barango

Leölt állatok húsát nem érintem meg szívesen puszta kézzel. Belső szerveit még kevésbé. Puha, és latyakos az érintése, szétfolyik az ember kezében. Persze ha nejlonzacskóban adja a kezedbe a hentes, akkor nem leszel véres tőle, de mégis olyan érzés, mintha magát a véres húst fognád meg. Éppen ezért szinte soha nem főztem magamnak semmit. Mert akkor meg kell érinteni a véres húst, fel kell vágni, ki kell klopfolni, meg kell sütni, ami rettenetes dolog. Megenni is csak óvatosan eszem.

Apám kórboncnokként dolgozott ötven éven át, idegen szóval patológusként. Nyolcvanévesen ment csak nyugdíjba. Néha segítek a szüleimnek bevásárolni. Tegnapelőtt is velük mentem, és anyám vett egy kis húst. Ő tette bele a kosárba, de amikor a pénztárnál át kellett tenni a gumi futószalagra, én fogtam meg a nejlonzacskót. Hangosan undorodtam. Olyan hangot adtam, mint akinek hánynia kell. Ezzel jeleztem, hogy mennyire undorodom a nyers hústól.

Fater nem túl hangosan, de megnyugtatóan felnevetett. Nem mondanám, hogy kinevetett, de ha így is tett volna, az sem lett volna bántó. A nevetése nagyjából azt jelentette, hogy meg sem tudná számolni, hányszor kellett halott emberek szerveit kiemelnie a helyéről, hogy rátegye a kórboncnoki mérlegre, bediktálja a máj vagy a szív súlyát, mondjon még egy-két szót a szerv állagáról, színéről, hogy aztán ő vagy a boncmester visszahelyezze a szervet a halott testébe.

No nem hajszálpontosan oda, ahol volt, ezzel ilyenkor már nemigen kell vesződni. Gondolom, olyan az egész, mint valami sietős csomagolás, amikor késve ébredünk egy távoli nagyváros hotelszobájában, és gyorsan be kell tenni mindent a bőröndbe, mert indul a gépünk.

Még 1994 novemberében történt ez velem Londonban, amikor lekéstem a hazajáratot. Átírták a jegyemet a reggeli járatra, és szerencsére a British Airways fizette a szállodai tartózkodást. Egy kopott fekete bőrkabát volt rajtam, amiben úgy néztem, ki, mint egy haldokló varjú. Ebben a kabátban egyetlen normálisabb étterembe sem engedtek volna be. A szálloda portása is többször végigmért, de aztán mutattam a jegyemet, és beengedett.

Másnap reggel enyhe fejfájással álltam sorba a heathrow-i repülőtér kocsmájában. Két korsó Guinnesst szerettem volna meginni, mielőtt beszállok, mert volt ugyan egy üveg scotch a táskámban, és akkoriban még fel is lehetett vinni ezt a fedélzetre, de szomjas is voltam.

Előttem rózsaszín bőrű bajorok álltak, hangosak voltak, és a lehető legotrombább angolsággal rendeltek bajor sört az ázsiai származású csapos lánytól, aki persze nem értette, hogy mit kérnek. A bajorok többször elismételték a rendelést, és harsányan kiröhögték a lányt, aki továbbra sem értette. Zavart mosollyal úja és újra megkérdezte a rózsaszín bőrű, malacképű bajorokat, hogy mit kérnek, és ők ugyanolyan ordenáré akcentussal követelték a bajor sörüket. Végül megkapták, nem adtak borravalót, és alig mozdultak odébb a pulttól. Meg tudtam volna ölni őket.

Na, szóval a boncmester úgy varrja össze a halott hasát, mellkasát, mint ahogy a cipzárt próbáljuk behúzni a túlpakolt bőröndön. És persze itt is mindig ugyanazzal a problémával kell szembesülnie az embernek. Ami kényelmesen elfért egy utazótáskában, az semmiképp sem akar beleférni, amikor már sokadszor rámoljuk be. Aztán valahogy hazaértem, még aznap bementem dolgozni, és néhány sörrel ki is húztam estig. Az újság hamarosan tönkrement, két évre munkanélküli lettem, és ott álltam 1996-ra állás nélkül.

