve mindig elnyomta az ajtóban a csikket, a szipkát visszatette a kis dobozba, amit fehér köpenye zsebébe süllyesztett. Valamiért kettő műanyag szipka volt minden dobozban, ráadásul különböző színűek, de hogy ennek mi volt a magyarázata, az ugyanúgy nem derült számunkra azóta sem, mint Kostyál keresztneve.

Igen, a tanár úr mindig fehér köpenyben érkezett órára, szarukeretes szemüvegét néha megigazította, őszes haja hátra volt fésülve, de lehet, hogy egy tincs elszabadult, amikor a katedrán feszes vigyázzban állva egy hirtelen mozdulattal a hetes felé fordította a fejét, aki erre villámgyorsan haptákba vágta magát, és jelentett. A tanár úr ezután mindkét kezét kinyújtva lefelé fordított tenyérrel jelezte, hogy üljünk le, és megkezdődött az óra.

Néha, amikor valami humoros történetet mesélt Jókai Mórról, fél fenékkel felült a tanári asztalra, és ahogy egyik lábát keresztbe tette a másikon, felcsúszott a pantallója szára, és kivillant tejeskávészínű zoknija. Mi persze ezen is jót derültünk utóbb, mert Bölcskei ilyenkor kezével takarva kaján mosolyát mindig hátranézett. Nem csúfolódás volt ez részünkről, inkább csak közös tudás arról, hogy mennyire ismerjük mindannyian a tanár úr zoknijának színét.

Török tanár urat szinte soha semmi nem hozta kis sodrából, mindig megőrizte hidegvérét, eltekintve két esettől, de mindkettőre tisztán emlékszem. Egyszer valami rendbontás történt, talán betört egy ablak is, és a tanár úr azt kérte rendkívül higgadtan, hogy álljanak fel az elkövetők. Hosszú másodpercekig várt, majd amikor senki sem állt fel, csak ennyit mondott: Jó, akkor vérfürdő.

Korábban csak Jókai-regényekben találkoztunk ezzel a kifejezéssel, ha egyáltalán, és nehezünkre esett elképzelni, mi fog történni, de a tanár úr nem hagyott minket sokáig kétségek között. Találomra felütötte a naplót, és felszólított valakit felelni, majd a legkisebb hiba, tévedés vagy tudásbéli hiányosság esetén elégtelennel leültette. Folyt a vér, fürödtünk benne. Aztán a tanár úr becsukta a naplót, és köszönés nélkül távozott még csengetés előtt.

A másik eset ennél súlyosabb volt, és az előzővel ellentétben bizonyos, hogy Török Imre ezt nagyon megbánta, mert úgy kijött a sodrából, mint korábban valószínűleg soha. Myszoglád Tamás rossz tanuló volt, bukdácsolt, és magaviseletével is komoly gondok adódtak. Konkrétan kezelhetetlen volt, és ma már biztosan akadna rá valami hárombetűs orvosi besorolás, hogy milyen típusú figyelemhiányban szenved, de az ilyesmi akkoriban még nem volt divat.

Kiültették a szamárpadba, hogy szem előtt legyen, és nem ülhetett mellé senki. Ezért Imre bá’, aki mesélés vagy felolvasás közben szeretett fél fenékkel felülni valamire, most a Myszoglád melletti üres hely padfelületére húzta fel magát, felütötte a szöveggyűjteményt, és olvasni kezdett a Toldiból. Valahol ott tarthatott, amikor Miklós elhajítja a malomkövet, repült a nehéz kő, ki tudja, hol állt meg, amikor hirtelen arra kaptuk fel a fejünket, hogy a tanár úr a szöveggyűjteménnyel hatalmasat üt Myszoglád fejére, és vörös fejjel ordít.

Utóbb kiderül, hogy hátul nem is hallhattuk, amikor Tamás valami vékony, idétlen fejhangon artikulátlan nyüszítést préselt ki magából, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy a mögötte ülőt szórakoztassa. Mert ő halálosan unta a Toldit. Ez volt az, amitől Török tanár úr elveszítette a lélekjelenlétét, és az éveken át nagy becsben tartott szöveggyűjteménnyel akkorát vágott Tamás fejére, hogy a könyv darabokra esett szét, oldalai a földre hulltak.

A szomszéd padsorban ülők valamelyike szedte össze és adta át az oldalakat a tanár úrnak, aki még mindig nem tudott lecsillapodni. Arra nem emlékszem már, hogy kiküldte Myszogládot, és folytatta a felolvasást, vagy köszönés nélkül távozott, de inkább az elsőre gyanakszom. Tamást viszont egyáltalán nem viselte meg az eset úgy, mint a tanár urat, röhögve viccelődött szünetben a folyosón, mintha mi sem történt volna.

Franciaország uralkodójának ülőalkalmatosságát úgy alkották meg a kárpitosok, hogy a mindenkori trónörökös feneke puhának érezze. Száznyolcadik Lajos vagyok, és kiskoromtól fogva jó illemre neveltek. Még alig töltöttem be a tizedik életévemet, amikor apám arra kötelezett, hogy nézzem végig tizenhárom hugenotta kivégzését. Lefejezték őket.

