barango

TIZZY-LEMEZ DALSZÖVEGEI


LŐNEK

marxot szarsz és leninizálsz
putyin-arcú halálbrigád
anyád fóka, apád nigger
nukleáris betonmixer

jönnek a négyfejű lények
ürülékem ki enné meg
kutyafejű patkánymalac
zártosztályról hazaszaladsz

kiszarva sok tetűatka
szibéria és kamcsatka
lehúzom a vécét mára
megfogant a nigger pápa

rezeg minden zongorahúr
new york, moszkva és bajkonur
lőlek interkontinentál
részeg vagyok, semmi nem fáj

lépcsőházban menekültek
csótányt esznek, hullát szülnek
trónra emelet idióta
ül a nyakunkon mióta


UFÓSZAR

Kiiszok száz pocsolyát
Intravénás majomszar
Agyam frissen borotvált
Fogpiszkálok szuronnyal

Ufószar a földeken
Gabonakörömpörkölt
Széttetovált seggemen
Fésülöm a majomszőrt

Üzekedő komputerek
Pókhálóban űrszemét
Agyam frissen cementezett
Fülzsír-fika, orrpenész

Horrorfilmen ásítozni
Papot hívni négykézláb
Jobb kezemen balláb-zokni
Lehugyozott szarkofág

ZOMBIK

nem is sátán, nem is zombi
vérrel mázolt tréfa
biznisz-kurvák keringője
hullák hordaléka

megbánások kínzó szomja
megbillenő sámli
akasztottak rossz szájszaga
lehet tőle hányni

amikor a burzsuj bére
kevesebb mint semmi
zombik hullát esznek élve
lusták mennybe menni

keselyűcsőr nem válogat
fogynak dekák, kilók
akit esznek, csöndben rohad
nyelve, bele kilóg

nagy vagyonok pehelysúlya
túlvilági tréfa
zombit enni élve-halva
betűk kotyvaléka

ínycsiklandó csótányméreg
halott betűk hada
hóhér dolga végeztével
elballaghat haza
 

PROPAGANDA 

Dolgozik a húsdaráló
Lesz belőlünk töltelék
Zabáljuk tele magunkat
Mielőtt megdöglenénk

Amit lehet el is basztunk
El ne basszák helyettünk
Kutyapórázon okádtunk
Tömegsírba temettünk

Épül az új országimázs
Keresztény és nemzeti
Aki rendes magyar ember
Farkát erre verheti

Dolgozik a propaganda
Hazug hír van temérdek
Jó ebédhez magyar nóták
Soros-tervről regélnek

Gyilkosokkal barátkozik
Az ormótlan fődisznó
A pórnépnek minden mindegy
Nékik így is, úgy is jó

A nyomorult jobbágy torkán
Lecsúszik a moslék is
Mitől ilyen nyomorultak
Fogalmuk sincs, nem értik

Ha fajtád az ellenséged
Ki eltűri és rá szavaz
Nem érdemel feloldozást
Sorsa legyen ugyanaz

Nincs kegyelem a pribéknek
Sintér kösse pórázra
Rohadjon meg ketrecében
Húggyá, szarrá alázva


VATIKANNIBÁL

tótágasban karambol
karambolban tótágas
levágandó baromból
metálszörnyek csócsálnak

temérdek nyű húsomban
aszfaltszürke vérkoktél
taxit hívok szanszkritül
metál-csótány rég nem él

darabolós gyilkosnak
misementes vasárnap
megkérdeztem hitlertől
mért nem növeszt szakállat

szunyókálhat a pápa
kannibálok vigadnak
megálmodják helyette
kit tartanak igaznak

hanyatt dőlve díványán
szivarozhat az isten
pokol piszkos tornácán
kapaszkodnak akik nem

bizonyultak igaznak
kannibálok azt mondják
hogy a pápa nem alhat
ha vatikánt felgyújtják

ÜZBEGISZTÁN

nemzetiszín ravatalon
üzbég császár holtan fekszik
varánuszok vacsorája
ánuszba gyalázott exit

füle, orra fekete lyuk
hová csótány vígan bujik
hemperegnek nászágyukon
üzbég kurvák, üzbég buzik

halott testét ócsárolja
koreai sarki árus
felesége azt se tudja
krokodil- vagy oroszlánhús

kerül bele levesébe
ha megfőzi, amit akar
rádióból halkan szól az
üzbég himnusz, meg a magyar


KÖPKÖDHETEK

Jobbra-balra köpködhetek
Az se talál célba
Ki tudja, még mire leszek
Elrettentő példa

Ahol sintér ebként ugat
Maradhatok néma
Lebegtet egy kényszertudat
Eszme-váladéka

Egyként rohad bűn és érdem
Szemétdombra dobva
S ugyanott, ki jókedvében
Köpköd balra-jobbra
Recept szerint kavaroghat
S az a jó, ha vele rothad
Néhány ellen-dogma

Tréfál velem élet-halál
Döntetlen játéka
Tévelygésemből hazavár
A moslékos-dézsa

Bizonytalan játszmák fölött
Alátétem dupla
Magamtól is különbözök
Döntetlenre jutva

Szórakoztat, egy-két dolog
Hogy sikerül félre
Egy-két halált megspórolok
Meg nem úszom éve
Hiába is megdolgoztat
Minél messzebb, annál rosszabb
Kínlódásunk vége

*
gyűlölni már nem elég
e náci söpredéket
moslék lötyög a szívükben
mikor egyszerre lépnek

egymás seggét szagolgatják
miként reggel a kutyák
s ha üzekedve összenéznek
mind ugyanazt tudják

nem lehet itt most viccelni
a fajtiszta jövő a tét
a kutyák seggét kémleli
az egész emberiség


BOLSEVIKTÁNC

Gyilkos mohó patkánylábak
Kaparásszák szalonnámat
Kalapomba koldus köpött
Harákolok szarom fölött

Lehúzzam-e, ne húzzam-e
Oda lényem jobbik fele
Égre virít gatyám mocska
Vakot mutat minden kocka

Pancserokra bízok kockát
Eldobom és visszahozzák
Tányéromba beleszarnak
Dől az égből kénkőharmat

Seggem lukán eltávozom
Csontvázamat visszahozom
Rendőrkutyák szagolgatják
Mint a szaros koldusgatyát

*

Mélyhűtőben forgok nyárson
Poklot cserélék féláron
Ki bús gitárszólót hallgat
Kérdem tőle, mi a szarnak