Hosszú hetekre lementem Miskolcra, ahol olcsó tokaji borokat ittunk Fényfehér Pistával, és mindenféle zenéket próbáltunk összerakni. Én mindig magammal cipeltem egy tubát, mert úgy éreztem, hogy ez a hangszer fogja számomra megnyitni a zenei mennyországot. Nem nyitotta. Megesett, hogy tubával a hátamon egy kerek órán át vártam mínusz tizenöt fokban Pistára meg Eszterre, akik közben egy kocsmában időztek, és egyik buszt hagyták elmenni a másik után. Én a végállomásnál vártam rájuk, ahol egy benzinkút digitális kijelzője mutatta a hőmérsékletet. Egy Celsius-fokkal sem ment mínusz tizenöt fölé. Aztán megérkeztek, de akkor már nem próbáltunk, hanem inkább beültünk egy másik kocsmába.

Most megint azon gondolkodom, hogy egy kicsit lenézek Miskolcra. Néhány napra. Amikor kezdem úgy látni, hogy a Baross utcában laknak a világ legnyomorultabb emberei, beleértve saját magamat, akkor mindig lemegyek Miskolcra, mert ott még nyomorultabbak laknak. Lakótelepi liftek iszonyata. A boltok húspultja előtt sorban álló, többgyerekes anyák, akik több kiló állati belsőségből készült felvágottat vesznek hétvégére, mert a férjük éhes. A gyerekek is. Ők is azok.

Aztán vesznek még sütni- meg főznivaló húst is több kilót, nehogy a férjük éhes és mérges legyen. Így is mérges, és néha odacsap. Ha kap húst meg sört, akkor kicsit megnyugszik. A pultos nő nem undorodik, amikor megfog és felmutat egy darab húst: „Ez jó lesz?” kérdezi, és amikor a vásárló nő bólint, rádobja a mérlegre. Fél kiló. „Elég lesz?”. A nő bólint. Hála istennek.

A lift lassan megy lefelé a Baross utcában, és csikorogva megáll a harmadikon. Beszáll egy idős házaspár. A férj sokat iszik, látom mindig a Kispráterben, a felesége nyugtatókat szed, látom a püffedt, vizenyős arcán. Egész nap ordítoznak egymással, illetve mégsem egész nap. Néha hallgatnak. Mint például most is, a liftben. A lift nagyot zökkenve megáll a földszinten. „Ilyenkor mindig úgy megijedek”, mondja a nő. „Nem kell”, mondom. „Ettől nem kell – teszem hozzá magamban. – Megijedni nem ettől kell. Hanem attól, ha majd jön a kaszás. Bár nektek az is megváltás lesz.” Persze ezt is csak gondolatban teszem hozzá, mikor felnyitom a kapunál lévő kukák egyikének a fedelét, és bedobom a szemetet. Udvariasan nyitva tartom a kuka fedelét, hogy a harmadik emeleti lakó felesége is bedobhassa a szemetét. „Köszönöm”, mondja. „Kérem”, mondom.

Miskolcon is sok a nyomorban vegetáló nyugdíjas, nemcsak a Baross utcában. Ha a remek miskolci fűzfapoéta, Burger, akinek versein egykor olyan jókat szórakoztunk Pistával, még alkotna, bízvást remélhetnénk, hogy előállna egy ilyen verssel: „Ezek a megtört emberek szomorú, véres cekkerként cipelik életüket, és a keserves súly lehúzza karjukat, vállukat, fejüket. Várják a buszt, hogy az Aldiból kivigye őket a temetőbe.” No de nem akarom elvenni a poéták kenyerét. Éheztek évszázadokon át, a cipőjük beázott, tüdőbaj és elmezavar vitte el őket, boldognak mondhatta magát az a költő, aki csótányt vacsorázhatott. Írjanak most már verseket ők.

A kínai hangyák egy fallal körülvett szigeten szaporodnak, és soha nem lázadoznak, még akkor sem, ha évszázadokig tartó fagyot vagy szárazságot kell elviselniük. Ilyenkor egy értelmes teremtőbe vetett hit hatalmasodik el rajtuk.

Ez az értelmes teremtő a hitük szerint szépen tud énekelni, és szépek a lányai. Akiket persze vadkanszagú férfiak tesznek magukévá egy lóistállóban, miközben a kínai hangyák szorgalmasan építik a mennyországot, ahová a szépen éneklő lányok könnyezve visszavonulnak.

A kínai hangyák ekkor összefognak, mert tudják, hogy egy nemzet csak akkor vetheti meg lábát az örökkévalóságban, ha atomerőműből van a szíve, amely akkor is dobogni fog, ha már minden kocsma bezárt, ha már minden cigány eladta a lovát, ha már hógolyóból van a császár heréje, amely csakis a sarki cukrászdában kapható.