Sírva könyörögtek az életükért, kivéve egyet, aki öreg volt, hórihorgas, és a feje mintha eleve nem is a testén lett volna. Üveges tekintettel nézett maga elé, és bepisált. Lassan növekedett a nedves folt a nadrágján. A tömeg egyre harsányabban nevetett, és az elítélt lába szárára mutogattak, de ő mintha nem is hallotta volna. Talán a szája is mozgott. Mondott valamit, de nem lehetett érteni.

Tegnap bemutattak leendő hitvesemnek, aki még nincs nyolcéves. Valamilyen idegen nyelven beszél, úgyhogy még a nevét sem értettem, amikor elém vezették. Három öltöztetőnője egyfolytában sugdosott valamit a fülébe, ő pedig sírt. Amikor valaki egybefogta a kezünket, olyan volt a kis mancsa, mint egy madár karma. Kétségbeesetten próbált szabadulni a  szorításomból.

Nevettem rajta, hogy mindig sír. Nem értem, hogy lehet valaki ilyen vakarcs, és mit keres a francia királyi udvarban, ha ennyire nem tud uralkodni magán. Lehet, hogy még pelenkázzák. Az egyik udvartartóm szerint olasz a hercegnő, és azért sír, mert fázik. No, szépen leszünk. Ma reggel egy orvos megvizsgálta a fütyülőmet, és azt mondta, hogy ezzel kell majd utódokat nemzenem. Fogalmam sincs, mire gondol.

Minden reggel hideg vizet fröcskölnek az arcomba, hogy felébredjek. Hárman öltöztetnek, és ők is valami idegen nyelven beszélnek. Néha hangosan felnevetnek, aztán megsimogatják a fejemet. Az egyikük durván megfésül, és ha valami kócos gubancba akad a fésűje mindig kitép egy csomót a hajamból, ami nagyon fáj. Megfigyeltem, hogy a hajcsomót a köténye zsebébe rejti.

Holnap összeadnak minket a hitvesemmel. Állítólag lesz kivégzés is. Remélem, a kis vakarcs nem fogja elsírni magát. Még azt találják gondolni az emberek, hogy rossz férje vagyok. Az udvarmester ma reggel megdorgált, hogy a kifliknek mindig csak a két végét harapom le, és az egész trónterem tele van félig csócsált kiflikkel. Azt feleltem neki, hogy addig örüljön, amíg nem az ő két végét harapom le. Azt felelte: "Felség, ön mindig nagyon szellemes."

Múlt hétvégén sikerült megint úgy berúgnom, mint már régen. A többiek szerint valaki meg is vert a villamoson. Vasárnap reggel olyan pokoli másnapra ébredtem, mint amikor a kilencvenes években Miskolcon átittunk egy hetet, és végül a vécéig sem tudtam elmászni. Az igazi pokol azonban a vasárnapról hétfőre virradó éjszakán várt rám.

Gyakran elég szenvtelenül elnézzük, amikor valami ízeltlábú szárnyas nekimegy az ablaküvegnek, és akár órákig is kétségbeesetten próbál továbbjutni, de csak körbe-körbe csúszkál. Nem érti. Ott látja maga előtt a fényes égboltot, mint mindig, de valami okból nem tud átlépni abba a másik világba.

Nevetségesnek éreznénk magunkat, ha megesne a szívünk egy gusztustalan házilégyen, és kisegítenénk a szabadba, pedig ha belegondolunk, ez lehet az igazi pokol. Ott van egy karnyújtásnyira a szabadulás, de képtelen vagy felfogni, hogy az emberek kreáltak egy olyan képződményt, amit ők ablaküvegnek hívnak, és ez állja utadat.

Vasárnap éjszaka mint Gregor Samsa, egy undorító rovarrá változtam, és nem jutottam át az ablak túloldalára. Mert ha szarul is érzi magát az ember az alkoholelvonási tünetektől, akkor is minden akaraterejét megfeszítve csak pár órát kell kibírnia szárazon, és előbb-utóbb már nem annyira kínzók a tünetek.

Lassú hullámokban távoznak ilyenkor a pokoli kínok. Enyhülnek, majd visszatérnek, bár egyre ritkábban, és egy idő után ott is maradnak valahol egy sötét zugban, te pedig gyorsan rádobsz valami rongyot arra a sötét zugra, és kimerülten elalszol. Vasárnap éjszaka azonban nem enyhültek. Órák teltek el, és én még mindig az ablaküvegen köröztem egyre dühödtebben.

Már hajnali négy volt, és még mindig semmi változás, aludni pedig végképp nem tudtam. Behoztam a vésztartalék unicumos üveget a hűtőből, letettem az ágy mellé, de nem nyitottam ki. Egy jó félóráig. Aztán lecsavartam a kupakot, de még nem töltöttem. Húsz percig. Aztán kitöltöttem egy kávés csészébe, de nem ittam bele. Egy negyedóráig.