Ki fekete lyukat kémlel
Keféljen a vörös rémmel
Aki hóhért forgat nyárson
Papot, sintért sose lásson

Lóg a király kalimpálva
Nem fáj foga halikrára
Talányos a bolseviktánc
Mondtam, király, sose ikrázz

Hisz a pápa sosem pogóz
Néki ez túl bolsevik póz
Neki túlzón Talmud-gyanús
A ló-, a nyúl-, a bolsevikhús


IDŐSZÁMÍTÁS

Időszámítás előttől
Számoljunk el máig
Magyar ember nem izzad és
Föld alatt sem fázik

Adom össze adósságom
Mindig sokkal lógok
Honfoglalás, tatárjárás
Jönnek skótok, gótok

Felégetik kocsmáinkat
Ahol éppen iszom
Meghívatják hét vezérük
Nevüket se tudom

Iszunk egyet Batu kánnal
Hullanak a fejek
Kontinensek lángban állnak
Batu kán kesereg


TAPLÓ NÉP

A rémületre semmi ok
Az értéktörvény nem inog
A felkorbácsolt népharag
Erre úgyis ráfarag

Sok pénzéhes kannibál
Mindenfélét ordibál
Szarnak minden szabályra
Mindegyik csak zabálna

A gén-parancsot betartva
Ivadékát kiszarja
Ketrecében megnyugszik
A szabadság csak luxuscikk

Tapló nép
Bugris nép
Söpredék



DÖGROVÁSÍRÁS

Tapossa a magyar a sarat, és csizmáján szar ragad, vasárnap ha az égre dalol, húzza a szekerét hat vak lova, sötét sárba agya darálva, és nem hiszi, amit a halottlátó a lottón húz, amit a cigány a szőrös fülébe húz, amit a tőzsdevigéc a koporsójára rávakar, hogy nem élt egy percet se ez a makacs magyar, tepertőzsírba áztatott szakállát rágcsálva egyre csak egy dalt kombinál, hogy szebb jövőt, s vesszenek trianon kutyái, a sok csahos, aki lótáppal bolondítja a marháit, és a térképre vakondtúrást rajzol kárpátrög helyett, hol pedig lennie kéne egy boldogabb hazának, hol végre szívcsakrából font gatyamadzagot feszítenek hegedűre húrnak, és szólhat végre a lagzirock, és tiszta gatyába rondítok, innen elvágyni sincs erőm, ezt a porba szart budividéket szereti a májam, ezt a zombi-alsót, hol lapát szar zuhog lapát szarra.
A trágyaevők diktátora ma reggel elhatározta, hogy ő ezentúl csak kenyéren és vízen él. És sokat imádkozik. Meg is rendelte a szőrcsuhát és a korbácsot, hogy reggel a disznóól elé térdelve megostorozhassa magát, és mire a trágyaevők felébrednek, láthassák őt, amint egy pocsolyában hason fekve buzgón dicséri a trágyaevők istenét. Aki magányos estéin meghallja az elesett népek sóhaját, amely az óceánok mélyéről is felzeng a csillagokig.
Kora reggel volt, és a diktátor, aki persze nem diktátornak nevezte magát, hanem a hun hónaljak harmatának, a vérreménnyel csordultig teli lelkek csodapásztortüzének, a gépiesen üzekedő komputerek korbácsának, a lélektipró kalmárgőg vészterhes rémének, szóval ő megszomjazott.

hét vezér hét halott lova
egyik mint a másik
sehol a hold, se csillagok
alszunk virradásig

döglött lovat ostorozni
ősi magyar szokás
halottak ha visszaszólnak
sírból, az nem okés

rovásírás-ábécében
nem volt elipszilon
hogy a lovam hova kötöm
sajnos még nem tudom

fordítva ül a ló hátán
aki csatak részeg
vezényli a hadseregét
népek tengerének

ökör- avagy disznócsorda
fut, menekül verve
ha a magyar lova oda
fullad a tengerbe


ENERGIAITAL

picsába a fiatalok
sok kis taknyos nyikhaj
öregek is húzzanak el
fájó lábaikkal

dögöljön meg minden író
filmrendező, zenész
amit rendeztek vagy írtak
lepje sűrű penész

Energiaitalát
Issza a sok nyomorék
Életük csak kitalált
Pénzük soha nem elég

Minden pénzem elfogyott
Potrohomban pálinka
A pofámon láthatod
Sosem esek pánikba

politikus, újságíró
egymást bassza szájba
húzzon mindenki el gyorsan
a jó kurva anyjába

vesszen mind, aki robotol
vesszen, aki lusta
elhúzhatnak ők is mind a
jó kurva anyjukba


FOKHAGYMABOR

Őszentsége
Tüsszents égre
Űzeted üszkeimet
Májam fortyog
Fűtik kortyok
Olykor anyám felijed

Sakkjátszmámra
Pol Pot-párna
Pontatlan lövedék
Ólomfelhőn
Zseb-keszkendőm
Seggtörlésre elég

Hóhér-násznagy
Elkószálhat
Végbele gyógyul-e már?
Rém-pozdorja
Stigmát hordja
Hitleri hét proletár

Zord Hitler-bajsz
Rémít sok vajsz-
ívű tatárt, amikor
Horror-tréfa
Viccel néha
S szálldos a hús-pihepor

Fokhagymabor
Foghegy-humor
Fogat mosnak tatárok
Dzsingiz-kánon
Kánkán-lábon
Koreában kakálok

*

Artériám dugaszolnám
Májamat ledarálnám
Elrebegve néhány imám
Cipőfűzőm halálán

Fogaim közt kőtöpörtyű
Halálosan csikorog
Fojtogatnak lárvakörmű
Boncmesteri szigorok

Koldulgatok ferde mollban
Csajkovszkij leszotyoláz
Fent is lent is kopik rólam
Könnybe lábadt hagymamáz

Szemellenzőm nagyon sármos
Részeg nyulak nyomában
Iramodnék itten már most
Kérem szépen alássan

Vaspapucs és kő-pongyola
Horror minden reggelem
Mit tudom én, hogy majd hova
Réved annyi ferde szem

S nem tudom, hogy tyúkszem kölcsön
Alfelemre kéne-e
S mit tudom én, hová dőljön
Minden idők férgese

Az sok mámor mér’ halálos
Homlokomba Krisztus-szög
S azt se tudom, mi van már most
Ha valaki rám tüsszög

Tegnapelőtt, húsvéthétfőn
A rendőr nem lőtt szitává
Vagy ha mégis, úgy most értőn
Holttestem licitálná

