barango

Egy talicskában ébredt, és úgy érezte, hogy megtalálta a női ragaszkodás ellenszerét. Saját magát egy birodalomnak képzelte, ahol sohasem nyugszik le a nap, ezért az alattvalók reggeltől estig dolgozhatnak, sőt éjszaka is lepkéket kergethetnek a hold félreeső sivatagaiban. Ahol egyébként mára elfeledett tudósok népes lepkekolóniákat fedeztek fel.

Ezeken a kolóniákon magányos katolikusok is élnek még magányosabb feleségeikkel, akiknek pókhálóból van a lelkük, és a halálbüntetésről álmodoznak. Főleg hajnali fél hatkor, amikor már érzik, hogy nem tudnak visszaaludni, de még ahhoz sincs erejük, hogy kimenjenek vacsorát készíteni. Ők is egy olyan birodalom asszonyai akarnak lenni, ahol sohasem nyugszik le nap, és nem kell talicskával hazatolni részeg férjüket.

Goethe is másnaposan ébredt, és első gondolata az volt, hogy megírja a világ pusztulását. Végső pusztulását, ezt sietett leszögezni magában, de aztán a slicce keresése közben megfeledkezett erről a kitételről. Valami idegen szót keresett arra, hogy szar, de nem talált. Ezért aztán visszatért kedvenc ásványgyűjteményéhez. Háromszázmillió éves köveket nézegetett, és úgy érezte, hogy igaz szerelmet férfi csakis kövek iránt érezhet.

A kövek is magányosan hevernek a holdon, és katolikusok, gondolta Goethe, és lapozott a könyvben, ami sajnos elég zaklatott versekben írta le a kövek szeretkezését. Goethe a fejét csóválva próbált rájönni, hogy miért épp az ő könyvespolcán rakott fészket egy egész varjúcsalád.

Egy reggel ugyanis meglepetten látta, hogy egy öreg varjú ereszkedik alá könyvtára erkélyére, és csőrében valami szalmacsomót tart. Vagy kiszáradt ágak lehettek, valami, amiből a varjak fészket raknak. Goethe csak legyintett, amit a varjú biztatásként értelmezett, és egy kurvanagy fészket rakott a könyvek között. Ezek után Goethe minden reggel a varjúcsalád veszekedésére ébredt.

Azon veszekedtek, hogy hova menjenek nyaralni, és mit vegyenek fel cápavadászathoz. Mármint milyen öltönyt. Goethe eközben rímeket keresett a halál szóra, de csak olyanokat talált, amiket egy varjú is kihasznált már előtte. Pedig hivatalos ígéretet tett a német császárnak, hogy még karácsony előtt összeállít egy hatalmas rímgyűjteményt, amiből bátran válogathatnak a kezdő költők is, ha a halálról szeretnének verset írni.

Az ígéret fejében egy nagy csésze aranyat is kapott. A császár személyesen látogatta meg, és szolgálataiért cserébe annyi aranyat ígért, amennyi elfér Goethe legnagyobb edényében. A zaklatott költő az üres kávéscsészéjét tolta oda a meglepett császárnak, és csak mikor már a császár szolgái teletöltötték a csészét arannyal, csak akkor jutott eszébe, hogy ott van az ágy alatt az éjjeliedénye, ami jóval nagyobb.

A varjúcsalád eközben megbeszélte, hogy Goethe csak közepes költő, akinek a vécékeféje is szaros. Itt egy olyan idegen kifejezést használtak, amit Goethe sem értett, és a császár is intett a kíséretének, hogy most nem akar a varjakkal vitatkozni. Senki sem akart a varjakkal vitatkozni. Lassan este lett, és egyre rosszabb jelentések jöttek a tőzsdéről, ahol elkezdődött az energiaital-gyártó óriások rémuralma.

Ráadásul valami rímet kellett volna találni a talicska szóra is, ráadásul ingyen. Ez a legnehezebb, gondolta Goethe, a közepes költő.

