barango

A tegnapi koncertre basszusfejet is kellett vinni, úgyhogy előszedtem a régi utazótáskámat. Pont belefért a basszusfej. Utoljára akkor használtam a táskát, amikor két és fél éve Londonból próbáltam hazajutni. Nem volt könnyű. Először a pilóta zavart le a gépről, mert túl részegnek vélt, a másnapi gépet én késtem le az óraátállítás miatt, és harmadnapra sikerült csak minden erőmet megfeszítve hazajönnöm.

Olyan veszettül meggyűlöltem Londont, hogy megátkoztam. Pestisjárványt és tűzvészt kiáltottam rá. Amint ez közismert, az utolsó efféle csapás 1666-ban sújtotta ezt a várost. A Sátán rápillantott a karórájára, és a jobb kezével intett: most. Pestisbaktériumok serege zúdult az élőkre, és aki egyik pillanatban nevetett, a következő pillanatban véreset szart, és jajveszékelve mondott búcsút az életének.

A tűzvész csak isten áldása volt, mert elpusztította a patkányokat is, a járvány bűnbakjait. A fekete hamuban szerencsés túlélők kotorásztak ehető maradványok után, majd unalmukban felépítették ezt a kibaszottul ronda várost. London nagyjából annyira szép, mint a miskolci pályaudvar melletti kocsmák bármelyike.

Hitler ugyan nagyon szeretett volna a fotóalbumába egy olyan képet, amelyen ott áll a Temze-parton, a háttérben a Big Bennel, de erről sajnos le kellett mondania. Az Eiffel-toronnyal már több szerencséje volt. Biztos vagyok benne, hogy fényképalbumának legféltettebb kincse ez a kép, amely ő látható az Eiffel-toronnyal.

Az első világháború lövészárkaiban másról sem álmodozott, mint hogy egy napon bevonul majd Párizsba, porig alázza a dölyfös franciákat, és az egész város úgy hever majd a lábai előtt, mint egy olcsó prostituált. És lássuk be, álma teljesült. Ágyba vitte az Eiffel-tornyot.

London azonban rondán terpeszkedik azon a helyen, ahová a pestis és a tűzvész szarta, és két évvel ezelőtt, 2011 márciusában úgy éreztem, hogy soha nem megyek oda vissza. Ma reggel kicsit másnapos voltam, egész nap a grófnővel heverésztünk, megnéztük az 1968-as táncdalfesztivált, szóval nagyon jól éreztük magunkat, és arra gondoltam, hogy megint el kéne menni valamikor ebbe gusztustalan városba.

Persze csakis a grófnővel, aki két éve megfogadta, hogy soha nem utazik velem többé Londonba. Ez arról jutott eszembe, hogy az utazótáskában megtaláltam egy londoni napijegyet. Ez áll rajta: 24 MCH 11. Az MCH minden bizonnyal azt jelenti, hogy March, a 11 meg azt, hogy 2011.

Ötven fölött vészesen öregszik az ember, csak kapkodja a fejét. Az évek úgy suhannak el, mint gyorsvonat ablakából a román falvak. Bombák kioldására felkészülni, mondom majd a csatorna felett, és amikor megpillantom a Temze szarszerűen kanyargó vonalát, intek, hogy most dobják le azt a Hitler-alakú Eiffel-tornyot, amit a Big Ben helyére fognak állítani.

Ezerkilencszáznyolcvanhat júliusában egy idegen galaxis lakói megpróbáltak másolatot készíteni a földi életről. Egyszerű controll c-vel próbálkoztak, és bár minden adott volt a duplum létrehozásához, a másolat nem jött létre. Megnyomták az entert, és nem történt semmi.

Illetve mégis történt valami. Egy nagyon szemcsés képen megjelent Freddy Mercury, amint épp a Tavaszi szél vizet áraszt című magyar népdalt próbálja interpretálni, a magyarok pedig egy nagy, piros szalaggal átkötött bársonydobozban visszakapják Erdélyt, hazaviszik, és elrejtik a párnájuk alá, nehogy a román csótányok megtalálják, és morzsánként hazavigyék.