*
magamfajta vénembernek
órája nem kakukkos
nem intézi könyörgését
buddhához vagy allahhoz

bűneiből betonbunker
katedrális nem épül
csak sátáni patanyomát
hagyja örök emlékül

gyógyítható az ebola
gyomorhurut, tüdőrák
örök élet vár azokra
akik egymást gyilkolják

lázadhatnak maguk ellen
felköthetik magukat
utánuk a harang nem szól
még a kutya sem ugat


KUNIGUNDA

pusztuljon a hazugsággyár
lángoljon a tévé
emlékét a tűz eméssze
korommá és szénné

vele együtt pusztulj te is
hazug rogán tónink
fancsal pofád undorító
mint anyádban a mócsing

hasára üt, mondhat bármit
hazudhat a kormány
moslékszomjas szolgáinak
lecsúszik a torkán

ez vagyunk mi, világ mocska
ocsmány, rühös fajta
szlovák szarjon, román rántson
a rusnya magyarra


MOCSKOS FAJTA

Kutyakormány ül nyakunkon
hosszú évek óta
Annak is a tetejébe
ül egy idióta

Legyen végre-valahára
lakatolva kalodába
mindkét keze, mindkét lába
a gonosztevőnek

*
Piszkos népség választja őt
mindújra királynak
Ország-világ előtt ránk ég
szégyen és gyalázat

Kínoz minket mocskos ragály
üvöltünk, mert mindenünk fáj
gyötrelmesen lassú halál
Ez az osztályrészünk

*
Ez a jussunk ordenáré
ordas nagy hazugság
Észre sem vesszük, hogy közben
az életünket lopják

Jut szajré a haveroknak
ez a banda addig lophat
míg a kezük le nem rothad
Ritka mocskos fajta

Franciaország uralkodójának ülőalkalmatosságát úgy alkották meg a kárpitosok, hogy a mindenkori trónörökös feneke puhának érezze. Száznyolcadik Lajos vagyok, és kiskoromtól fogva jó illemre neveltek. Még alig töltöttem be a tizedik életévemet, amikor apám arra kötelezett, hogy nézzem végig tizenhárom hugenotta kivégzését. Lefejezték őket.

Sírva könyörögtek az életükért, kivéve egyet, aki öreg volt, hórihorgas, és a feje mintha eleve nem is a testén lett volna. Üveges tekintettel nézett maga elé, és bepisált. Lassan növekedett a nedves folt a nadrágján. A tömeg egyre harsányabban nevetett, és az elítélt lába szárára mutogattak, de ő mintha nem is hallotta volna. Talán a szája is mozgott. Mondott valamit, de nem lehetett érteni.

Tegnap bemutattak leendő hitvesemnek, aki még nincs nyolcéves. Valamilyen idegen nyelven beszél, úgyhogy még a nevét sem értettem, amikor elém vezették. Három öltöztetőnője egyfolytában sugdosott valamit a fülébe, ő pedig sírt. Amikor valaki egybefogta a kezünket, olyan volt a kis mancsa, mint egy madár karma. Kétségbeesetten próbált szabadulni a  szorításomból.

Nevettem rajta, hogy mindig sír. Nem értem, hogy lehet valaki ilyen vakarcs, és mit keres a francia királyi udvarban, ha ennyire nem tud uralkodni magán. Lehet, hogy még pelenkázzák. Az egyik udvartartóm szerint olasz a hercegnő, és azért sír, mert fázik. No, szépen leszünk. Ma reggel egy orvos megvizsgálta a fütyülőmet, és azt mondta, hogy ezzel kell majd utódokat nemzenem. Fogalmam sincs, mire gondol.

Minden reggel hideg vizet fröcskölnek az arcomba, hogy felébredjek. Hárman öltöztetnek, és ők is valami idegen nyelven beszélnek. Néha hangosan felnevetnek, aztán megsimogatják a fejemet. Az egyikük durván megfésül, és ha valami kócos gubancba akad a fésűje mindig kitép egy csomót a hajamból, ami nagyon fáj. Megfigyeltem, hogy a hajcsomót a köténye zsebébe rejti.

Holnap összeadnak minket a hitvesemmel. Állítólag lesz kivégzés is. Remélem, a kis vakarcs nem fogja elsírni magát. Még azt találják gondolni az emberek, hogy rossz férje vagyok. Az udvarmester ma reggel megdorgált, hogy a kifliknek mindig csak a két végét harapom le, és az egész trónterem tele van félig csócsált kiflikkel. Azt feleltem neki, hogy addig örüljön, amíg nem az ő két végét harapom le. Azt felelte: "Felség, ön mindig nagyon szellemes."

Múlt hétvégén sikerült megint úgy berúgnom, mint már régen. A többiek szerint valaki meg is vert a villamoson. Vasárnap reggel olyan pokoli másnapra ébredtem, mint amikor a kilencvenes években Miskolcon átittunk egy hetet, és végül a vécéig sem tudtam elmászni. Az igazi pokol azonban a vasárnapról hétfőre virradó éjszakán várt rám.

Gyakran elég szenvtelenül elnézzük, amikor valami ízeltlábú szárnyas nekimegy az ablaküvegnek, és akár órákig is kétségbeesetten próbál továbbjutni, de csak körbe-körbe csúszkál. Nem érti. Ott látja maga előtt a fényes égboltot, mint mindig, de valami okból nem tud átlépni abba a másik világba.

Nevetségesnek éreznénk magunkat, ha megesne a szívünk egy gusztustalan házilégyen, és kisegítenénk a szabadba, pedig ha belegondolunk, ez lehet az igazi pokol. Ott van egy karnyújtásnyira a szabadulás, de képtelen vagy felfogni, hogy az emberek kreáltak egy olyan képződményt, amit ők ablaküvegnek hívnak, és ez állja utadat.

Vasárnap éjszaka mint Gregor Samsa, egy undorító rovarrá változtam, és nem jutottam át az ablak túloldalára. Mert ha szarul is érzi magát az ember az alkoholelvonási tünetektől, akkor is minden akaraterejét megfeszítve csak pár órát kell kibírnia szárazon, és előbb-utóbb már nem annyira kínzók a tünetek.

Lassú hullámokban távoznak ilyenkor a pokoli kínok. Enyhülnek, majd visszatérnek, bár egyre ritkábban, és egy idő után ott is maradnak valahol egy sötét zugban, te pedig gyorsan rádobsz valami rongyot arra a sötét zugra, és kimerülten elalszol. Vasárnap éjszaka azonban nem enyhültek. Órák teltek el, és én még mindig az ablaküvegen köröztem egyre dühödtebben.