Ronda kis csótány voltam világéletemben. Már épp betöltöttem volna századik életévemet, amikor a császár parancsára minden százéves csecsemőt elküldtek kapálni. Sajnos annyira rosszul kapáltam, hogy azonnal kineveztek madárijesztőnek. A madárijesztőnek nincs sok dolga, csak áll a mezőn, nézi, ahogy kapálnak a parasztok, de amikor hazamegy mindenki, neki akkor is ott kell maradnia, és ijesztenie kell a madarakat.

Ez a rosszabbik része a munkának. Tudni, hogy mindenki ott iszik a kocsmában, te meg állsz a mezőn, és a madarak rád se szarnak. Úgy éreztem, hogy valami sokkal hasznosabb munkára is képes lennék. Gyermekijesztő akartam lenni. Azt szerettem volna, ha a gyermekek a puszta látványomra összeszarják magukat.

Gyermekeket ijesztgetni általában könnyű. A gyerekek olyanok, mint az állatok. Félnek mindentől, amit nem ismernek vagy nem értenek, és általában elég kevés dolgot ismernek vagy értenek. Én például kisgyerekként nagyon féltem a postásoktól. Egy nagy, békés házban nőttem fel, ami egy magas sövénnyel körülkerített kert közepén állt. Maga volt a paradicsom.

Ám napjában egyszer megjelent a postás. Akkor még nem tudtam, hogy ez az ember a postás. Csak annyit láttam, hogy jön egy ronda, ismeretlen, görnyedt hátú ember, akinek egy hatalmas bőrtáska lóg az oldalán. Becsönget, mire nagyapám kijön, és valami titokzatos, zavaros beszélgetést folytatnak, dolgokat adnak át egymásnak, majd a görnyedt szörny továbbáll, oldalán a hatalmas bőrtáskával.

Egyszer, amikor már tudtam beszélni, megkérdeztem nagyapámat, hogy ki volt ez. A postás, mondta ő, és ha rossz leszel, odaadlak neki. Beletesz a táskájába és elvisz. Nagyot nevetett, és a leveleket zsebre vágva bement a házba. Attól fogva még jobban rettegtem a postástól. Úgy képzeltem, hogy a bőrtáskája tele van síró gyerekekkel, akik rosszak voltak. Elviszi őket valahová, talán az utca végébe, és ott beleönti őket egy fortyogó mocsárba, ami tele van hétfejű krokodilokkal.

Mára a postások szinte teljesen kivesztek mindennapi életünkből. Múltkor láttam egyet. Oldalán egy szánalmas vászontáskával, egy kézikocsit vonszolva szállt fel a buszra. Minden poggyásza tele volt tömve küldeményekkel, és azon bosszankodtam, hogy miért hagyják ezeket az embereket így szenvedni. Nem igaz, hogy nem tudnak egy kocsit adni nekik. Szánalmas lehet az életük. Hajnalra járnak dolgozni, vonszolják ezeket a szörnyűségeket maguk után, megugatják őket a kutyák. Az összes postát fel kellene robbantani.

Tegnapelőtt jöttem hazafelé, és benéztem a Zsiga bárba. Valaki behozta a négy-öt évesnek tűnő kisfiát, és az egész személyzet a gyermeket ajnározta, amikor beléptem. Nini, itt a Barangó bácsi, mondták a gyereknek. Nem kell félni tőle. Dehogynem, mondtam én, és nagyon gonoszul rámosolyogtam a kis ártatlanra. Jut eszembe, mondtam a többieknek, hogy ilyen kis koromban mennyire féltem a postásoktól. Biztos voltam benne, hogy ez a gyermek, aki egy boldogabb kor szülötte, rövid életében nem látott még postást. Olyat semmiképpen, akinek, hatalmas bőrtáska lóg az oldalán, és a síró gyerekeket egy fortyogó mocsárba szórja.

A tréfa kedvéért azonban odaszóltam az ártatlan apróságnak: odaadlak a postásnak, és ő elvisz messzire. Még két rövid mondatot váltottam barátaimmal, és visszanézve döbbenten láttam, hogy a gyerek ordítva sír, alig győzték vigasztalni. Úgy látszik, a félelem örök, és szinte mindegy, hogy milyen öngyújtóval adunk hozzá tüzet.