Régi és szomorú történet ez. A magyarok még az egyiptomi óbirodalom korában érkeztek a Kárpát-medencébe, ahol egy két Queen-slágeren kívül nemigen találtak semmit. Az egyik Queen-sláger természetesen a Bohém-rapszódia volt, a másik meg a Radio Gaga.

Nem is tétováztak tovább a magyarok, rögtön feláldoztak két fehér nyulat, és közfelkiáltással fejedelmükké választották Ákost, aki azzal érdemelte ki ezt a megtiszteltetést, hogy csakis tiszta forrásból iszik, és megírta a Dobozba zárt világ című szimfóniáját, amelyben feltámad minden magyar.

A szereplők egy végtelen históriát írnak újra és újra, egy olyan történetet, melyben a kaméleonlelkű agitátorokat aligátorok közé vetik, és nemcsak a kolbász tagadja meg a kerítést, de az apa is a fiát, ha az zsidó ízlés szerint vágatja a fanszőrzetét.

Nehéz kérdések ezek, melyekbe beletört már nem egy nemzedék bicskája. Itt vannak például hatvanas évek, amikor az volt a legnagyobb újság, hogy fellőttek egy majmot az űrbe, utána meg néhány embert is. Voltak persze más újságok is.

Több ember belerúgott a kutyájába, gyilkosokat akasztottak világszerte, és a sör nem volt mindig elég hideg, a kávé meg elég forró. De azért lehetett érezni, hogy az embert más agyagból gyúrta a mindenható, mint az állatot, és ha már feljutott az űrbe, előbb-utóbb azt is megtanulja, hogyan kell seggbe rúgni saját magát.

Ez a mutatvány nem kis koncentrációt igényel. Hiszen köztudott, hogy csakis előre tudunk rúgni, a seggünk pedig a hátunk mögött van. Bukowskit is hosszan foglalkoztatta ez a probléma, és adott is rá érvényes válaszokat, ha nem is eleget.

Viszont ő legalább nyugodt lelkiismerettel hunyta halálra a szemét, szemben egy-két sintérrel, aki az állatok mennyországába nyert csak bebocsáttatást, és ketrecről ketrecre vándorol, keresi a tiszta forrást, egyre szárazabb szájjal liheg, és valaki – minden valószínűség szerint önmaga – újra és újra fenékbe rúgja.

Egy ilyen sintérnek az állatok mennyországa maga a pokol, mert ott minden fordítva van, egy kifordított fekete lyuk az egész, ahol ezerkilencszáznyolcvanhat júliusa van, egy örökké tartó Queen-koncert.

Freddy Mercury a színpadon kergeti a saját képmását, és még nem tudja magáról, hogy megfertőződött a halálos kórral, amely röpke hat éven belül végez vele, én pedig egy miskolci kocsmában Borsodi Világost iszom, és hóhérokkal cimborálok.

A minap beültem a Rákóczi téri vásárcsarnok melletti cseh sörözőbe, és erős cseh portersört ittam. Kiültem az utcára, néztem a csarnok oldalát, hallgattam a hűtőberendezés zúgását, és a következő versszerű szart írtam:

Az álmában lihegő vásárcsarnok gyomrában
szerves és halott hulladék, kurvák
mirelit álmai
ahogy komoran szuszog és emészt, és a
csatornákat öblíti
emlékezetből mint Himnuszt,
rétesreceptet, miatyánkot idéz, tudja
aszott kofák mumifikált szitkait
csirkelábat rágó stricik
nyálas bókjait, jó a segged
mondja valaki a vásárcsarnoknak, sajnos
nem szebb, mint az arcod, nem
tudni, ezt vajon bóknak szánták-e
a világháborús hadirokkantak helyét
a hatvanas évek végén átvették a
lelki nyomorékok, akiknek csontjai
emésztik tovább ezt a nevenincs
moslékot

Mostanában ébredéskor mindig fáj a jobb fülcimpám egy része. Talán az északi része, kicsit északnyugati. Nagyon remélem, hogy nem rák. Ötven fölött az ember az eget kémleli, és egy szárnyas rákot lát körözni a magasban. A ráknak van két szárnya meg két ollója. A szárnyaival csapkod, az ollóit csattogtatja.