Már hajnali négy volt, és még mindig semmi változás, aludni pedig végképp nem tudtam. Behoztam a vésztartalék unicumos üveget a hűtőből, letettem az ágy mellé, de nem nyitottam ki. Egy jó félóráig. Aztán lecsavartam a kupakot, de még nem töltöttem. Húsz percig. Aztán kitöltöttem egy kávés csészébe, de nem ittam bele. Egy negyedóráig.

Aztán kiittam. Nagyjából egy deci lehetett. Lassan éreztem, ahogy felszívódik, és tényleg enyhül a gyötrelem. Úgy képzeltem, hogy az alkohol hatására egy szerelő összeköt néhány gazdátlanul a semmiben lógó, szikrázó vezetékvéget, meghúz pár csavart, ráüt egy kalapáccsal valami elakadt fogaskerékre, és a gépezet egy halk nyögéssel beindul.

Arra számítottam, hogy így megnyugodva végre sikerül majd egy kicsit elaludnom, és reggel majd fejfájósan, kábán, halálosan elgyötörve, de az elvonási tünetek nélkül ébredek majd. Nem ez történt. Egy újabb félóra múlva a gépezet megint csikorogni kezdett, meg kellett olajozni. Töltöttem egy pohár bort, majd még egyet. Aludni továbbra sem tudtam, és semmi részegséget nem éreztem már.

Egy pokoli hétfő következett, amikor be kellett látnom, hogy nem tudok saját erőmből leállni, ezért este bedobtam két 0,5 mg-os Rivotrilt, és az tényleg olyan volt, mint a főbe lövés. Kifeküdtem tőle, és kilúgozott aggyal, de a kínoktól megszabadulva ébredtem kedd reggel.

Ma délután el kellett mozdítanom egy szekrényt a helyéről, amelyet az utóbbi pár száz évben senki sem mozdított el. Sok mindenre felkészültem, de elég unalmas látvány tárult elém. Egy halott város kihalt utcáit láttam, és hosszú percekig nem történt semmi.

Aztán rovarok rajzottak fel, megzavarva egy magányos sétálót, aki nyilván a gőzgép vagy valamely más fontos találmány megalkotásán törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi. Vártam, hátha történik valami, de csak becsuktak egy ablakot. Illetve előtte még kiöntötték az ablakon egy ágytál tartalmát, amiben lehetett sok minden.

Vártam tovább, unalmamban belefújtam a porfészekbe, és akkor megláttam, ahogy tüdőbeteg költők írják unalmas verseiket a halálról, hogy előleget csikarjanak ki szívtelen szerkesztőiktől, de aztán egy nagy rovarfelhő őket is elkergette. Aztán hirtelen sorban születtek a nagy találmányok. Fénykép, film, repülőgép, villanyégő, telefon, atombomba, internet. Az egész villámgyorsan történt, annyi időm sem maradt közben, hogy kifújjam az orromat.

Rá kellett gyorsan gyújtanom egy cigarettára, hogy észbe kapjak, és rá is gyújtottam. De nem kaptam észbe. Le volt lassulva a gondolkodásom. Próbáltam elképzelni, ahogy a szekrény mögött megállt az idő. Amíg én éltem itt, a szekrény előtt, ott egyáltalán nem történt semmi. Gyűlt a por. Lassan, mint a szitáló hó egy decemberi estén a Baross utcán. Felelőtlenül hagytam, hogy ne történjen semmi, én meg léteztem itt, mint egy isten, akinek mindegy. Aki úgyis halhatatlan.

És amikor elmozdítottam a szekrényt, abban a sötét porfészekben hirtelen történni kezdtek a dolgok. Lények hordái gyilkolták más lények hordáit, mert nem értették egymás nyelvét. Képtelenségekre határozták el magukat, és meg is valósították ezeket a képtelenségeket. Dühödten tudtomra akarták adni, hogy egy lusta disznó vagyok, amikor csak a saját időmet mérem, és azon sopánkodom, hogy megint elmúlt egy ősz, egy tél meg egy tavasz.

Lófaszt. Ezt kiáltották, harsogták, és elindultak a fény felé. Halomba hordták elhasználódott életük minden kacatját, és meggyújtották, hogy a füst az orromat marja. Ki kellett fújnom az orromat megint. Legkedvesebb háziállataikat áldozták fel, és minden lehetséges módon tudtomra akarták adni, hogy a szekrény mögött is van élet, még akkor is, ha megfeledkeztem róla.

Egy isten nyugalmával döntöttem úgy, hogy hamarosan visszatolom a szekrényt a helyére, és újabb sötét évszázadokra visszazárom őket magányukba. El fogják felejteni a gőzgépet, a fényképet, a filmet, a repülőgépet, sőt az űrhajót meg az internetet is. Csak várják, hogy néhány száz év múlva újra elhúzzam a szekrényt, és hagyjam, hogy egy kósza fénycsóva megvakítsa őket.

A betyárság és a huncutság mindig is a magyar árvalélek sajátja volt. Háry Jánostól Picassóig számtalan népi hős viselte magán a tehetetlenség és a kökörcsinlelkű mást akarás keserű stigmáját. Reggel kelve például azonnal lovat nyergel a festő, és hétszer hétméteres vászonra álmodja a magyarok bejövetelét. Délután már a sarki zsidóval alkuszik a lelke rovarirtó porra történő jutányos cseréjéről. Este már a Vas utca sarkán látják, amint egy kurvának szavalja a talpra magyart. Véletlenül valaki Petőfi Zoltánnak nézi, és kezet csókol neki.

Na innen már csak lefelé visz a magyar útja. Mohács, Világos, kiegyezés, Trianon: csak úgy jönnek a sorscsapások. Látja a trónján lángoló Rózsa Györgyöt vibrálni a fekete-fehér tévén, és egy fröccsszagú káromkodás kíséretében elnyomja az álom. Álmaiban Picasso elhajtja egy tehenét, és odacsördít ostorával zsibbadó lelke legsötétebb zugába.

A kegyetlen keserűség először a szájszag csatornáin tör föl, és nem tűri, hogy a labanc homárral egye a töltött kvarglit. Nihilizmust sejdít az istenekkel folytatott, kétértelmű alkudozásban, ahol a saját májkrémünk sem lehet a sarki alvórendőr komája. Nem és még egyszer nem a minket bitanggá sorvasztó ideológiákra, melyek nem ismernek sem privát, sem lapát. És sebzett cipők zsinórján pengetnek lanton méla húrt. Rimbaud-rambó délceg dologtalansága nem ijeszt csótány-primadonnát.