Leadtak egyszer a tévében egy Hitchcock-dokumentumfilmet, amelyben az öreg zseni elmeséli, hogy mitől rettegett kisgyerekként. Hasonló korú lehetett, talán négy-öt éves, és az apja, akiben egyébként megbízott, kézen fogta, és elindult vele valahová.

Aztán odaérve valahová átadta őt egy hosszú fekete csuhát viselő alaknak, aki szintén kézen fogva egy ajtóhoz vezette őt, kinyitotta azt, majd betessékelte egy sötét helyiségbe, és rácsukta az ajtót. Nem mondott semmit. Sem azt, hogy miért vitte oda, sem azt, hogy meddig kell ott benn várnia.

Öt perc elteltével a csuhás visszajött, kieresztette, de a lelkére kötötte, hogy ezentúl mindig legyen jó, mert ha nem, akkor megint becsukja őt a sötét helyiségbe.

Hitchcock öreg emberként meséli el ezt a történetet. És nem nevet rajta, hogy mennyire hiszékeny volt kisgyerekként, nem is gyűlöli a csuhást vagy az apját, akiben megbízott, és a csuhás kezére adta. Csak tárgyilagosan megállapítja, hogy a rettegés örökre velünk él. És ez így van jól.

Tegnap este leestem a kocsmában a székről. Épp valami megoldhatatlan matematikai problémán törtem a fejem. Thálész ült mellettem, és egy fröccsöt próbált kiimádkozni a pultos nőtől. Mélyen a dekoltázsába nézett, és azt kérdezte tőle: „Maga szerint is ánégyzet meg meg bénégyzet egyenlő cénégyzet?” A pultos nő álmosan bólintott, és töltött Thálésznek még egy fröccsöt.

Na, ekkor estem le a székről. Nem tudtam összeegyeztetni a kör meg az egyenes problémáját. Az ellipszisről már nem is beszélve. Csúnya sérüléseket szereztem. Az egyik a homlokomon van, a másik a kezemen. De még így is szerencsésen estem.

Sajnos nem nyílt ki időben az ejtőernyőm. Zuhansz, és lepereg előtted az egész életed. Emlékszel rá, amikor megdicsértek azért, hogy mekkorát szartál, utána belöktek egy iskolába, ahol intőt kaptál, ha tanítási óra alatt jött rád a szarás. Az élet tragédiája láthatatlan.

A lényeg, hogy tegnap nem sikerült időben kinyitni az ejtőernyőt, amikor elkezdtem zuhanni a kocsmában a székről. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy néha ne érezzük a lábunk alatt a talajt. Ha mindig ott van, az unalmas. Egyik lábam, másik lábam, teszem egymás után őket. Hát, ez néha rettentő unalmas tud lenni.

Viszont amikor a levegőbe lépsz, érzed, hogy semmi vagy. Elfúj a hajnali szél. Nem is léteztél. Természetesen ezt nem gondoltam át, amikor a bárszékről zuhantam a padló felé. Ejtőernyő helyett tévedésből elméletileg kinyitottam gyorsan egy szardíniakonzervet, de tényleg csak elméletileg. Nagyon hamar beütöttem a fejem, és ettől rögtön eszembe jutott, hogy nekem dolgom van a Holdon.

A Holdon véletlenül találkoztam Zsuzsával, aki épp cigarettázott. „Mit csinálsz te itt?”, kérdeztem tőle. „Cigarettázom”, mondta, és tényleg egy nagyot szippantott a cigarettájából. „Nekem indul az űrhajóm”, mondtam neki, de ő kinevetett. Egy hatalmas sivatagban lakik a Holdon, ahol ugyanúgy felkel a nap, mint a Földön, de nem lehet mást csinálni, mint reggeltől estig számolni a homokszemeket.

„Segíthetek neked számolni a homokszemeket?”, kérdeztem tőle, de nem válaszolt, hanem ismét kinevetett, majd elnyomta a cigarettáját. „Jó, akkor nem segítek”, mondtam neki. „Azt csinálsz, amit akarsz”, mondta, és beszállt az űrhajómba.