Aztán kiittam. Nagyjából egy deci lehetett. Lassan éreztem, ahogy felszívódik, és tényleg enyhül a gyötrelem. Úgy képzeltem, hogy az alkohol hatására egy szerelő összeköt néhány gazdátlanul a semmiben lógó, szikrázó vezetékvéget, meghúz pár csavart, ráüt egy kalapáccsal valami elakadt fogaskerékre, és a gépezet egy halk nyögéssel beindul.

Arra számítottam, hogy így megnyugodva végre sikerül majd egy kicsit elaludnom, és reggel majd fejfájósan, kábán, halálosan elgyötörve, de az elvonási tünetek nélkül ébredek majd. Nem ez történt. Egy újabb félóra múlva a gépezet megint csikorogni kezdett, meg kellett olajozni. Töltöttem egy pohár bort, majd még egyet. Aludni továbbra sem tudtam, és semmi részegséget nem éreztem már.

Egy pokoli hétfő következett, amikor be kellett látnom, hogy nem tudok saját erőmből leállni, ezért este bedobtam két 0,5 mg-os Rivotrilt, és az tényleg olyan volt, mint a főbe lövés. Kifeküdtem tőle, és kilúgozott aggyal, de a kínoktól megszabadulva ébredtem kedd reggel.

Ma délután el kellett mozdítanom egy szekrényt a helyéről, amelyet az utóbbi pár száz évben senki sem mozdított el. Sok mindenre felkészültem, de elég unalmas látvány tárult elém. Egy halott város kihalt utcáit láttam, és hosszú percekig nem történt semmi.

Aztán rovarok rajzottak fel, megzavarva egy magányos sétálót, aki nyilván a gőzgép vagy valamely más fontos találmány megalkotásán törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi. Vártam, hátha történik valami, de csak becsuktak egy ablakot. Illetve előtte még kiöntötték az ablakon egy ágytál tartalmát, amiben lehetett sok minden.

Vártam tovább, unalmamban belefújtam a porfészekbe, és akkor megláttam, ahogy tüdőbeteg költők írják unalmas verseiket a halálról, hogy előleget csikarjanak ki szívtelen szerkesztőiktől, de aztán egy nagy rovarfelhő őket is elkergette. Aztán hirtelen sorban születtek a nagy találmányok. Fénykép, film, repülőgép, villanyégő, telefon, atombomba, internet. Az egész villámgyorsan történt, annyi időm sem maradt közben, hogy kifújjam az orromat.

Rá kellett gyorsan gyújtanom egy cigarettára, hogy észbe kapjak, és rá is gyújtottam. De nem kaptam észbe. Le volt lassulva a gondolkodásom. Próbáltam elképzelni, ahogy a szekrény mögött megállt az idő. Amíg én éltem itt, a szekrény előtt, ott egyáltalán nem történt semmi. Gyűlt a por. Lassan, mint a szitáló hó egy decemberi estén a Baross utcán. Felelőtlenül hagytam, hogy ne történjen semmi, én meg léteztem itt, mint egy isten, akinek mindegy. Aki úgyis halhatatlan.

És amikor elmozdítottam a szekrényt, abban a sötét porfészekben hirtelen történni kezdtek a dolgok. Lények hordái gyilkolták más lények hordáit, mert nem értették egymás nyelvét. Képtelenségekre határozták el magukat, és meg is valósították ezeket a képtelenségeket. Dühödten tudtomra akarták adni, hogy egy lusta disznó vagyok, amikor csak a saját időmet mérem, és azon sopánkodom, hogy megint elmúlt egy ősz, egy tél meg egy tavasz.

Lófaszt. Ezt kiáltották, harsogták, és elindultak a fény felé. Halomba hordták elhasználódott életük minden kacatját, és meggyújtották, hogy a füst az orromat marja. Ki kellett fújnom az orromat megint. Legkedvesebb háziállataikat áldozták fel, és minden lehetséges módon tudtomra akarták adni, hogy a szekrény mögött is van élet, még akkor is, ha megfeledkeztem róla.

Egy isten nyugalmával döntöttem úgy, hogy hamarosan visszatolom a szekrényt a helyére, és újabb sötét évszázadokra visszazárom őket magányukba. El fogják felejteni a gőzgépet, a fényképet, a filmet, a repülőgépet, sőt az űrhajót meg az internetet is. Csak várják, hogy néhány száz év múlva újra elhúzzam a szekrényt, és hagyjam, hogy egy kósza fénycsóva megvakítsa őket.

A betyárság és a huncutság mindig is a magyar árvalélek sajátja volt. Háry Jánostól Picassóig számtalan népi hős viselte magán a tehetetlenség és a kökörcsinlelkű mást akarás keserű stigmáját. Reggel kelve például azonnal lovat nyergel a festő, és hétszer hétméteres vászonra álmodja a magyarok bejövetelét. Délután már a sarki zsidóval alkuszik a lelke rovarirtó porra történő jutányos cseréjéről. Este már a Vas utca sarkán látják, amint egy kurvának szavalja a talpra magyart. Véletlenül valaki Petőfi Zoltánnak nézi, és kezet csókol neki.