Ezt amúgy számtalan fórumon hangoztatták már azok, akiknek nem tetszik a periódusos rendszer. Egy csontjait csikorgató, páncélos rovar halad lassan Mengyelejev cipője felé, azzal a határozott céllal, hogy a folyékony, a szilárd és a légnemű anyagok egyesítésével létrehozza az egyetlen létezhető anyagot, melynek a saját anyja egyben a saját anyósa is, ugyanakkor nem nevezhető istennek, de ördögnek sem.

„Nehéz menet lesz” – gondolta Mengyelejev, és cipője orrával eltaposta a rovart. Azonnal harangozni kezdtek a sarki bordélyban, ahol a lelkét rovarirtó porra cserélő Petőfi Zoltán épp a magyarok bejövetelét álmodta vászonra. Rózsa Györgyöt látta álmaiban, amint egy kalapácsfejű istennel csókolózik, és a hitetlenek hordáit, amint plázát csinálnak a próféták sírjából.

Nem ezt akarták fajunk legkiválóbb elméi, akiknek sohasem ízlett a sarkon állás. Két talpon állni, és mindig valamely utcában: igen, ez volt mindig is az életben maradás puskapora. Ahol a létben lanton lapocka, és térben vonal a kocka – de ezt már csak úgy gondolta Picasso, miközben a tehén megállt legelni. Ha most beugrana egy sörre a Vas utcai Vangelis kocsmába, megdőlne a háromszög szögtelenítésének ősi egyenlete, melyet pedig kórusban zúgnak a kormány-kommunikátorok.

Vangelis ekkor nem vágyott már mást hallani, mint a fregoliról szomorúan csüngő alsógatyák trigonometriájának hamis hangjait, melyben ott csilingel a hit korbácsa, a langyos üveg kőbányaiban osztódó nyolcvanas évek, ahogy a kopaszodó rockénekesek vonyítják az utcasarkon, hogy vigyél haza, fogd a kezem, vigasztalj meg, és a kutyájuk is szebben vonyít náluk. Na mindegy, gondolja Picasso és rácsap a tehén farára.

A sebészek teljes joggal büszkék rá, hogy az összetört emberi roncsokat mozgásképes lényekké kalapálják, csavarozzák, drótozzák össze. Balesetben összezúzott testeket kapnak, amelyek jajveszékelve hevernek előttük a műtőasztalon, és néhány nap múlva ezek az emberek saját lábukon távoznak. Csoda, ha ezek után a baleseti sebészek kissé istennek érzik magukat?

A sebészem elégedetten mutatott a számítógépe képernyőjén látható röntgenképre, amelyen a combnyak-szegelésem eredménye jelent meg. „Zoltán, a műtét sikerült, a csontjai összeforrtak.” Két hatalmas szög röntgenárnyékát láttam a combnyak és medencecsont között, és ezek a szögek most már bennem maradnak egy életen át. Könnyen lehet, hogy a hamvaim között is ott lesznek majd a tepsiben érintetlenül.

A röntgen hatalmas találmány, fogalmam sincs, mit csináltak a sérült emberi testekkel a felcserek, amikor még nem láttak a bőr felszíne alá. Wilhelm Conrad Röntgen fedezte fel a róla elnevezett sugárzást még a 19. század végén. Arról sincs fogalmam, mikor lett ebből alkalmazható kórházi technika, de amikor a nyolcvanas évek végén a miskolci megyei kórház baleseti sebészetén dolgoztam beteghordóként, már jó ideje alkalmazták.

Egy idős nénit kellett leszállítanom a kórházi osztályról a földszinti röntgenszobába, hogy törött csípőjéről felvételt készítsenek. Valószínűleg korábban megműtötték, és összeszegelték a csontjait, amiről őt nem tájékoztatták kellő részletességgel. Némán bólintott, amikor a röntgenszoba előtt megálltam, és közöltem vele, hogy itt most várnunk kell egy kicsit.

Idővel kinyílt a röntgenszoba ajtaja, én betoltam a kocsit, majd némi segítséggel áthelyeztük őt az asztalra. Kitolattam az üres kocsival, becsuktam az ajtót, újabb betegért mentem, és mire visszaértem, már el is készült a felvétel, betoltam a kocsit, áttettük az idős nénit, és vittem is vissza az osztályra.

A csámpás kerekű betegszállító kocsit nem volt könnyű egyenesben tartani, de az ember a beteghordói szakma bravúrjának tartotta, hogy ez többé-kevésbé mégis sikerült. „Hát ezt nem gondoltam volna”, szólalt meg váratlanul a néni, és sóhajtott egyet. „Mit?”, kérdeztem tőle gyanútlanul. „Hogy ilyen idős nőkről is készítenek meztelen fényképeket”, mondta a hölgy.

Hosszú másodpercekbe telt, mire megértettem, hogy mire gondol. A röntgenfelvétel készítése előtt minden bizonnyal felhajtották a hálóingét a derekáról. „Csak a csontjait fényképezték le – magyaráztam –, mert el voltak törve. Azt nézik meg a fotón, hogy rendesen összeforrtak-e.” „A csontjaimat? – csodálkozott a néni. – Azt hogy lehet? Az nem látszik.”

Néhány mondatban meséltem neki valamit a röntgensugarakról, de közben azon töprengtem, hogyan fordulhat elő, hogy ez a néni nem értesült még a technikának erről a nagyszerű vívmányáról, miközben a pornográfiáról már hallott. Valószínűleg nem hitte el a röntgensugarakról szőtt mesémet, és a kórházat valami züllött helynek könyvelte el magában, ahol mindent megtehetnek a védtelen, kiszolgáltatott idős nőkkel.

Dédnagyanyám 1884-ben született, és az ötvenes években, már jócskán túl a hatvanon leesett a villamosról. Ez a Nyugati pályaudvarhoz közel történt. Az Újpest felől érkező villamosnak itt volt a végállomása, befordult egy kis utcába, és egy háztömböt megkerülve indult vissza a külvárosba a Váci úton.

Dédnagyanyám jól ismerte ezt a járatot, sokszor utazott vele, és éppen le akart szállni a szokott helyen, de valami okból áthelyezték a megállót, és a villamos váratlanul nagy rántással továbbindult, dédnagyanyám pedig a macskakövekre esett a villamos hágcsójáról. Kijöttek a mentők, be akarták vinni a kórházba, de ő nem hagyta.