Előbb-utóbb le fog csapni valakire, remélhetőleg egy olyan párt szóvivőjére, amely párt marcipánból épít országot. Egy olyan országot, ahol a terhes anyákat rózsaszín családfával ajándékozza meg a jézuskrisztus magyar helytartója, akinek már régen szemet szúrt, hogy a magyarok fogai fogyatkoznak. A mai magyar csecsemők bölcsességfogaikat azonnal a szemétvödörbe köpik, és nem hallgatnak a dadaszóra, mely az ég üzenetét tolmácsolja nekik valamely balti köztársaság rendellenesen ragozott nyelvén.

A rákkeselyű egy olyan madár, amely nagyon korán elhullajtja bölcsességfogait, és csak a csőrét használja, ha be kell ütögetni a bankkártyája pinkódját. Furamód nem jellemző rá az éleslátás. A sasokkal ellentétben ő csak nagyjából lövi be, hogy hová zuhan. Ebből a szempontból sok hasonlóságot mutat a nácik szárnyas bombáival. Azokat előbb fellőtték a világűrbe, és amikor megrészegültek a kozmikus térben fokozottan tapasztalható magánytól, rázuhannak egy angol városra, reményeik szerint Londonra. A nácik remek tájékozódási képességeinek köszönhetően szinte kivétel nélkül Londonra zuhantak.

A rákkeselyű is itt köröz fölöttem, de én már megvettem a vasútjegyemet az örök életre. Ma reggel találtam egy kézzel írott papírcetlit a postaládámban. Abban az áll, hogy bűneim állkapcsa lassan őrli a jobb fülcimpámat. Ez a fájdalom magyarázata. Nem rák, nem szárnyas bomba, csak az elfelejtett gonosztetteim lassú üdvözülése.

Azon a cetlin még az áll, hogy a törzsfejlődés nem létezik, isten állatnak teremtette az állatot, és embernek az embert, aki ezek szerint nem a krokodiltól származik. Az sem igaz, hogy állkapcsa rovására növekszik az agytérfogata, és egyre ügyesebben használja a hüvelykujját, amivel állítólag már sötétben is megtalálja a krokodil-galaxis G-pontját. Nem, nem és nem. Ez állt azon a cetlin.

Elhagytam már ezt-azt életem során. Bőröndöket, tele robbanószerrel, hangszereket, igazolványokat, kulcscsomókat, bicikliket, mobiltelefonokat, mindenféle papírfecnit vagy magnókazettát, amire nagy szükségem lett volna reggelente, amikor Mekka felé ásítva ébredtem, vagy ami egyáltalán nem hiányzott ahhoz, hogy felrobbantsak egy óvodát, ahol kisgyereknek álcázott buddhista terroristák falhoz állították a csecsen óvónőket, akik épp arra készültek, hogy szép szavakkal ülve pisilésre szoktassák a fiúkat, a lányok körében pedig menő divattá tegyék az állva hugyozást, amely forradalmasíthatja a nemek harcában patthelyzetté kövült konfliktust: férfi vagy női megváltó várható. Egy dolog, hogy női BKV-ellenőrök törvényesen megmotozhatnak ártatlan férfi bankrablókat, ha úgy ítélik meg, hogy a férfi bankrablók államcsínyre készülnek.

Általában teljes biztonsággal körülhatárolhatók azok az eszközök, amelyek államcsíny végrehajtására alkalmasak. A vécékefe vagy vécépumpa mindenképp arra utal, hogy ezt akarták ledugni a kormányfő torkán, mikor épp egy nemzetközileg is fontos bejelentésre készült, amelyben el szerette volna mondani, hogy a román medvék nem medvék, mert ilyen nevű rezsikommandó nincs. A rezsiterrorizmus egyébként a kormányfő szerint a világ új keletű problémái közül is az egyik legégetőbb.

Jön például egy nemzetközi szervezet, és papírrepülőt hajtogat az emberek lelkéből, amelyet egyébként  angyalfátyolból szőtt a magyarok védőszentje. Szóval jön ez a nemzetközi szervezetnek álcázott rezsikommandó, és egyesével felcsípteti a haszonlesés szárítókötelére az ázott magyar lelkeket, amelyek ezentúl nem tudnak rendesen imádkozni, adót fizetni és hinni egy szebb világban.