Na innen már csak lefelé visz a magyar útja. Mohács, Világos, kiegyezés, Trianon: csak úgy jönnek a sorscsapások. Látja a trónján lángoló Rózsa Györgyöt vibrálni a fekete-fehér tévén, és egy fröccsszagú káromkodás kíséretében elnyomja az álom. Álmaiban Picasso elhajtja egy tehenét, és odacsördít ostorával zsibbadó lelke legsötétebb zugába.

A kegyetlen keserűség először a szájszag csatornáin tör föl, és nem tűri, hogy a labanc homárral egye a töltött kvarglit. Nihilizmust sejdít az istenekkel folytatott, kétértelmű alkudozásban, ahol a saját májkrémünk sem lehet a sarki alvórendőr komája. Nem és még egyszer nem a minket bitanggá sorvasztó ideológiákra, melyek nem ismernek sem privát, sem lapát. És sebzett cipők zsinórján pengetnek lanton méla húrt. Rimbaud-rambó délceg dologtalansága nem ijeszt csótány-primadonnát.

Ezt amúgy számtalan fórumon hangoztatták már azok, akiknek nem tetszik a periódusos rendszer. Egy csontjait csikorgató, páncélos rovar halad lassan Mengyelejev cipője felé, azzal a határozott céllal, hogy a folyékony, a szilárd és a légnemű anyagok egyesítésével létrehozza az egyetlen létezhető anyagot, melynek a saját anyja egyben a saját anyósa is, ugyanakkor nem nevezhető istennek, de ördögnek sem.

„Nehéz menet lesz” – gondolta Mengyelejev, és cipője orrával eltaposta a rovart. Azonnal harangozni kezdtek a sarki bordélyban, ahol a lelkét rovarirtó porra cserélő Petőfi Zoltán épp a magyarok bejövetelét álmodta vászonra. Rózsa Györgyöt látta álmaiban, amint egy kalapácsfejű istennel csókolózik, és a hitetlenek hordáit, amint plázát csinálnak a próféták sírjából.

Nem ezt akarták fajunk legkiválóbb elméi, akiknek sohasem ízlett a sarkon állás. Két talpon állni, és mindig valamely utcában: igen, ez volt mindig is az életben maradás puskapora. Ahol a létben lanton lapocka, és térben vonal a kocka – de ezt már csak úgy gondolta Picasso, miközben a tehén megállt legelni. Ha most beugrana egy sörre a Vas utcai Vangelis kocsmába, megdőlne a háromszög szögtelenítésének ősi egyenlete, melyet pedig kórusban zúgnak a kormány-kommunikátorok.

Vangelis ekkor nem vágyott már mást hallani, mint a fregoliról szomorúan csüngő alsógatyák trigonometriájának hamis hangjait, melyben ott csilingel a hit korbácsa, a langyos üveg kőbányaiban osztódó nyolcvanas évek, ahogy a kopaszodó rockénekesek vonyítják az utcasarkon, hogy vigyél haza, fogd a kezem, vigasztalj meg, és a kutyájuk is szebben vonyít náluk. Na mindegy, gondolja Picasso és rácsap a tehén farára.

A sebészek teljes joggal büszkék rá, hogy az összetört emberi roncsokat mozgásképes lényekké kalapálják, csavarozzák, drótozzák össze. Balesetben összezúzott testeket kapnak, amelyek jajveszékelve hevernek előttük a műtőasztalon, és néhány nap múlva ezek az emberek saját lábukon távoznak. Csoda, ha ezek után a baleseti sebészek kissé istennek érzik magukat?

A sebészem elégedetten mutatott a számítógépe képernyőjén látható röntgenképre, amelyen a combnyak-szegelésem eredménye jelent meg. „Zoltán, a műtét sikerült, a csontjai összeforrtak.” Két hatalmas szög röntgenárnyékát láttam a combnyak és medencecsont között, és ezek a szögek most már bennem maradnak egy életen át. Könnyen lehet, hogy a hamvaim között is ott lesznek majd a tepsiben érintetlenül.

A röntgen hatalmas találmány, fogalmam sincs, mit csináltak a sérült emberi testekkel a felcserek, amikor még nem láttak a bőr felszíne alá. Wilhelm Conrad Röntgen fedezte fel a róla elnevezett sugárzást még a 19. század végén. Arról sincs fogalmam, mikor lett ebből alkalmazható kórházi technika, de amikor a nyolcvanas évek végén a miskolci megyei kórház baleseti sebészetén dolgoztam beteghordóként, már jó ideje alkalmazták.