Inkább fogta magát, és villamossal, utána pedig gyalog sántikálva hazament Rákospalotára. Akkoriban még nem ismerték a csontszögelést, de a kórházban mégis tudtak volna segíteni a combnyaktörésen. A láb húzásával még többé-kevésbé helyükre lehetett volna igazítani a csontokat. Dédnagyanyám csontjai azonban így rosszul forrtak össze, lesántult, és élete végéig ágyhoz volt kötve.

A kórházat minden bizonnyal ő is valami züllött helynek képzelhette, ahonnan csak a temetőbe visz az út. 1968-ban halt meg. Ő volt az első halott, akit életemben láttam. Élete nyolcvannégy éve valami misztikusan hosszú időnek tűnt az én nyolc évemhez képest.

Azokból az ötvenes évekbeli villamosokból elég sok szaladgált még a hetvenes években is. Gonosz villamosok voltak, nagyok, zajosak, félelmetesek. Valamikor 1973 végén Aquvincumba mentünk tanulmányi kirándulásra a történelemtanárunkkal, és hazafelé is egy ilyen villamosra kellett szállnunk.

A nyitott peront egy vasrács zárta le, amelyet egy vasvájatba kellett belecsapni. Egyik osztálytársunk, Siklósi Feri ujja véletlenül ott maradt a vasvájatnál, és a rácsapódó vasrács levágta. Illetve nem vágta le teljesen. Egyetlen ér tartotta az ujjpercét, amikor közösem bevittük a Kapás utcai rendelőbe, ahol az orvosok levágták.

Nagyjából a nyolcvanas évek elejére tűntek el ezek a típusok az utcákról. Pedig biztosan páratlan érzés lehetett egy áprilisi estén a nyitott peronon állni, talán még a dohányzás is engedélyezett volt, és nézni, ahogy a cigarettánk vége felparázslik a menetszélben. Téli estéken pedig vörösre fagyott orral zsúfolódtak ott a felhajtott gallérú utasok, és hallgatták unottan a sínek csikorgását.

Egy szörnyű szó nem megy ki a fejemből: végtagvesztés. Ezt mondta az orvos a törött kezemről készült röntgenfelvételt nézve. Mármint ha nem műtik meg a kezem, akkor még a végtagvesztés veszélye is fennáll. Beleborzongtam a szóba, és elképzeltem magam fél kézzel. Szar volt.

Életemben egyszer végignéztem egy amputációt közvetlen közelről. Ez 1985-ben történt a miskolci megyei kórház baleseti sebészetén, ahol műtősként dolgoztam. Néhány héttel korábban hozták be a szerencsétlent, aki részegen beesett a vonat alá, és a lábfejét már csak egyetlen ín vagy izom vagy valami húscafat tartotta.

Az eszméletlen részegség miatt altatóorvosra sem volt szükség. Egyetlen mozdulattal nyisszantották le a lábfejét. Később azonban a levágott lábfej kísérteni visszatér, és vörösen terjengő fertőzés képében falja tovább a lábszáron megmaradt húst. A lábszárcsonk fertőzésnek indult, és nekem kellett átgördítenem a beteget ülőszékben a fertőző betegek osztályára.

Ott került sor a második műtétre, ahol térdig amputálták a lábát, minthogy azonban a fertőzés nem állt meg, jött a harmadik műtét, és ezen beteghordói minőségben nekem is részt kellett vennem. Ami azt jelentette, hogy a műtétet is végignéztem. Nem volt kötelező, de kicsit kíváncsi is voltam. Előtte azért töltöttem magamnak az öltözőszobánkban egy nagy pohár vodkát. Utólag ez jó döntésnek bizonyult.

A műtét látszólag nem is túl bonyolult, nagyjából minden úgy zajlott, ahogy azt bárki könnyen elképzelheti. Lassan haladnak befelé az élő húsban, és egyesével csíptetik el az ereket. Van egy speciális, ollószerű sebészszerszám, ami nem vág, hanem csipeszként blokkolja a véráramot. Főleg a nagy verőereknél kell vigyázni.

Aztán egyszer csak odaértünk a combcsonthoz, és akkor az orvos fűrészt kért, amit a műtősnő át is nyújtott neki, ő pedig elfűrészelte a csontot. Nagyjából eddig láttam a műtétet, pedig az sem érdektelen, ami ezek után történt. Azokat a csipeszeket el kellett távolítani, az ereket el kellett varrni, ahogy az egész sebet is le kellett zárni.

Szerintem az történhetett, hogy átadták nekem a levágott lábat, amit lepedőkbe és nejlonzacskókba kellett csomagolnom. Na, ezért mondom, hogy jó ötlet volt a nagy pohár vodka. A levágott végtagok egyébként ugyanoda kerülnek, ahová az egészben meghalt testek: a prosecturára.

A műtéteknél használt véres lepedőket is a beteghordók feladata volt összecsomagolni, és a kórházközi járattal a mosodába szállítani. Most annyi volt a pluszfeladatom, hogy még a lábat is hozzá kellett csapni a poggyászhoz, és amikor a mosoda felé kanyarodva épp elhaladtunk volna a hullaház előtt, oda kellett szólnom a sofőrnek, hogy álljon már meg egy pillanatra.

Hónom alá csaptam a lábat, és becsengettem a prosecturára. Egy boncmester nyitott ajtót, és amikor mondtam neki, hogy hoztam egy amputált végtagot, barátságosan beljebb tessékelt. Bejegyezte egy nyilvántartás valamely rovatába a szükséges adatokat, én átadtam a lábat, és aláírtam a bejegyzést, majd távoztam.

„Na leadtad azt a halfilét?”, kérdezte az urológia műtőse, aki türelmetlenül várt a szennyesszállító kocsi első ülésén. Amikor még korábban, induláskor meglátta nálam gyászos poggyászt, ő bepréselte a hájas valagát az első ülésre, engem meg hátrazavart a raktérbe. „Na húzzál hátra a filéddel, még összevérezel itt valamit.” Ezután csak úgy hívott, hogy Fili.

Leadtuk a szennyest, a kimosott lepedőkre vártunk, a félrészeg urológiás pedig a hátamat csapkodva mesélt a nevetgélő mosónőknek. „Amúgy jó srác ez a Fili. Ekkora csülköket hordanak mindennap a prosecturára”, és elrettentésként a másik kezével illusztrálta a csülkök méretét. Szép, vastag karja volt.