Milyen más is lenne az élet például egy olyan országban, ahol egy katonás ámennel és fülbe suttogott gyónással búcsúzna egymástól adószedő és adófizető, mert szerethető lenne minden, ami egyébként undor és utálat. A rezsifizetés, a végbéltükrözés, a stadion- és templomépítés, melyre egyébként rabszolgák százai jelentkeznének, és vonszolnák a köveket négykézláb haza, azzal térnének nyugovóra. A nagy nemzeti piramis kövét ölelgetnék álmukban is, hogy reggel vonszolják tovább, és az legyen életük egyetlen boldog pillanata, amikor ezt a követ a helyére illesztik.

Tapossa a magyar a sarat, és csizmáján szar ragad, vasárnap ha az égre dalol, húzza a szekerét hat vak lova, sötét sárba agya darálva, és nem hiszi, amit a halottlátó a lottón húz, amit a cigány a szőrös fülébe húz, amit a tőzsdevigéc a koporsójára rávakar, hogy nem élt egy percet se ez a makacs magyar, tepertőzsírba áztatott szakállát rágcsálva egyre csak egy dalt kombinál, hogy szebb jövőt, s vesszenek trianon kutyái, a sok csahos, aki lótáppal bolondítja a marháit, és a térképre vakondtúrást rajzol kárpátrög helyett, hol pedig lennie kéne egy boldogabb hazának, hol végre szívcsakrákból font gatyamadzagot feszítenek hegedűre húrnak, és szólhat végre a lagzirock, és tiszta gatyába lazulhat eddára, bikinre, istván a királyra, akit hívnak az angyalok, innen elvágyni sincs erőm, ezt a porba szart budividéket szereti szívem, ezt a zombi-alsót, hol lapát szar zuhog lapát szarra.

Ma nem ettem semmit. Még háztartási kekszet sem. Három román góllal találkoztam a Baross utcán. Az első román gól reggel ugrott elő a járdaszélre kitaszigált szemétkukából, és bemutatkozáskor úgy hadarta el a nevét, mintha bocsánatot kért volna az elmúlt száz év történelmi kataklizmáiért. A borzalmakért, amelyeket azok követtek el, akik gólt rúgtak a magyaroknak.

A második román gól az utcán fékezett, amikor épp bele akartam lépni egy keselyűszarba. Mária Terézia-kori nemesi öltözetben toppant elém a  második román gól, és felajánlotta, hogy bedobja helyettem a lottószelvényeimet. Háztartási keksszel kínált, majd bemutatkozott. Valami román csengésű neve volt, és azt mondta, hogy pillanatnyilag IMF-besúgóként dolgozik.

Elfogadtam a kekszet, mert éhes voltam, és mert nem volt hússzaga, mint mindennek ezen a kibaszott világon. Megfigyeltem, hogy az értelmiségi seggfejek is csak azért pofáznak a növényevésről és a megértésről, mert közben kolbászzsírral kenegetik a végbelüket, amelyet felsebzett szellemi csatározásaik során ellenfeleik méretes ágyúcsöve. Olyanok, mint a levegő tornászai, akiknek a harmadik román gól az istenük.

Nem kellett erre sem várni sokáig. Halott sportolók húzták a szekeremet, amellyel át kívántam vágni a Kárpátokon, hogy berúgjam a magyar hálóba a harmadik román gólt.

Megyek, eszem egy kis házastársi kekszet.

Quarelin grófja épp nyulakra vadászott. Sokáig és hiába várt, hogy megjelenjenek a nyulak, ezért inkább versírásba fogott. A vers egy boldogtalan grófról szólt, aki szerelmes a vadászpuskájába, szeretne véres költeményeket írni arról, hogy a magyarok miért nem váltanak elég villamosjegyet, ezért viszont megkövezik őt a zsidók, akiknek nincs lelkük.

Quarelin grófja itt elakadt a verssel. Miért nincs lelkük a zsidó nyulaknak? Ezen a kérdésen kezdett töprengeni, és egy hatalmas vízesés formájában látta önmagát. A vízesés a nemzedékek zuhataga volt, amely értelmet ad a röpke emberi létnek, mely kurta mint a gyufa sercenése.