Én a kocsma padlóján landoltam, de gyorsan felsegítettek a barátaim. „Be vagy baszva”, állapították meg.

Nyers májat adtam a macskámnak az imént. Hát, nem volt könnyű. Undorodom a nyers, sikamlós, véres hústól, a cafatoktól. Macskám viszont majd megőrül érte. Ki is kellett zárni a konyhából, amíg tálaltam, mert felugrott volna az asztalra, kiragadta volna a dobozból a véres cafatokat, berohant volna vele a szobába, és vidáman hempergett volna a vérben.

Így hát kizártam, ő meg odakinn nyivákolt, mert tudta, hogy mit csinálok. Ezek a dögök mindent tudnak. Amikor viszont kinyitottam a dobozt, kellemes meglepetésemre egészen barátságos látvány fogadott. A máj egy szép szerv. A színe bordó. Sokkal sötétebb vörös, mint akár a vénás vér. Igen, a bordó a legpontosabb megjelölés.

Amikor pedig nekiálltam nyesegetni, könnyen engedett a kés élének, és engedelmes szeletekre hullott. Nem kellett cincálni. Eszembe jutott, hogy apám kórboncnokként biztosan sok májat látott már. Lehet, hogy nem volt mind ilyen szép bordó. Az alkoholisták cirózisa valószínűleg nem ilyen makulátlan, mint a csirkék piacon árult mája.

Ezek a csirkék nem jártak koszos kocsmákba, hogy hajnali hat órakor rumnak nevezett permetezőszert igyanak féldecis poharakból, így semmi esélyük sem maradt egy kiadós májzsugorra. Ezek a csirkék nem ébredtek hajnali fél négykor gyötrelmes elvonási tünetekre még a kétezres évek elején valahol Miskolcon, nem vették fel a kabátjukat, és nem vágtak neki a januári éjszakának, hogy egy nyitva tartó benzinkútnál vegyenek négy doboz sört, amit a barátjuk albérletébe visszatérve virradatig elkortyolgathattak volna.

Kedves csirkék, a ti nyomorúságos életetek szép színű májjal ajándékozta meg a macskámat. Egy ketrecben tojtatok, aztán levágtak titeket. Lehet, hogy az én májam is csodaszép, makulátlan bordó lenne, ha egy ketrecben tojtam volna egy egész életen át, hogy aztán levágjanak. Így viszont nem merek belegondolni, hogy milyen színű lehet a májam.

Életem során többször kerültem kórházba, mert túlzásba vittem a részegeskedést. Ilyenkor mindig megvizsgálták a májam, és minden alkalommal megállapították, hogy kutya baja. „Hepar nagysága és szerkezete normális” – olvastam ilyenkor a kórlapon, miközben az ultrahangos vizsgálatot végző osztályról visszafelé ballagtam a pszichiátriára.

A lapot pimasz mosollyal adtam át a főorvos asszonynak, aki megköszönte. „Akkor én mennék is vissza a kocsmába” – próbáltam elviccelni a helyzetet, de a doktornő kedves mosollyal mindig visszazavart a kórterembe. Nagyjából ötvenéves koromig kísértettem így a sorsot, és azóta nem készült látlelet a májamról. Nagyon remélem, hogy a macskám még mindig jó étvággyal fogyasztaná el a májam, ha valaki felszeletelné neki.

Rémeket látok. Egy nagymagyarország alakú zeppelinen közelít felém a jövő, melyet vicsorgó angyalok repkednek körül, amelyek nem látják, hogy egy meg nem jövendölt történet szereplői. Ebben a történetben éhes hüllők falják fel ezt a szegény kis népet, melynek se gatyája, se inge, és a lepratelepi cigányokkal húzatja el végső nótáját. Ez a nóta arról szól, hogy nem magyar, akinek nincsen mócsing a szíve helyén, aki nejlonbugyiból varratja a lobogóját, és akinek farfekvéssel jön világra a halálfeje.