Nos, amúgy nem. Nem látom a végkifejletet, amely megnyugtató módon rendezné a kis népek sorsát, amelyek amerikai, orosz, kínai vagy arab iga alatt nyögnek. A kis népek fel fognak lázadni, mert nem akarják ők árulni a céllövöldében a vattacukrot, nem akarják, hogy az ő lányaik legyenek a császár ágyasai, és az ő lányaik forró szerelmétől olvadjon el a császár fagyos heréje.

Lehet, hogy szerencséjük lesz, mert mire lányaik csupaszon a császár ágyához járulnak, a császár heréjét már felfalták a kínai hangyák, amelyeknek nincs sok vesztenivalójuk. Ők egy olyan világban szerettek volna boldogulni, ahol nincs kizsákmányolás, a nagytőke nem eszi meg a kistőkét, és a kis népek is megtalálják az őseik sírját.

A kis népek őseinek a sírja egy fallal körülvett szigeten van, ahová a kínai hangyák vonulnak el meghalni dolguk végeztével.

Hatalmas ellenszélben próbálok rágyújtani. Biciklin, elengedett kormánnyal, részegen. Lóháton, elengedett kantárszárral, pálinkaszagúan. Egy sötét külvárosi utcán tekerek, ügetek, és becsukott szemmel vágok bele a kereszteződésekbe. Nincs ebben semmi jelképes, a szó lehető legkonkrétabb értelmében kell elképzelni. A császár kínált meg ezzel a szivarral, amin egy kis, nemzetiszínű szalag jelzi, hogy magyar dohányt szívok, magyarabbat a véremnél, a lovamnál, az árpádsávos atyaúristennél.

A cigaretta persze nem gyullad meg, mert a magyar dohánynak lelke van. Ezt a lelket kubai szivarcsavaró asszonyok képesek ugyan megpuhítani egy kicsit, de azért alapvetően kemény és szikkadt. Nem puhul holmi avatatlan kezek matatására.

A kubai szivarcsavaró asszonyok élete keserves, rumtól részeg férjeik horkolását hallgatják éjszakáról éjszakára, és amikor reggel kimennek vizelni, látják, ahogy az óceán felett keleten világosodik az égbolt, de már ettől sem lesznek vidámabbak. Még egy nap a pokolban, ez jut eszükbe, miközben visszadőlnek még egy félórára, és a magyaroknál is szomorúbban összegzik életük tanulságát.

Ami nem túl bonyolult vagy hosszú. Egy rakás szar, gondolják az életükről a kubai asszonyok, és nekem közben meggyullad a szivarom. Az utolsó pillanatban elkapom még a bicikli kormányát, amikor már éppen nekimentem volna egy szemétkukának. A bicikli kerekében akkora nyolcas van, hogy egy utcahossz alatt ő már megkerülte a földet, annyit kanyargott. Mindegy.

A kubai asszonyok már odateszik a kávét, amikor kínai nehézbombázók sötétítik el a keleti égboltot. Már épp rágyújtanának a szivarjukra, ekkor azonban a magyarok császára szólal meg a rádióban. Több tiszteletet követel a magyaroknak, és egy üres borosüveggel csapkodja az ENSZ-ben a pulpitust. A világ küldöttei aggódva figyelik, hogy mikor törik össze az üveg, de csodák csodájára ekkor alászáll az égből a magyarok nagyasszonya, és azt mondja: „Én nem hagyom, hogy ez az üveg, a magyarok üvege összetörjön. Jézus szent nevére, nem engedem.”

A magyarok vére hevesebben tör utat magának a meszes koszorúerekben, hogy friss oxigént fecskendezzen az alattvalók szívébe, és megindul a kávé is a főzőből, a kubai asszonyok pedig kifújják a füstöt. Férjük ébredezik, és kezdődik egy új nap a pokolban. Nekik, nekünk és nekem, bár ma reggel nem is fájt annyira a fejem. Azért bevettem egy kiskanállal abból a porból, amit gróf Quarelin adott tegnap este egy kis papírba csomagolva.

A gróf humoros beszámolót tartott arról, hogy amikor Castro elkobozta a vagyonát, utolsó pénzéből vett egy üveg rumot, kiment vele a partra, hogy a hullámokba ölje magát, de egy mulatságos delfinraj megnevettette, és másképp döntött. Belevizelt a tengerbe, elénekelte a magyar himnuszt, és azóta nagyobb távlatokban gondolkodik.