Mármint az emberi lét. Ezzel szemben a zuhatag mindig a közösségi élmény satöbbi – legyintett Quarelin grófja. Tudta, hogy reggel megint fájni fog a lába. Még le sem tette a földre, már érzi, hogy fájni fog. Talán a Holdra kellene lépnie. Ott nem fog fájni. A grófné még alszik. Addig is leugrom a holdra, lejátszok egy golfpartit a halott Jelcinnel, és berúgok vele a gyorsan, s mire a grófnő felébred, már színjózan vagyok.

Ezt gondolta Quarelin grófja, de bosszankodva vette észre, hogy fogytán a bora, és fogytán a Quarelinje.

Gyötrelemmel kell születni
Gyötrelemmel kell meghalni
És közte is akad némi gyötrelem – motyogta magában Quralin grófja, miközben a sliccét gombolta.

A grófok unalmukban tágabb rokonságuk meztelen újszülötteire lövöldöznek. A grófi családokban általános tapasztalat a degeneráció. Ez részben abból adódik, hogy a kényszerű egymás közötti házasodás folytán rengeteg torzszülött jön a világra, ám a grófi családok szégyenükben inkább vadászhatóvá teszik ezeket a torzszülötteket. A rettenetes másnapra ébredő grófok könnyű pálinkával nyitják a napot, de örökölt rövidlátásuknak köszönhetően nem látják saját torz testüket és csenevész végtagjaikat.

A harmadik pálinka után szólítják kedvenc fegyverhordozóikat, akik a töltött puskát nemcsak kezükbe adják, de a célt is megkeresik helyettük. A ravasz meghúzását viszont mindenképp a grófokra hagyják. Tudják, hogy a grófok lelkiismerete mocskos, és nem tudnak már annyit fizetni az egyházszolgáknak, hogy azok felmentsék őket bűneik rettentő következményei alól: a pokol kénköves lángjaitól.

Grófként magam is célba veszem a saját nemi szervemet, mely grófi származásom utolsó bizonyítéka. Amennyiben nem sikerül eltalálnom, magam is a pokol kénkövén loccsanok szét. Tegnap este Quarelin grófjával volt fontos megbeszélésem. Egy fullasztóan szűk folyosón mászott fel a pokolból, ahonnan egy félórára engedték fel csupán.

Maga a mászás legalább tizenöt percet vett igénybe, úgyhogy nem sok időnk maradt beszélgetni. Qurarelin gróf elmondta, hogy a pokolban legalább öt sikeres üzleti vállalkozása van, és az a kedvenc szórakozása, hogy ezeket egymás ellen uszítja. Egyetlen dologtól tart csupán: hogy az egyik vállalkozás a fejére nő, és egy kézigránáttal sem tudja majd eltávolítani onnan.

Magyar rocksztárok képében hatalmasodik el rajta a kényszerképzet, hogy ő is jobbágyok ivadéka, csak egy végzetes éjszakán elcserélte őt az anyja egy fél deci szatmári szilvára, melyet az ügyvédjével kellett volna megitatni, aki méheket tart valahol a város szélén, magányos, mert rossz a szájszaga, és asszonyra vágyik esténként.

Sajnos Quarelin grófjának vissza kellett térnie a pokolba, és én jó utat kívántam neki. Tanácstalanul tárta szét a karját, és pedig lemondóan legyintettem. Azt javasoltam neki, hogy esténként lövöldözzön csecsemőkre. Sajnos ezt azonban már csak kiabálva tudtam közölni vele, mert akkora volt a zaj. Sajnos mindig nagyon rosszul olvasott szájról. A zajról nem sokat tudok mondani. Valami olyasmi volt, mint amikor élő nukleáris létesítményekről húzzák le a bőrt, és odavetik a vad majmoknak, akik vérrel isszák a velőt.

Halálhörgésre ébredt egy reggel a krokodilfejű miniszterelnöki beszédíró családja. A beszédíró felesége rögtön sejtette, hogy a baj nagyobb, mint álmodta. Álmában ugyanis egy partok nélküli folyón kelt át, mely akár tenger is lehetett volna, de a magyarok őstörténetében nem szerepelt ennek a tengernek a neve. Sohasem mosta a magyart.