Amennyiben mégis magyarnak vallja magát, úgy vesszen trianon, lépje át mindenki a saját árnyékát, és énekeljen déldunántúli népdalokat románul. Igen, mert mégis szebb a nemzethalál, ha eltévedt vadludak tollával kaparjuk papírra népünk szenvedését, a saját vérünket használva tintának, mint ha a multik szarát kell a hajunkra kenni nap mint nap, és Tesco-ribancok szólongatnak minket, amikor a csatából hazafelé vonszoljuk véres valagunkat.

Nem és nem arra viselkedésre, amit az első jöttmenttel orálisan közösülni hajlandó szláv népek folytatnak, mikor itt van nekünk a múlt nemes vérmadara, arkangyala, bármije, amire szemünket vetni mégis felemelőbb, mint a nemzeti valutánkat az országból vagonszámra kitalicskázó zsidózsandárok képzavarára. Én és megannyi magyar ember nem hagyhatjuk, hogy míg a becsületes földművesmunkában megfáradva elhanyatlunk nyoszolyánkon, a pokol kutyái falják fel szívünk mócsingját.

Lám és lám, lesz még ostor, mely odasújt a labancnak, mely felsújt a magyar égre, és lehalássza onnan a halálfejes csillagokat, és a saját seggében kotorászva még a legárvább magyar is rátalál arra verssorra, ami fejéről a talpára állítja ezt az egész szenvedéstörténetet, és a Sehonnai Bitang bárba betérve megihat egy fröccsöt az igazmondó kormányszóvivő egészségére.

Nők néha rám bízzák a cicanadrágjukat, hogy adjam oda egy másik nőnek. Én elteszem a cicanadrágot a bőrkabátom zsebébe, és lemegyek a kocsmába. Egy hét múlva a nők megkérdezik, hogy hol a cicanadrág, amit adtak. Erre én már csak megvonom a vállam, mert a cicanadrág nincs már a zakóm zsebében, valószínűleg elvesztettem. A nők megbízhatatlannak neveznek, és összenevetnek.

Gyanítom, hogy valószínűleg náluk lehet a cicanadrág, eltették a fiókjuk mélyére, és egy életen át azzal fognak basztatni, hogy elveszítettem a cicanadrágjukat a kocsmában. Amit én nem igazán tudok cáfolni, mert nem sokra emlékszem. Csak annyi tiszta, hogy begyűröm a fekete cicanadrágot a bőrdzsekim zsebébe, és sűrűn bólogatok, miközben elmondják, hogy kinek adjam át. Azzal a lógó fejjel abban a másodpercben el is felejtek mindent, amit hallok.

Hát akkor hol is lehet a cicanadrág. Sajnos nem tudom. Egy sms-ben azt a választ adtam erre a kérdésre, hogy éppen most kötöm fel rá magam. Illetve már fel is kötöttem magam, itt lógok a csilláron. A nők valahogy ezt sem akarják elhinni, és természetesen megint összenevetnek. Mindig nevetnek, mert addig nem hajlandók hinni az embernek, amíg ott nem fekszik a koporsóban vagy az urnában. Az urnában mondjuk nem fekszik. Ott csak elvan.

Közben a macskám ideült a képernyő elé, és feszülten figyeli, amint gépelek. Néha a mancsával odanyúl, és megpróbál elkapni egy karaktert. Hasztalan. Ugyanakkor nem kizárt, hogy tudja, hol veszett el a cicanadrág. Reggel, amikor másnaposan átfordulok a másik oldalamra, és próbálok visszaaludni, ő felpattan, elmegy vadászni, s mire újra felébredek, ő már be is vonszolta a vérző napot az ágyam mellé. Egy papír zsebkendővel próbálom feltörölni a fénytócsát, amit odahányt az ágyam elé.

Utána békésen elalszik a hasamon, dorombol közben. Csak ő tudja, hol van a cicanadrág.