„Nem valók neked a nők”, mondta rövid gondolkodás után Nagy Sándor, a makedón imperátor, mikor már harmadnapja ittunk együtt az ő ellenségeinek koponyáiból. Levágatta és kifőzette a fejüket, a főzetet megitatta a leigázott harcosokkal, és a tisztára törölt koponyákba bort töltetett. Ott ültem vele szemben, és moccanni sem mertem. Inni kellett, nem volt mese. Elmondtam neki, hogy hetvenhétszer házasodtam, de mindig csalódtam. Ekkor mondta az imént idézett mondatot: „Nem valók neked a nők.”

Lehajtottam a fejem, és arra gondoltam, hogy aki a koponyámból iszik, annak nagy nyolcas van a fejében, hatszor olyan messzire indul, mint ahová odaér, és sohasem hoz nyugtot az álma. Álmában Quarelin grófjával kvaterkázik.

Tegnap bejöttek a törökök. Egy egész ágyúnaszádot vonszoltak be az előszobámba, ahol már két hete táborozik egy észak-koreai tengerészgyalogos-különítmény, akiket ebola-gyanúsnak minősített a szultán, ezért leküldték az egyik müezzint sörért. A törökök finoman tudtomra adták, hogy egy kisebb hajóhaduk vesztegel a Baross és a körút sarkán, és igazán nem szeretnének alkalmatlankodni, de ha van még egy kis hely mellettem a nyoszolyán, akkor leheverednének.

Félálomban legyintettem az egyik kezemmel, amit ők úgy értelmeztek, hogy született hazaáruló vagyok, és akár az egész országot eladnám egy lyukas alsónadrágért. Nem meséltem el nekik, hogy 1571. október 7-én vitézül helytálltam a lepantói ütközetben, mégpedig a vesztes törökök oldalán. A fuldokló szultánt menekítettem ki a hullámok fogsorából, és rögtön meg is hívtam egy fél liter whiskyre, amit egy észak-koreai csapos locsolt a poharunkba valahol a hetvenkettedik hosszúsági és a harminchatodik szélességi kör metszéspontja tájékán.

Nem adtam határozott választ, amikor a török szultán megkérdezte, hogy átmenetileg lakhat-e nálam. Egy történetet meséltem el neki, hogy 1690. december 31-én heves főfájásra ébredtem, és amikor lementem a tengerpartra, hogy kiszarjam magam, egy láthatatlan birodalom horizontját pillantottam meg. Egy birodalomét, amelyben az ég a vállára emeli a földet, és márványból vannak a vízcseppek.

A szultán ekkor már részegen aludt a vállamon, de előzőleg kiadta a parancsot az ágyúnaszádoknak. Sajnos eddig fogalmam sem volt, hogy nézhet ki egy ilyen ágyúnaszád, de sikerült közelebbről is megismerkednem velük, amikor a fogkrémes tubusomból bújtak elő, és álnéven mutatkoztak be. Kim Ir Kubola néven. Közöltem velük, hogy az én hazám nem eladó, a bor a hűtőszekrényben van, szolgálják ki magukat.

Ezt követően kihajigáltam az összes latin betűvel nyomtatott könyvet az ablakon. Igazából nem is maradt egyetlen könyvem sem, mert mindet latin betűvel nyomtatták. Még cirill betűs könyvem sincs, nemhogy arab vagy koreai. A török szultán bevallotta, hogy ő egyáltalán nem tud olvasni, és tizenhat lefejezett szeretője holttestével alszik egy nyoszolyán már vagy tizenhat éve.

Amikor felébredtem, épp 1691. január elseje volt, és a török szultán hangosan horkolt mellettem. Befogtam az orrát, mire ő kinyitotta a száját, és én egy fél liter whiskyt öntöttem le a torkán cseppenként. Zokogva ébredt fel, és elmondta, hogy legszebb lánya egy kegyetlen betegség áldozata. Ezt a betegséget arab tudósok elefantózisnak nevezik, és az egyik legkellemetlenebb tünete éppen az, hogy az ember végtagjai olyan vastagra nőnek, mint az elefánté.

A legszebb lánya azóta mozdulni sem tud, csak fekszik a mérgeskígyók fészkében. A kígyók szeretik őt, észak-koreai bölcsődalokat sziszegnek a fülébe, amitől ő boldog, a szultán azonban aggodalmának adott hangot. Nem biztos benne, hogy ilyen boldogságot álmodott lánya számára, a kislány lábai ugyanis annyira vastagok, hogy már a kígyók sem érik körbe.