Egy idős nénit kellett leszállítanom a kórházi osztályról a földszinti röntgenszobába, hogy törött csípőjéről felvételt készítsenek. Valószínűleg korábban megműtötték, és összeszegelték a csontjait, amiről őt nem tájékoztatták kellő részletességgel. Némán bólintott, amikor a röntgenszoba előtt megálltam, és közöltem vele, hogy itt most várnunk kell egy kicsit.

Idővel kinyílt a röntgenszoba ajtaja, én betoltam a kocsit, majd némi segítséggel áthelyeztük őt az asztalra. Kitolattam az üres kocsival, becsuktam az ajtót, újabb betegért mentem, és mire visszaértem, már el is készült a felvétel, betoltam a kocsit, áttettük az idős nénit, és vittem is vissza az osztályra.

A csámpás kerekű betegszállító kocsit nem volt könnyű egyenesben tartani, de az ember a beteghordói szakma bravúrjának tartotta, hogy ez többé-kevésbé mégis sikerült. „Hát ezt nem gondoltam volna”, szólalt meg váratlanul a néni, és sóhajtott egyet. „Mit?”, kérdeztem tőle gyanútlanul. „Hogy ilyen idős nőkről is készítenek meztelen fényképeket”, mondta a hölgy.

Hosszú másodpercekbe telt, mire megértettem, hogy mire gondol. A röntgenfelvétel készítése előtt minden bizonnyal felhajtották a hálóingét a derekáról. „Csak a csontjait fényképezték le – magyaráztam –, mert el voltak törve. Azt nézik meg a fotón, hogy rendesen összeforrtak-e.” „A csontjaimat? – csodálkozott a néni. – Azt hogy lehet? Az nem látszik.”

Néhány mondatban meséltem neki valamit a röntgensugarakról, de közben azon töprengtem, hogyan fordulhat elő, hogy ez a néni nem értesült még a technikának erről a nagyszerű vívmányáról, miközben a pornográfiáról már hallott. Valószínűleg nem hitte el a röntgensugarakról szőtt mesémet, és a kórházat valami züllött helynek könyvelte el magában, ahol mindent megtehetnek a védtelen, kiszolgáltatott idős nőkkel.

Dédnagyanyám 1884-ben született, és az ötvenes években, már jócskán túl a hatvanon leesett a villamosról. Ez a Nyugati pályaudvarhoz közel történt. Az Újpest felől érkező villamosnak itt volt a végállomása, befordult egy kis utcába, és egy háztömböt megkerülve indult vissza a külvárosba a Váci úton.

Dédnagyanyám jól ismerte ezt a járatot, sokszor utazott vele, és éppen le akart szállni a szokott helyen, de valami okból áthelyezték a megállót, és a villamos váratlanul nagy rántással továbbindult, dédnagyanyám pedig a macskakövekre esett a villamos hágcsójáról. Kijöttek a mentők, be akarták vinni a kórházba, de ő nem hagyta.

Inkább fogta magát, és villamossal, utána pedig gyalog sántikálva hazament Rákospalotára. Akkoriban még nem ismerték a csontszögelést, de a kórházban mégis tudtak volna segíteni a combnyaktörésen. A láb húzásával még többé-kevésbé helyükre lehetett volna igazítani a csontokat. Dédnagyanyám csontjai azonban így rosszul forrtak össze, lesántult, és élete végéig ágyhoz volt kötve.

A kórházat minden bizonnyal ő is valami züllött helynek képzelhette, ahonnan csak a temetőbe visz az út. 1968-ban halt meg. Ő volt az első halott, akit életemben láttam. Élete nyolcvannégy éve valami misztikusan hosszú időnek tűnt az én nyolc évemhez képest.

Azokból az ötvenes évekbeli villamosokból elég sok szaladgált még a hetvenes években is. Gonosz villamosok voltak, nagyok, zajosak, félelmetesek. Valamikor 1973 végén Aquvincumba mentünk tanulmányi kirándulásra a történelemtanárunkkal, és hazafelé is egy ilyen villamosra kellett szállnunk.

A nyitott peront egy vasrács zárta le, amelyet egy vasvájatba kellett belecsapni. Egyik osztálytársunk, Siklósi Feri ujja véletlenül ott maradt a vasvájatnál, és a rácsapódó vasrács levágta. Illetve nem vágta le teljesen. Egyetlen ér tartotta az ujjpercét, amikor közösem bevittük a Kapás utcai rendelőbe, ahol az orvosok levágták.

Nagyjából a nyolcvanas évek elejére tűntek el ezek a típusok az utcákról. Pedig biztosan páratlan érzés lehetett egy áprilisi estén a nyitott peronon állni, talán még a dohányzás is engedélyezett volt, és nézni, ahogy a cigarettánk vége felparázslik a menetszélben. Téli estéken pedig vörösre fagyott orral zsúfolódtak ott a felhajtott gallérú utasok, és hallgatták unottan a sínek csikorgását.