A császárnak állítólag nem merték megmondani, hogy kedvenc egerének fáj a foga, mert ilyenkor rettentő dühbe gurult, fejek hullottak, és távoli gyarmatokra száműzte kedvenc ágyasait is, akiket leggazdagabb alattvalóinak szűzleányaiból válogattak össze. Ezért inkább azt hazudták neki, hogy a kisegér jól van, s bár egy bizonyos nagyhatalom vérengző kandúrokat küldene az egér elpusztítására, a mi istenünk ezt nem fogja hagyni. Amikor a császár a „mi istenünk” kifejezést meghallotta, homloka kisimult, vonásai elrendeződtek, és magághoz rendelte kedvenc miniszterét.

Minden héten más volt a kedvenc minisztere, akik rendre féltékenykedtek is egymásra, ezért minden adandó alkalommal meg is baszták egymás feleségét. Valójában mindegyik szuka a császárba volt szerelmes, aki viszont csakis nagyobb vallási ünnepeken tette magáévá őket. Ilyenkor rendszerint órákon át áztatta testét tizenhárom székely illóolajból kevert, virágszirmokkal teleszórt fürdővizében, majd felöltötte fehér egyenruháját, és azerbajdzsáni pornófilmeket nézett, hogy előidézze a kellő erekciót, ami a nagy mennyiségben szedett antidepresszánsoknak köszönhetően néha órákig is váratott magára.

Ilyenkor a kedvenc miniszterek feleségei etelközi népdalokat énekelve vártak rá, egymás kezét fogták, és ledér táncokat lejtettek. Tudták, hogy aki közülük elsőként esik teherbe a császártól, bizton számíthat rá, hogy miután megszülte a kisdedet, testét a vadállatoknak vetik, a csecsemőt pedig egy titkos szertartáson a magyarok vérsámánjává keresztelik, és megfürdetik a császár magömlésében, amit előtte még az országgyűlésnek is meg kell áldania.

Ha mindez megtörtént, az ország egy új hajnalra ébred. Bárki bekapcsolhatja a rádiót vagy tévét, és a hírekből azonnal megtudja, hogy a császár egere nagyon jól van, a nagyhatalmak kandúrjai hiába fenekednek rá, mert a mi egerünk nem eladó, ezer éve itt lakik, és rettegnek tőle a környező népek patkányai, vércséi, hollói. Utána egy azerbajdzsáni pornófilmet vetítenek, hogy minden magyarnak legyen erekciója, és bassza meg a feleségét, a szomszéd feleségét, a saját unokanővérét, a lényeg, hogy szaporodjon ez a kis nép, lepje el az Eufrátesz völgyét.

A császár ekkor már az afgán–pakisztáni focimeccset nézi, de sajnos nem lehet tudni, kinek drukkol, mert kedvenc minisztere nem meri megkérdezni tőle, nehogy a császár kijöjjön a béketűrésből, és ismét fejek hulljanak, szüzek sírjanak. Csak a szotyolahéjak roppanása hallatszik, és a miniszter ebből próbálja kikövetkeztetni, hogy a császár melyik gólhelyzetnél aggódik jobban. A kedvenc miniszternek nincs könnyű dolga. Ráadásul a feleségét otthon éppen bassza a császár másik kedvenc minisztere.

Rácsuktam a saját kocsmám ajtaját a saját kezemre. A Kispráter a törzshelyem, tudhattam volna, hogyan csukódik az ajtó, mégis szinte józan állapotban rácsaptam a jobb kezem mutatóujjára a kocsmaajtót tegnap este. Nem is tudom, hogyan történhetett. Mert ha valami idegen helyen esik ez meg velem, talán érthető. Ez már az öregedés. A végén becsípjük a saját farkunkat vizelés után a saját sliccünk cipzárjába és hasonlók. A vénülés nem vicc.

Közben meg úgy féltem a kezem, mint egy Szvjatoszlav Richter. Ha például a Barna fog velem kezet a Kispráterben, mindig előre mondom neki, hogy meg ne szorítsa, mert üvegből vannak a csontjaim. Ő viszont leszarja, olyan a kézfogása, mintha satuba szorítanák az ember ujjait. És még ki is röhög közben. Két hete vasárnap megyek le reggel. Vasárnap nyolckor nyitnak, de reggeli nyolc után öt perccel már tele a kocsma. Még senki sem beszélget. Mindenki elszánt arccal ül a felese előtt, és apró kortyokban próbálja letuszkolni a nyelőcsövén.