A szultán ekkor súgta a fülembe, hogy szeretne bevonulni Budára. Mondtam neki, hogy én Pesten lakom, hozzám bevonulhat, ha akar, de a lányát nem tudom meggyógyítani. Viszont be tudom őt mutatni Kim Ir Kunbélának, aki a fogkrémes tubusomban lakik. Ennyiben maradtunk.

Nemzeti lovas operettet írnak a magyarok bejöveteléről, melynek alapeszméje, hogy a magyarokat a kozmikus háttérsugárzás hullámai vetették ennek az univerzumnak a fövenyére. A magyarság egyébként addig egy másik univerzumban élte örök életét. Nem volt ott bánat és betegség, csak örök nappalok, melyeket a magyarok természetesen lóháton töltöttek, hátrafelé nyilazva. Miért kellett mégis vállalniuk, hogy a permanens boldogságnak ezt paradicsomi állapotát a történelmi kataklizmák véget nem érő sorozatára cseréljék? Nos, erre a kérdésre keres és próbál választ adni ez az operett.

Miért kellett átkelniük a marcipánhegyeken, a véres és májas hurkák halálhágóin, hogy egy rosszindulatú daganatokat virágzó pusztaságban kössenek ki, és nyakukba vegyék minden nép bűnét? Erről énekel az első felvonásban Emese, akinek a turul megsúgta, hogy nem hiába vajúdott évszázadokon át. Övé lesz a fokhagymás lángos, amelyet a szentlélek lángján sütöttek. Nem tudhatta, hogy az álom csupán egy újabb trianon felé taszítja ezt a hátrafelé nyilazó népet, vagy tényleg fellebbenti a fátylat a jövő titkairól. Amikor felébred, csak a feje fáj, és úgy érzi, hogy teherbe esett a turultól.

A magyar nép közben horgonyt vet, tábort üt, ivarszerveket rajzol festékszóróval a tűzfalakra, mert megértette, hogy itt a helye. Ezt az áriát már egy népesebb csoport énekli a színpadon, és persze lóháton, de még mindig nem látszik a végkifejlet. Ekkor egy szamár jelenik meg szalmakalapban, és a magányról énekel, mely nem kímél sem boldogot, sem boldogtalant. Kellenek egy operettbe az ilyen humoros jelenetek.

Közben a magyar nép mérsékelten szaporodni kezd. Azért csak mérsékelten, mert húszfilléres alapon kártyázva a románok elnyerték a tőle a szent koronát, és most valami dohos kunyhóban rejtegetik, abba szarnak a kecskék, abba pisálnak a hegyi haramiák, és a magyarok keserves bánatára az ország nagyasszonya is tehetetlenül sír, egy román disznópásztor tartja őt ólba zárva kenyéren és vízen.

Ennyi igazságtalanságot azonban már nem tud elviselni egy operett közönsége. Ha nem történik valami felemelő vagy vigasztaló, képesek hangos füttykoncerttel méltatlankodni, de az is lehet, hogy lerohanják a színpadot, megverik az énekeseket, a románok császárát alakító tenort bedobják a zenekari árokba, és örülhet, ha ennyivel megússza.

Ezért aztán az operett szerzői, akik egyébként mind Kossuth-díjas magyar művészek, s így rendszeresen együtt szotyolázhatnak a császárral, aki meghívja őket minden jelentősebb gladiátorviadalra, nekiálltak, hogy kitaláljanak valami felemelőt vagy vigasztalót. Sajnos nem lehettem ott, amikor megindult a lázas ötletelés, de állítólag egy olyan szürreális megoldás is felmerült, hogy a magyarokat egy szalmakalapos szamár szabadítja ki a cigány boszorkányok fortyogó üstjéből.

Az sem teljesen kizárt, hogy az operett végén egy ponty fogja némán elénekelni a magyar himnuszt, de kopoltyújának mozgásából egyértelműen kiolvasható majd, hogy most a jön a balsorsakitrégentép, a hal uszonyaival integet a magyaroknak, hogy tudtukra adja, bár az ő ikrája nem kaviár, és tudja, hogy nem is lehet az, mégsem szomorú soha. Az operett bemutatóját a kenyér ünnepére tervezik, amikor a sok kis morzsa mind összebújik az abrosz ráncaiban, és a pékkemence boldog melegéről álmodik.