Egy szörnyű szó nem megy ki a fejemből: végtagvesztés. Ezt mondta az orvos a törött kezemről készült röntgenfelvételt nézve. Mármint ha nem műtik meg a kezem, akkor még a végtagvesztés veszélye is fennáll. Beleborzongtam a szóba, és elképzeltem magam fél kézzel. Szar volt.

Életemben egyszer végignéztem egy amputációt közvetlen közelről. Ez 1985-ben történt a miskolci megyei kórház baleseti sebészetén, ahol műtősként dolgoztam. Néhány héttel korábban hozták be a szerencsétlent, aki részegen beesett a vonat alá, és a lábfejét már csak egyetlen ín vagy izom vagy valami húscafat tartotta.

Az eszméletlen részegség miatt altatóorvosra sem volt szükség. Egyetlen mozdulattal nyisszantották le a lábfejét. Később azonban a levágott lábfej kísérteni visszatér, és vörösen terjengő fertőzés képében falja tovább a lábszáron megmaradt húst. A lábszárcsonk fertőzésnek indult, és nekem kellett átgördítenem a beteget ülőszékben a fertőző betegek osztályára.

Ott került sor a második műtétre, ahol térdig amputálták a lábát, minthogy azonban a fertőzés nem állt meg, jött a harmadik műtét, és ezen beteghordói minőségben nekem is részt kellett vennem. Ami azt jelentette, hogy a műtétet is végignéztem. Nem volt kötelező, de kicsit kíváncsi is voltam. Előtte azért töltöttem magamnak az öltözőszobánkban egy nagy pohár vodkát. Utólag ez jó döntésnek bizonyult.

A műtét látszólag nem is túl bonyolult, nagyjából minden úgy zajlott, ahogy azt bárki könnyen elképzelheti. Lassan haladnak befelé az élő húsban, és egyesével csíptetik el az ereket. Van egy speciális, ollószerű sebészszerszám, ami nem vág, hanem csipeszként blokkolja a véráramot. Főleg a nagy verőereknél kell vigyázni.

Aztán egyszer csak odaértünk a combcsonthoz, és akkor az orvos fűrészt kért, amit a műtősnő át is nyújtott neki, ő pedig elfűrészelte a csontot. Nagyjából eddig láttam a műtétet, pedig az sem érdektelen, ami ezek után történt. Azokat a csipeszeket el kellett távolítani, az ereket el kellett varrni, ahogy az egész sebet is le kellett zárni.

Szerintem az történhetett, hogy átadták nekem a levágott lábat, amit lepedőkbe és nejlonzacskókba kellett csomagolnom. Na, ezért mondom, hogy jó ötlet volt a nagy pohár vodka. A levágott végtagok egyébként ugyanoda kerülnek, ahová az egészben meghalt testek: a prosecturára.

A műtéteknél használt véres lepedőket is a beteghordók feladata volt összecsomagolni, és a kórházközi járattal a mosodába szállítani. Most annyi volt a pluszfeladatom, hogy még a lábat is hozzá kellett csapni a poggyászhoz, és amikor a mosoda felé kanyarodva épp elhaladtunk volna a hullaház előtt, oda kellett szólnom a sofőrnek, hogy álljon már meg egy pillanatra.

Hónom alá csaptam a lábat, és becsengettem a prosecturára. Egy boncmester nyitott ajtót, és amikor mondtam neki, hogy hoztam egy amputált végtagot, barátságosan beljebb tessékelt. Bejegyezte egy nyilvántartás valamely rovatába a szükséges adatokat, én átadtam a lábat, és aláírtam a bejegyzést, majd távoztam.

„Na leadtad azt a halfilét?”, kérdezte az urológia műtőse, aki türelmetlenül várt a szennyesszállító kocsi első ülésén. Amikor még korábban, induláskor meglátta nálam gyászos poggyászt, ő bepréselte a hájas valagát az első ülésre, engem meg hátrazavart a raktérbe. „Na húzzál hátra a filéddel, még összevérezel itt valamit.” Ezután csak úgy hívott, hogy Fili.

Leadtuk a szennyest, a kimosott lepedőkre vártunk, a félrészeg urológiás pedig a hátamat csapkodva mesélt a nevetgélő mosónőknek. „Amúgy jó srác ez a Fili. Ekkora csülköket hordanak mindennap a prosecturára”, és elrettentésként a másik kezével illusztrálta a csülkök méretét. Szép, vastag karja volt.

A kezemet szerencsére nem kellett levágni, bár elég csúnyán összetörtem, úgyhogy amikor két hónap után levették a gipszet, alig ismertem rá. Rondán be van dagadva, úgyhogy most majdnem olyan vaskos, mint az urológiás műtősé volt.

Életemben egyszer néztek súlyemelőnek. Ez nagyjából 1978 vagy 1789 augusztusa körül történt, amikor egy hosszú percen át tartottam meg az orrom hegyén az egész Csepel Vas- és Fémműveket meg a Basteille-t együttvéve. A világ térdre borult. A keresztények Allahhoz imádkoztak. Német zuhanóbombázók kergették szét a hippik szeretetfesztiváljait. Mócsingos lottó-találatok másodszor kerülték meg a földet.