Én már ittam idefenn egy pohár bort, úgyhogy nem vagyok annyira másnapos, amikor benyitok, és meglátom őket, ahogy szomorú varjakként ülnek sorban. „Mi van, uraim, reggeli meditáció?” – kérdezem őket vidáman, és kérek egy fröccsöt. Nem válaszolnak. ilyenkor jobb nem piszkálódni velük. Különösen a Barna néz ki szarul, ő már a második fröccs plusz Unicumot próbálja legyűrni, de késik a megkönnyebbülés.

Előbb-utóbb azonban feszívódnak a nedvek, és mindenki felenged, beszédesebb lesz. Elmondjuk egymásnak, kit hol ért a hajnal, megosztjuk egymással rémálmainkat. A tévé is megy, valami természetfilmet adnak, afrikai szavannákat látunk, oroszlánok ásítoznak egy sivatagi fa árnyékában, keselyűk köröznek a magasban, egy egészen más világ. Békés gnú-csorda iszogat a folyóparton, amikor egy krokodilszáj csap fel a vízből, és elkapja az egyik gnú-borjút a nyakánál. Berántja a vízbe, és már viszi is.

„Bazmeg, de szar lenne, ha csak hajolnék a poharam fölé, hogy igyak egy kortyot, a pult mögül meg előugrana egy krokodil, és elharapná a nyakamat. Ez kurvanagy szemétség, bazmeg” – mondja Barna, én meg bólogatok. Keselyűk csipegetnek egy tetemet, mi meg nézzük bután. „Jó étvágyuk van” – jegyzi meg valaki. A film narrátora megnyugtató hangon magyarázza, hogy ez az élet rendje, a szavannákon minden a túlélésről szól. Kérünk még egy fröccsöt.

Valaki átvált egy sportcsatornára, valami amerikai futball megy, ütik-vágják egymást. Az egyik fekete játékos épp leveszi a sisakját, mire megjegyzem, hogy „egész értelmes képe van ahhoz képest, hogy nigger”. Barnából kirobban a röhögés, és félrenyeli a felest. Unicum ment a képére, úgy magyarázza: „Bazmeg, hányszor mondtam már, hogy ne röhögtess, amikor felest iszom.” Régi szabály, én mégis mindig megszegem.

Mondom neki, hogy egy ilyen feka bármilyen nőt megkaphat. Odamegy a nőkhöz, rábök az egyikre a mutatóujjával, és már viszi is. Mekkora fasza lehet, teszem fel a hamleti kérdést, mire Barna a két kezével egy másfél rőfös távolságot mutat, és le is löki véletlenül a fél Unicum maradékát. Kérünk egy felmosórongyot, még egy Unicumot meg egy fröccsöt. Jól indul a nap.

Egyre többen vagyunk, és a beszélgetés arra terelődik, hogy a szerelem sajnos elmúlik. „Húsz év után hiába fogom meg a feleségem seggét, az olyan, mintha a saját seggem fognám meg” – meditál valaki, és mindenki mélyen egyetért. „Hogy lehettek ilyen disznók? Nem lehetne udvariasabban beszélni a nőkről?” – kérdezi cigarettától rekedt hangján Carmen, a pultosnő, aki épp a kocsma hátsó fertályán, a nagy fali tükör előtt fésüli a haját. „Te csak fésülködjél – mondja egyikünk. – Illetve dehogy fésülködjél, inkább gyere, és adj még egy fröccsöt.”

Szóval tegnap este jövök ki a Kispráterből, egyik kezemmel csukom be az ajtót, a másikat meg pont otthagytam az ajtónyílásban. Szinte hallottam a reccsenést.