A szamarkandi pápa megáldotta császárunk veteményeskertjét, ahol a paradicsom csodás termést hozott. Többek között egy olyan, űrhajó alakú paradicsomot termett, melyen az egész magyarságot át lehet szállítani egy zsidó- és cigánymentes bolygóra, ahol nem parancsol a tömegvonzás, csak a magyarok rabságot rosszul tűrő lelkének pusztai szélvihara kergeti ezt az égitestet a kozmosz fénylő tereinek határtalan ürességén át. A gémeskút árnyéka jelzi nekünk az időt, nem a greenwichi zsidó fortély.

De hát lesz-e ott hajlék, mely ölébe fogadja a vándorlásban megfáradt nép ivadékait, akik testükre bélyegezve viselik a rabszolgák titkos kódját. Nem a sátán 6-os számjegyeire gondolok, nem is az isteni 7-esre. A magyarok a 3-as szám bűvöletében élnek. Három anya szülte őket harminchárom apától. Amikor a magyarok anyjának elfolyt a magzatvize, háromszázharminchárom sas jelent meg az égen, és távoli folyók hömpölygő áradatával segítették a pusztai isten árnyékába a magyarok űrhajóját.

Akkoriban egy nagyon kegyetlen üzbég császár azt a parancsot adta ki, hogy minden olyan űrhajót hányjanak kardélre, amelyben a magyarok magzatait sejtik. Szamarkand akkor még nem volt Üzbegisztán fővárosa, csak egy poros útszéli kocsma, ahol nagyon rossz bort mértek. Ám jött ekkor egy látnok, aki megjósolta, hogy a földi paradicsomban eggyé lehet minden magyar, és nem kell többé a nekrofil liberálsöpredék penészfoltos lepedőjén szülnie a táltosok ágyasainak. Ők mindig is rohanó vizek partján fogják világra izzadni harminchármas ikreiket, akiknek nem tréfa az élet, nem rémület a halál.

Egy paradicsom alakú bolygót álmodtak maguknak, melynek keringési idejét össze lehet hangolni a gémeskutak bólogatásával, a gémeskutakéval, melyek egyszer csak a magyarok olaját hozzák a szikkadt pusztára fel, ahol azon nyomban üzbég stílusú felhőkarcolók szöknek a magasba, és mindenütt a békés népek örömtüzei lobognak, részeg mohamedánok borulnak parázna keresztények nyakába, és hosszú sugárutakon száguldoznak a végtelen jövőbe, ahol érzéstelenítés nélkül húzzák majd ki az emberek fogát, vakbelét, hazafiatlanságát, nekrofil sátánizmusát, és mindennek eljön a böjtje.

A növények szaporodási szokásairól vitatkoztunk a Kispráterben. Nem tudtuk eldönteni, hogy a szél vagy a rovarok végzik-e a megporzást, ami tulajdonképpen közösülés. Itt elakadtuk, és kértem még egy fröccsöt. Úgy láttam, hogy a rovaroknak mindenképpen komoly szerepet osztottak a szaporodás nevű játszmában, de nem tudtam érzékletes példát felhozni a növényi orgazmusra.

Belekortyoltam a fröccsömbe, és próbáltam olyan hangot kiadni, mint amikor egy tulipán elélvez, de a többiek kiröhögtek. És akkor még nem is beszéltük a különböző színű tulipánok párzási szokásairól. Fapapucsos hollandként nyilván locsolnám a virágokat, és egy sör mellett csodás történeteket tudnék elbeszélni a tulipánorgiákról, de nem vagyok fapapucsos holland. Az életem lassan elfogy, mint a fröccs. Nem tudom, mi értelmeset lehetne még itt csinálni.

Akkor jött a hordóban lakó ember, akinek olyan volt a füle, mintha levasalta volna a hétfő reggeli gyors. Amelyen ott ül az Isten, akinek nincs jegye, de a kalauz nem kéri tőle, felismeri benne az Istent, és megkínálja szotyolával.

A kalauznak elég nyomorult az élete. Van egy pénztárosnő, akit nagyon szeretne megbaszni, mert nagyon kívánatosnak találja, ahogy a nejlonharisnyáján elszaladt egy szem, és látszik a fehér bőre. A pénztárosnő magányos, egy részeges pályakarbantartó munkás volt a férje, aki ott ragadt valahol Romániában, román vasutasnőket baszogat, és annyit iszik, hogy előbb-utóbb belefullad a Duna-deltába.

Úgyhogy a kalauz, aki egyébként szívesen nevezi magát hordóban lakó embernek, mert úgy érzi, hogy ez egészen szellemes, és nőket csakis úgy lehet meghódítani, ha szellemesek vagyunk, szóval ez a kalauz odaül a pénztárosnő mellé, akinek mindig kisírt a szeme, és egyre csak hízik, mint egy disznó, már meg sem meri nézni, hogy hány kiló, te szent isten, zsíros kilókkal álmodik, amelyek rávetik magukat minden utcasarkon, és a dereka köré tapadnak.