A kezemet szerencsére nem kellett levágni, bár elég csúnyán összetörtem, úgyhogy amikor két hónap után levették a gipszet, alig ismertem rá. Rondán be van dagadva, úgyhogy most majdnem olyan vaskos, mint az urológiás műtősé volt.

Életemben egyszer néztek súlyemelőnek. Ez nagyjából 1978 vagy 1789 augusztusa körül történt, amikor egy hosszú percen át tartottam meg az orrom hegyén az egész Csepel Vas- és Fémműveket meg a Basteille-t együttvéve. A világ térdre borult. A keresztények Allahhoz imádkoztak. Német zuhanóbombázók kergették szét a hippik szeretetfesztiváljait. Mócsingos lottó-találatok másodszor kerülték meg a földet.

Én akkoriban egészen másképp néztem ki, mint manapság. Nem voltak belső szerveim, a külsőm pedig egy horpadt szemétvödörre hasonlított. A hatvanas években ilyen külsővel akár atléta is lehetett az ember. Velem is pontosan ez történt. 1978 vagy 1789 augusztusában egykori sportsikereimből élő mihaszna, iszákos alak voltam már, és épp hajtottam kifelé a nyájat a szomszéd földesúr vetéséből, amikor vizelnem kellett.

Az út mentén dülöngéltem, és próbáltam nem lepisálni magam, amikor a hátam mögül éles hangon rám ripakodott a szomszéd földesúr hajdúbojtárja. Mindig is irritált ez a hangmagasság és hangszín. Pont ebben a hangfekvésben szokták félrészegen megvallani az emberek, hogy mennyire szeretik a hazájukat, az olajválság pedig az úristen büntetése, amiért engedélyezték az abortuszt.

Bementem hát inkább a kocsmába, leültem az asztalhoz, amely erősen billegett, kitettem magam elé azt a hat korsó sört, melyet úgy sikerült két kezemben elhoznom a pulttól, hogy egy csöpp sem ömlött a padlóra. Na ekkor néztek súlyemelőnek. Lassan megittam mind a hat korsó sört, és súlyemelést kezdtem játszani a fejemmel. A fejem volt a súly, én pedig kétségbeesetten emeltem.

Tisztán láttam, hogy néhány év múlva valami elfeledett nyelven próbálom majd elmagyarázni egy logopédusnak, hogy nem vagyok beszédhibás, aranykoronával kérem a palacsintapástétomot a franciák királyától, és rossz lovas kocsira teszek majd a casablancai derbyn.

Ekkor sajnos győzött a súly, és a fejem lassan aláereszkedett a pultra. A testem dicséretes módon megmaradt egyensúlyi helyzetében, és mozdulatlan álomba dermedtem. Utólag tudtam meg, hogy a franciák királya megkegyelmezett nekem. Távozóban még visszaszólt az udvarmesterének, hogy hagyjanak kedvemre aludni. Azt azonban kikötötte, hogy amennyiben felébredve pálinkát vagy bármi egyéb szeszt követelnék, ne szolgáljanak ki.

Felébredtem, és természetesen azonnal pálinkát vagy bármi egyéb szeszt követeltem. Az udvarmester tolmácsolta nekem a franciák királyának parancsát, valamint azt is hozzátette, hogy amennyiben e parancsnak nem tesz eleget, a fejével játszik. A mellényzsebemhez kaptam, és megnyugodva vettem észre, hogy ott a mobilom.

Ja igen, tette még hozzá az udvarmester, sajnálattal kell közölnie, hogy míg a pultra dőlve aludtam, mobilom hangosan csöngött. Ők bátorkodtak kiemelni a zsebemből. Édesanyám keresett, és sajnálattal közölték vele, hogy jómagam a pultra dőlve alszom, ezért sajnos nem tudnak adni. Édesanyám megköszönte, hogy ők fölvették a mobilt, ők is megköszönték édesanyámnak, hogy hívott, majd visszatették a mobilt a zsebembe. Én mindeközben békésen aludtam.

„Szóval nem adtok pálinkát – ordítottam szomorúan. – Azt tujátok-e, hogy a fejetekkel játszotok?” Az udvarmester erre sértődötten közölte, hogy neki sajnos csak egy feje van, és azzal már a franciák királya játszik. Bosszúsan fizettem, de közben odavetettem. „Száraz lábbal kelek át a jeges folyón, mert a túlparton vár egy kocsma. Ott engem mindig kiszolgálnak.”

Az udvarmester udvariasan meghajtotta a fejét. De én folytattam: „Ott a franciák királyának szava annyit ér, mint a…” Itt megálltam, és valami frappáns hasonlaton gondolkodtam. „Mint, mint egy…” A frappáns hasonlathoz azonban szükségem lett volna egy korty pálinkára. „Mint egy lóidomár a holdon.” Sajnos ezt tudtam összehozni pálinka nélkül, és dühösen becsaptam magam mögött az ajtót.

A hasonlatokkal az a baj, hogy kurva könnyű őket elkezdeni, ám legalább olyan nehéz befejezni, mint egy…  na ide kéne egy hasonlat.

Ha az ember két hónapon át mankóval vagy sántítva közlekedik, és begipszelt bal keze tehetetlenül lóg a nyakában, akkor óhatatlanul észreveszi, hogy számos sorstársa biceg ugyanígy az utcán a botjára támaszkodva, vonszolja magát minden erejét megfeszítve, hogy elérje a villamost, nyög nagyokat, ha fel kell állnia ültő helyéből, vagy le kell hajolnia a földre ejtett aprópénzért.

Amíg makkegészségesek vagyunk nem nagyon vesszük észre a rokkantakat. Szomorú vagy sem, de az ember lerokkanva sem érez különösebb sorsközösséget velük. Egyszerűen tudomásul veszi, hogy most már ő is ebben a ligában játszik. Ugyanakkor az egészségeseket sem utálja vagy irigyli. Kicsit talán irigyli őket.

És persze nagyon nem mindegy, hogy van-e még visszaút az egészségesek közé, vagy ez már a highway to hell. Az imént kezdtem úgy beszélni, mintha végleg itt ragadtam volna, holott nagyon is reménykedem az ellenkezőjében. És persze az egészségesek meg a rokkantak társadalma sem különül el ennyire élesen. Nagyon sok árnyalat és átmenet létezik.