Mostanában kifejezetten igyekszem undorítóan viselkedni. Hátulról elgáncsolom a terhes anyákat, a babakocsikat belököm a csatornába, a koldustól megkérdezem, hogy tud-e visszaadni tízezresből, a volt nőmtől pedig megérdeklődöm, hogy az új pasija rendesen ki tudja-e elégíteni. Amikor reggel a néger szolga behozza a kávét konyakkal, kirúgom a kezéből az ezüsttálcát, büdös niggernek nevezem, és kizavarom egy újabb tálcáért. „Whisky, lágy tojás és pirítós!” – üvöltöm utána.

Aztán önvizsgálatot tartok, hogy tapasztalok-e bármi lelkiismeret-furdalást, és amikor már kezdem magam tényleg gecinek érezni, elfog a gyengeség. A terhes anya nem is volt terhes, csak egy kövér cigányasszony, a gyerekkocsiban egy krokodil feküdt bepólyálva, aki a csatornában remekül érzi magát, a koldus kihúzott három csík kokaint az aranyszelencéjéből, és nevetve kínálja oda, a volt nőm új pasijának meg akkora a farka, mint egy eurázsiai gázvezeték, úgyhogy köszöni kedves érdeklődésemet. A megrugdosott szolga is közli, hogy kitört a rabszolgalázadás, a niggerek elevenen nyúzzák meg gazdáikat, és a húsukat a krokodiloknak vetik.

A négynapos ünnepek mindig nagyon rossz hatással vannak rám. Reggel románul káromkodva ébredek, és hatalmas ostorcsapásokkal kergetem vissza ketrecébe a görénycsordát, amit éjszakára mindig kiengedek vérengzeni. Félig lerágott csecsemőkarok hevernek ilyenkor szerteszét, és a véres csempepadlón csúszkálva jutok ki a vécére, ahol írok egy verset, amelyben az összes létező vallás hívőjét és az összes létező kisebbségeket, niggertől a zsidón át a cigányig jól megsértem. A magyarokat a legkönnyebb megsérteni. Elég nekik annyit mondani, hogy: „Világos?”, és ők máris az aradi akasztófákat vizionálják.

Lyukas zászlóval törlik ki a seggüket, és csodálkoznak, hogy szaros lesz az ujjuk. Ezen meg pláne megsértődnek. A magyar arról ismerhető fel, hogy mindig mindenen megsértődik. Rabszolgának is a legutolsó. Rosszabb a románnál, aki csak akkor vág fancsali képet, ha a csirkecsont megakad a torkán. Nem egy alkalommal lehetett például tapasztalni, hogy egy szélviharos estén kis csoportba verődve a magyarok különösen alkalmasak a csoportos bánkódásra.

Mindig rosszkedvűen nézek az ilyen négynapos ünnepek elé, mert mire megfő az elhullott állatok maradékából összekotyvasztott húslevesem, én már el is aludtam a konyhában a hokedlin, és arra is volt már példa, hogy ráestem a tűzhelyre, magamra rántottam a fazekat, és súlyos égési sérüléseket szenvedtem. Ilyenkor persze mindig rohanok a helyi mecsetbe, és Allahtól remélek feloldozást, aki viszont mindig rosszkedvű, ha nem hagyják, hogy befejezze az aligátorpörköltjét.

Igazából vele sem szeretek vitatkozni, mert az érveinek faggyúszaga van. Vagy inkább kanszaga. Olyan szaga, mint egy lángoló koncentrációs tábornak. Allah is sértődékeny. Történetek szólnak például arról, ahogy amikor egy sivatagi vándor a szomjúságtól haldokolva megátkozta őt, Allah megjelent, a levegőben lebegve sört csapolt a haldokló orra előtt, és utolsó cseppig ki is itta. A keresztények istene persze sokkal irgalmasabb. Ő adott egy kortyot a haldoklónak.

A magyarok vére egy olyan sivatagban tört fel, amelyben eddig csak olajfúró munkások kutattak, ám hiába. Ezt a sivatagot a magyarok már rég elhagyták, és vértelenül, sápadtan szaporodtak egy négynapos ünnepen, melyet étlen-szomjan kellett eltölteniük egy düledező fészerben. Itt értették meg, hogy az ő lelkük lyukas, és nem alkalmas a seggtörlésre.