Nem néz fel a jegytömbből. Csak hallgatja a fapapucsos, hordóban lakó pályakezelőt, aki arról beszél, hogy délben jóllakott, bár jobban is lakhatna, ha a pénztárosnő főzne neki, akinek ugyan nincs megtakarított pénze, de azért nem reménytelen vele egy holdutazásról beszélni. „Nekem lehet, hogy vizelni kell majd a holdon, de nem dugom ki a fütykösöm a szkafanderből, mert lefagy” – mondja a holdban lakó ember, és a pénztárosnő nagyot nevet. Úgy rázza a nevetés, mintha egy hatvanas évekbeli magyar centrifugában lakna, a jegykezelő meg elégedetten hátradől, mert úgy érzi, hogy most aztán humorosat mondott.

Ezeket a centrifugákat csak úgy lehetett kikapcsolni, ha az ember kitépte a dugót a falból. Akkor lassan leállt, és ki lehet venni a ruhát. Állítólag megöregedett a grófnő kutyája. Télen minden reggel nagy sétákat tettünk a parkban, és a kutya előbb vizelt, aztán szart, nekem pedig be nem állt a szám. Arról beszéltem a grófnőnek, hogy az ég alufóliából van, és a testem csak szotyolahéj. Mondhattam bármit, a grófnő szomorúan nézett rám, mert ismerte minden gondolatomat. Az agyam nyitott könyv volt számára. Mindig tudta, hogy mi lesz a következő mondatom.

Ez kissé elszomorított, de azért nem adtam fel. Román űrhajókról beszéltem neki, melyeket rovarok működtetnek. Aztán a kutya egy nagyon szart, a grófnő összeszedte a kutyaszart, és elindultunk vissza, kezdődött a nap.

Megetette a disznókat. A legutóbbi nagy pestisjárvány óta egyedül élt. A járvány a lovait is elvitte. Csak a disznók élték túl. Meg ő.

A disznók már éhesek voltak, és mindig igaz örömmel töltötte el a látvány, ahogy mások zabálnak. Ő töltött magának egy pohár bort, mert nem volt éhes. Portugáliában persze más lenne az élet. Ott jó lenne reggelizni egy nagy, nyitott, teraszon, ami a tengerre néz, ebédelni egy eldugott kocsmában, ami egy csatornára néz, és megvacsorázni a disznókkal.

Utána elaludni egy nukleáris erőmű elhasznált fűtőelemeit tároló raktárban. Reggel Ukrajnában ébredni arra, hogy a SS-alakulatok karácsonyi dalokat énekelnek a fagyos éjszakában, és könnyek között gondolnak szeretteikre, akiket néhány év múlva, Berlin ostromakor hatfejű szörnyek erőszakolnak meg, hogy egy olyan fajt hozzanak létre, amely be tudja népesíteni a szomszédos bolygókat, ahol egyébként emberi életre alkalmatlan hőviszonyok uralkodnak.

Ivadékaik apró űrkapszulákban landolnak ezeknek az idegen bolygóknak a felszínén, hogy a forró sivatag porában vagy a sarki jég alatt osztódva egy új élőlényt fejlesszenek ki, egy kíméletlenebb jövő prófétáit, arénagladiátorait, ragadozóit.

Arénagladiátorokkal népesítik be a világűrt, akiknek a vallás csak olyasmi, mint egy elhasznált fűtőelem,. amiből még ki kell facsarni az utolsó csepp heroint, hogy fel tudjon kelni reggel, meg tudja etetni a disznókat, és eltűnődjön a saját gyengeségén. Hogy nő nélkül ő annyit ér, mint vízcsepp a homokviharban. Fú, ez túl költői, gondolta magában, miközben a disznókat nézte.

Amikor az ember kórházban van, nem sokat tud csinálni. Az ágyától elsétál a hullaházig meg vissza. Most szerencsére nem vagyok kórházban, itthon vagyok, akkor megyek ki vagy jövök be az ajtón, amikor csak akarok, ha olyan kedvem van, levizelem a lámpaoszlopot, mint a kutyák, és senki nem áll a halálos ágyam mellett, mert úgysem hozott inni semmit.