A legszemléletesebben a baleseti ambulancián kísérhetjük figyelemmel ezt az átalakulást. A sérülteknek ugyanis csak egy részét hozzák mentővel, sokan érkeznek saját lábukon. Ők kezdetben vidámak, pláne ha ittasak. Mintha nem is fájna semmijük, csak megcsípte a darázs a lábuk nagyujját, vagy meghúzták a derekukat, amikor felcipeltek egy láda sört a pincéből, mert hát buli van náluk, várják is őket vissza.

Épp csak benéztek ide, az ambulanciára, mert amúgy is erre jártak, hallották, hogy jó hely, tulajdonképp csak meginnának valamit, de most látják, hogy itt nem is mérnek szeszt, úgyhogy mennének már, hisz várják őket odahaza. Ám ekkor beszólítják a sérültet röntgenre, aztán közlik vele, hogy üljön le, és várja meg, amíg az orvos szólítja.

A sérültek ilyenkor szót fogadnak, és lassan elcsöndesülnek. Már csak egy-két mondatot hallani tőlük, és a nevetés is elmarad a mondatok végéről. Az egyre rövidebb mondatok végéről. Akkor is csendesen szót fogadnak, amikor nyílik az ambulancia ajtaja, és a nevüket hallják. Az ambulanciáról már fekvőkocsin tolják fel őket az osztályra, és ilyenkor már hallgatnak.

Ilyenkor fogják fel, hogy különleges sorsú utcai járókelőből, kocsmai törzsvendégből, derék vagy kevésbé derék férjből, apából szimpla beteggé koptak, akit a neve alapján meg lehet még ugyan különböztetni a többi betegtől, de az orvosokat nem az életük nagy sztorija érdekli, csak a lehetséges műtéti beavatkozásokat latolgatják velük kapcsolatban.

Sok szempontból hasonlít ez arra a gyászos reggelre, amikor 1981 augusztusában bevonultam katonának. A hajnali órán a többség még ittasan érkezett, és harsány sztorizással igyekeztek bizonygatni egymásnak, hogy mekkora sztárok, kivételes egyéniségek ők valamennyien. Egymást túllicitálva ordítozták el hülyébbnél hülyébb történeteiket.

Aztán egy-két óra kényszerű várakozás után kezdtek elcsöndesülni. Elfogytak a történetek, lezuhant a véralkoholszintjük, de leginkább ekkor kezdték felfogni, hogy nem egy pár napos vidám borkóstolóra érkeztek ide, hanem másfél év nyomorúságos katonáskodás vár mindannyiunkra, és egy hónapig még a kapun se fogjuk kitenni innen a lábunkat.

Miután a hajvágáson is túlestünk, a bakancsunkat fűzve zavartan fürkésztük egymást, hogy ugyan melyik barom volt az közülünk, aki pár órával ezelőtt még olyan harsányan röhögött. A csend nagyon nagy úr, és az elkövetkező hónapok során nagyon, de nagyon sokat kussoltunk mindannyian.

A kórházakban is a csend a leggonoszabb úr. Reggel még zajlik az élet, orvosok, nővérek szaladgálnak ki-be, gyógyszert osztanak, aztán elcsendesülnek a kórtermek. Délben megint ebéd- és gyógyszerosztás következik, aztán délután beáll a még gyilkosabb csend, ami még a délelőttinél is halálosabb. Ilyenkor az ember inkább négykézláb elmászna hazáig, csak ne kelljen betegtársai szuszogását, halk nyögdécselését hallgatnia.

Ám még ennél a csöndnél is rosszabb, amikor idős ágyszomszédjai szomorú párbeszédét kénytelen hallgatni. „Magának tényleg nincs senkije?” „Nincs.” „Hát az rossz. Jó, ha van valaki, akivel az ember meg tudja beszélni a dolgokat.” „Jó.” „De tényleg nincs senkije? Felesége sincs?” „Meghalt. Huszonöt éve.” „Gyerekei nincsenek?” „Nincsenek.” „Rokonai?” „Meghaltak.” „Hát az rossz.”

És ekkor beáll a legnyomasztóbb csend.

Nem kellett négykézláb másznom hazáig, csak két mankóval a kocsiig, de újjászülettem, amikor kiléptem a kórház bejáratán, és rágyújthattam végre.

A bakter egy kis házban lakott, amit az egész falu csak bakterháznak nevezett. A bakter egyetlen barátja a sorompó volt, amit vagy felhúzott, vagy leeresztett. Hogy mikor melyiket kellett csinálnia, arra vonatkozóan pontos információkat talált a bakterkönyvben. Ott pontosan le volt írva, hogy mikor melyik vonat jön vagy megy.

Az első vonat még jóval a születése előtt jött erre, és dédapjának egy fájó fogát kötötték rá. Dédapja 48-as huszár volt, végigküzdötte a szabadságharcot, és mire hazaért, feleségét és gyerekeit elvitte a kolera, jószágállományát a tűzvész, egyetlen sovány disznó legelészett csak a leomlott ház falai között.

Dédapja még innen is talpra állt, és felépítette a bakterházat. A kiegyezés éveiben járunk, mindenütt épülnek a vasutak, sorompók, nagy szükség van bakterekre is. Így lett a dédapja bakter. Dédapja egy reggel rettentő fogfájásra ébredt.

Hiába borogatta borral és pálinkával, a fogfájás nem múlt. Akkoriban még nem voltak fogorvosok, pláne nem ezen a vidéken. Ezért egy reggel, amikor elhaladt a bakterház előtt Csekesd-Lórántfalvi személyvonat, dédapja megkérte a kalauzt, hogy fogja meg jó erősem egy huzal másik végét, melynek egyik vége a fájó fogára volt erősítve. De ez még az 1880-as években történt.

A bakternek ezt a történetet az ufonauták mesélték el álmában, és reggel csak nagyon nehezen tudott visszaemlékezni rá. Vacak kávékat ivott, amibe még vacakabb pálinkákat töltött. A cigarettáiról ne is beszéljünk.

Épp nagyot szívott egy ilyen cigibe, amikor felharsant a közeledő vonat füttyjele. Már amennyiben a füttyjel harsan, gondolta a bakter gúnyosan, és előírásosan leeresztette a sorompót, majd tisztelgett az áthaladó vonatnak.

Felnézett az égre, és egy aeroplánt látott elvitorlázni. A fene egy meg, gondolta, ezt is lekéstem. Az ufonautákra gondolt, akik biztosan jobb kávét isznak, jobb cigit szívnak, és nem olvassák a híreket sem. A vonat elhaladt, és a bakter felcsörlőzte a sorompót.