Én akkoriban egészen másképp néztem ki, mint manapság. Nem voltak belső szerveim, a külsőm pedig egy horpadt szemétvödörre hasonlított. A hatvanas években ilyen külsővel akár atléta is lehetett az ember. Velem is pontosan ez történt. 1978 vagy 1789 augusztusában egykori sportsikereimből élő mihaszna, iszákos alak voltam már, és épp hajtottam kifelé a nyájat a szomszéd földesúr vetéséből, amikor vizelnem kellett.

Az út mentén dülöngéltem, és próbáltam nem lepisálni magam, amikor a hátam mögül éles hangon rám ripakodott a szomszéd földesúr hajdúbojtárja. Mindig is irritált ez a hangmagasság és hangszín. Pont ebben a hangfekvésben szokták félrészegen megvallani az emberek, hogy mennyire szeretik a hazájukat, az olajválság pedig az úristen büntetése, amiért engedélyezték az abortuszt.

Bementem hát inkább a kocsmába, leültem az asztalhoz, amely erősen billegett, kitettem magam elé azt a hat korsó sört, melyet úgy sikerült két kezemben elhoznom a pulttól, hogy egy csöpp sem ömlött a padlóra. Na ekkor néztek súlyemelőnek. Lassan megittam mind a hat korsó sört, és súlyemelést kezdtem játszani a fejemmel. A fejem volt a súly, én pedig kétségbeesetten emeltem.

Tisztán láttam, hogy néhány év múlva valami elfeledett nyelven próbálom majd elmagyarázni egy logopédusnak, hogy nem vagyok beszédhibás, aranykoronával kérem a palacsintapástétomot a franciák királyától, és rossz lovas kocsira teszek majd a casablancai derbyn.

Ekkor sajnos győzött a súly, és a fejem lassan aláereszkedett a pultra. A testem dicséretes módon megmaradt egyensúlyi helyzetében, és mozdulatlan álomba dermedtem. Utólag tudtam meg, hogy a franciák királya megkegyelmezett nekem. Távozóban még visszaszólt az udvarmesterének, hogy hagyjanak kedvemre aludni. Azt azonban kikötötte, hogy amennyiben felébredve pálinkát vagy bármi egyéb szeszt követelnék, ne szolgáljanak ki.

Felébredtem, és természetesen azonnal pálinkát vagy bármi egyéb szeszt követeltem. Az udvarmester tolmácsolta nekem a franciák királyának parancsát, valamint azt is hozzátette, hogy amennyiben e parancsnak nem tesz eleget, a fejével játszik. A mellényzsebemhez kaptam, és megnyugodva vettem észre, hogy ott a mobilom.

Ja igen, tette még hozzá az udvarmester, sajnálattal kell közölnie, hogy míg a pultra dőlve aludtam, mobilom hangosan csöngött. Ők bátorkodtak kiemelni a zsebemből. Édesanyám keresett, és sajnálattal közölték vele, hogy jómagam a pultra dőlve alszom, ezért sajnos nem tudnak adni. Édesanyám megköszönte, hogy ők fölvették a mobilt, ők is megköszönték édesanyámnak, hogy hívott, majd visszatették a mobilt a zsebembe. Én mindeközben békésen aludtam.

„Szóval nem adtok pálinkát – ordítottam szomorúan. – Azt tujátok-e, hogy a fejetekkel játszotok?” Az udvarmester erre sértődötten közölte, hogy neki sajnos csak egy feje van, és azzal már a franciák királya játszik. Bosszúsan fizettem, de közben odavetettem. „Száraz lábbal kelek át a jeges folyón, mert a túlparton vár egy kocsma. Ott engem mindig kiszolgálnak.”

Az udvarmester udvariasan meghajtotta a fejét. De én folytattam: „Ott a franciák királyának szava annyit ér, mint a…” Itt megálltam, és valami frappáns hasonlaton gondolkodtam. „Mint, mint egy…” A frappáns hasonlathoz azonban szükségem lett volna egy korty pálinkára. „Mint egy lóidomár a holdon.” Sajnos ezt tudtam összehozni pálinka nélkül, és dühösen becsaptam magam mögött az ajtót.

A hasonlatokkal az a baj, hogy kurva könnyű őket elkezdeni, ám legalább olyan nehéz befejezni, mint egy…  na ide kéne egy hasonlat.

Ha az ember két hónapon át mankóval vagy sántítva közlekedik, és begipszelt bal keze tehetetlenül lóg a nyakában, akkor óhatatlanul észreveszi, hogy számos sorstársa biceg ugyanígy az utcán a botjára támaszkodva, vonszolja magát minden erejét megfeszítve, hogy elérje a villamost, nyög nagyokat, ha fel kell állnia ültő helyéből, vagy le kell hajolnia a földre ejtett aprópénzért.