Tegnap jól berúgtam, és többeknek is mesélni kezdtem arról, hogy Samuka mostanában biztos rohad, mert elég meleg van, és a szülei nem merték elhamvasztatni. Kék, zöld és lila foltok ütköznek ki általában a rothadó húson, de a föld alatt ezt szerencsére nem látni. Mindenképpen a hamvasztás a jó megoldás.

Történt egyszer, nem is emlékszem, pontosan mikor, talán a 90-es évek elején, hogy Samu felesége, Jutka valami hülye pasival állított fel Pistáék albérletébe, a Stadion útra, ahol éjszakára megaludtunk. Nem tudom, mintha állandóan féltékennyé akarta volna tenni Samukát. A faszi egy seggfej volt, Samu talán megütötte, aztán Jutka eltűnt a faszival, Samuka meg az egyik lábán cipővel a másikon zoknival eltűnt az éjszakában. Reggel visszajött a fél pár cipőért, és lementünk a Harmadik Félidő nevű talponállóba, ami a diósgyőri stadion mellett volt. Most fitneszcentrum van a helyén.

Ott volt akkor már Jutka is egy nagy monoklival a szeme körül, mert Samu ütése őt találta el, és nem a seggfej pasit. Oláh Péter előtt ott volt a szokásos deci szilvája, és nagyon flegmán magyarázott valamiről. Ha őt hallgatta az ember, könnyen azt hihette, hogy a világ egy olyan hely, ahol a holdból whiskyt lehet facsarni, és az angyalok pelenkáját azért teregetik ki az égre, hogy mindenki lássa, a teremtőnek is rengeteg dolga van. „The lord is a very very busy man”, énekli Tom Waits:

https://www.youtube.com/watch?v=AY7AbL3oq-4

3 perc 45-nél mondja

Szovjet tudósoknak évtizedeken át kétségbevonhatatlan bizonyítékaik voltak egy hatodik kontinens létezéséről, ahol az ember soha nem látja a saját tükörképét, a saját szarát, a saját rémtetteit, és a szegények a saját gyermekik csontvázával fűtenek be a kandallóba. Ezen a kontinensen csak olyanok élhettek, akik már egyszer átváltoztak saját szörnyetegükké, ami valljuk be, elég homályos fogalom. Én például együtt élek a saját szörnyetegemmel, amióta a grófnő a szegény árvákat gyámolítja helyettem.

Pedig én is árva vagyok, tudja ezt ő jól, de lássuk be, hogy nem a holdutazás az elsőrendű feladat, amikor a saját ágybavizelési problémáira keres megoldást az emberiség. Félre ne értsen senki. Eddig életem során még nem vizeltem ágyba. Általában nagy folyamokba vizelek, kizárólag olyanokba, amelyek közvetlenül valamelyik óceánba ömlenek, lehetőleg olyan óceánokba, amelyekben nem látható a rémtetteim tükörképe.

A rémtetteim lényege egy öregedő, görbe lábú szörnyeteg, aki folyton vakarózik, amikor a nevét kérdezik tőle, és remegő kézzel mutat egy fotóra, amelyen saját magát látja, még fiatal korában. Hitlerként pózol a tükör előtt, és ha rányitják az ajtót, rögtön a szájába kapja a hüvelykujját, hogy úgy nézzen ki, mint a saját vizeletét szégyellő kiskutya, miközben hadjáratot szervez a hatodik kontinens elpusztítására. Nagyon, nagyon gonosz emberről beszélünk, akinek mindig a szomszéd óceánjára fáj a foga.

Flottát szervez, királyokat akasztat, gyermekek szívéből készít magának kispárnát, hogy nyugodt legyen az álma, és csak azért játssza el a szovjet tudóst, hogy bebocsássák a legtitkosabb szabadkőműves páholyokba, ahol parázna orgiák közepette találkozik a saját tükörképével. Nehéz perceket él át ilyenkor, mert a pocsék internetkapcsolat miatt néha bizony hosszú percekig kell várakoznia rá, hogy megjelenjék a tükörkép a monitoron.

Sajnos nincs tisztában vele, hogy ez csupán virtuális képződmény. Azt hiszi, hogy egy koszos pocsolyába bámul, ezért tesz egy szánalmas kísérletet a tükörképe kiszürcsölésére. Úgy találják meg a monitor képernyőjére tapadva kora hajnalban a takarítónők, akik már semmin sem lepődnek meg, mert szinte minden reggel egy túladagolásban elpusztult, szaros képű rockzenészt találnak a hotelszobában, ahová beosztják őket takarítni. Még egy rock-csótány, mondják ilyenkor, és nekiállnak takarítani.