Amíg makkegészségesek vagyunk nem nagyon vesszük észre a rokkantakat. Szomorú vagy sem, de az ember lerokkanva sem érez különösebb sorsközösséget velük. Egyszerűen tudomásul veszi, hogy most már ő is ebben a ligában játszik. Ugyanakkor az egészségeseket sem utálja vagy irigyli. Kicsit talán irigyli őket.

És persze nagyon nem mindegy, hogy van-e még visszaút az egészségesek közé, vagy ez már a highway to hell. Az imént kezdtem úgy beszélni, mintha végleg itt ragadtam volna, holott nagyon is reménykedem az ellenkezőjében. És persze az egészségesek meg a rokkantak társadalma sem különül el ennyire élesen. Nagyon sok árnyalat és átmenet létezik.

A legszemléletesebben a baleseti ambulancián kísérhetjük figyelemmel ezt az átalakulást. A sérülteknek ugyanis csak egy részét hozzák mentővel, sokan érkeznek saját lábukon. Ők kezdetben vidámak, pláne ha ittasak. Mintha nem is fájna semmijük, csak megcsípte a darázs a lábuk nagyujját, vagy meghúzták a derekukat, amikor felcipeltek egy láda sört a pincéből, mert hát buli van náluk, várják is őket vissza.

Épp csak benéztek ide, az ambulanciára, mert amúgy is erre jártak, hallották, hogy jó hely, tulajdonképp csak meginnának valamit, de most látják, hogy itt nem is mérnek szeszt, úgyhogy mennének már, hisz várják őket odahaza. Ám ekkor beszólítják a sérültet röntgenre, aztán közlik vele, hogy üljön le, és várja meg, amíg az orvos szólítja.

A sérültek ilyenkor szót fogadnak, és lassan elcsöndesülnek. Már csak egy-két mondatot hallani tőlük, és a nevetés is elmarad a mondatok végéről. Az egyre rövidebb mondatok végéről. Akkor is csendesen szót fogadnak, amikor nyílik az ambulancia ajtaja, és a nevüket hallják. Az ambulanciáról már fekvőkocsin tolják fel őket az osztályra, és ilyenkor már hallgatnak.

Ilyenkor fogják fel, hogy különleges sorsú utcai járókelőből, kocsmai törzsvendégből, derék vagy kevésbé derék férjből, apából szimpla beteggé koptak, akit a neve alapján meg lehet még ugyan különböztetni a többi betegtől, de az orvosokat nem az életük nagy sztorija érdekli, csak a lehetséges műtéti beavatkozásokat latolgatják velük kapcsolatban.

Sok szempontból hasonlít ez arra a gyászos reggelre, amikor 1981 augusztusában bevonultam katonának. A hajnali órán a többség még ittasan érkezett, és harsány sztorizással igyekeztek bizonygatni egymásnak, hogy mekkora sztárok, kivételes egyéniségek ők valamennyien. Egymást túllicitálva ordítozták el hülyébbnél hülyébb történeteiket.

Aztán egy-két óra kényszerű várakozás után kezdtek elcsöndesülni. Elfogytak a történetek, lezuhant a véralkoholszintjük, de leginkább ekkor kezdték felfogni, hogy nem egy pár napos vidám borkóstolóra érkeztek ide, hanem másfél év nyomorúságos katonáskodás vár mindannyiunkra, és egy hónapig még a kapun se fogjuk kitenni innen a lábunkat.

Miután a hajvágáson is túlestünk, a bakancsunkat fűzve zavartan fürkésztük egymást, hogy ugyan melyik barom volt az közülünk, aki pár órával ezelőtt még olyan harsányan röhögött. A csend nagyon nagy úr, és az elkövetkező hónapok során nagyon, de nagyon sokat kussoltunk mindannyian.

A kórházakban is a csend a leggonoszabb úr. Reggel még zajlik az élet, orvosok, nővérek szaladgálnak ki-be, gyógyszert osztanak, aztán elcsendesülnek a kórtermek. Délben megint ebéd- és gyógyszerosztás következik, aztán délután beáll a még gyilkosabb csend, ami még a délelőttinél is halálosabb. Ilyenkor az ember inkább négykézláb elmászna hazáig, csak ne kelljen betegtársai szuszogását, halk nyögdécselését hallgatnia.

Ám még ennél a csöndnél is rosszabb, amikor idős ágyszomszédjai szomorú párbeszédét kénytelen hallgatni. „Magának tényleg nincs senkije?” „Nincs.” „Hát az rossz. Jó, ha van valaki, akivel az ember meg tudja beszélni a dolgokat.” „Jó.” „De tényleg nincs senkije? Felesége sincs?” „Meghalt. Huszonöt éve.” „Gyerekei nincsenek?” „Nincsenek.” „Rokonai?” „Meghaltak.” „Hát az rossz.”

És ekkor beáll a legnyomasztóbb csend.

Nem kellett négykézláb másznom hazáig, csak két mankóval a kocsiig, de újjászülettem, amikor kiléptem a kórház bejáratán, és rágyújthattam végre.