A krokodilfejű miniszterelnöki beszédíró felesége néhány visszakézből kiosztott pofonnal kiterelte a gyerekeket a fürdőszobába meg a vécére, hogy ne lássák a hitvesi nyoszolyán fetrengő apjukat, akinek a torkán akadt egy miniszterelnöki metafora roncsa. Azért csak a roncsa, mert a beszédíró előző este rágni kezdte a metaforát.

Felesége könnyű vacsorát készített, mert tudta, hogy a beszédíró mindig súlyos falatokkal érkezik haza, nem tudja őket lenyelni, mert olyan mócsingosak, hogy nem tudná őket megemészteni, ezért rágni próbálja őket, de a falat makacsul forog a szájában, kiköpni munkaköri kötelességből fakadóan tilos, megrágni nem lehet, ezért a férje néha, amikor senki nem látja, a kormánytitkárság vécéjében a markába köpi a miniszterelnöki metaforát, és zsebre vágja.

De a zsebét is nyomja, ezért megint kikéredzkedik vécére, és visszateszi a szájába a kormányfő szavait, melengeti, mint egy lúdtojást, mint egy kakasherét, mígnem a miniszterelnöki metafora lassan akkorára duzzad, hogy a beszédíró már nem kap levegőt, elkékül, mint a heroinista, aki túladagolta magát, a fekete kombinés szűzmáriát szólítja, aki mindig megjelenik a kereszténydemokrata képviselőknek, ha erekciós problémáik vannak, ha nem tudnak már ránézni pókhálós vaginájú feleségeikre, és leborulnak vérrel aláírt alkotmányunk előtt, mely Vereckétől Varacskáig hirdeti, hogy van nekünk még keresnivalónk a gojzervarrott úristen körme alatt.

Ott, ahová Hitler sem lát, akinél jobban senki nem nézte le a magyarokat. Svábbogárnak becézte őket, de meggondolta magát, mert a sváb is birodalmi nép, ezért inkább kolorádóbogárra változatta a sértést, mert az amerikaiakat még jobban gyűlölte. A magyarok ezért örökké hálásak neki, seggtörlés közben is siegheilbe lendül a szabad karjuk, és kórusban zengik a német autógyártás dicséretét.

Pontosan ez a bogár akadt meg a beszédíró torkán. A kormányfő ugyanis össznemzeti imára szólította a magyar népet, hogy az alföldre telepített német népi bogárautók fel ne falják az aszfaltkokárdákat. Ez az aszfaltkokárda erősen átcsúszott már szürreálba. A kormányfő dühösen csapta le a tollát (számítógépet nem használt), mert tudta, hogy szürreálban elég gyenge. Ebbe már többször beletört a bicskája, a foga, miegyebe, úgyhogy felszólította hű beszédíróját, hogy fejezze be ezt a beszédet, és azonnal találjon rímet arra szóra, hogy Ausstaffengefülltnichthochzusammengeschäftlicmöglichkeit. Ez a szó azt jelentette, hogy a németek bogárcsípései nem viszketnek a magyarnak, mert mindig talpra bitang, kinek nem kutya a szukája. A beszédíró elsápadt, mert eszébe jutott, hogy egykori magyartanára is ugyanígy nézett rá, amikor nem tudta, hogy Arany János miért nem fogadott sánta lovakra. Magyartanára alkoholista volt, vagy csak golyvás, de mindig nagyon meregette a szemét, amikor felszólította felelni a beszédírót.

A beszédíró Arany János anyjáról kezdett beszélni, de tanára félbeszakította, és megparancsolta, hogy a bogarakról beszéljen. A magyartanár később valamilyen kimondhatatlan nevű trópusi betegségben halt meg, mielőtt még a beszédírót kinevezték volna a kormányfő kommunikációs csapatának élére. Utolsó óráiban állítólag félrebeszélt, majd amikor jobban lett, Parabellumának egész tárát a plafonba eresztette. A lövésnyomokat máig látni.

És most a kormányfő ugyanolyan tekintettel meredt rá, mint egykori magyartanára, és megparancsolta, hogy lovagolja meg a lehetetlent, fejtse meg, mi ez a bogárrejtély, csináljon valamit az aszfaltkokárdával, de legfőképp eskesse fel a pápát másnap délelőtt. A beszédíró ekkor húzta fejére a krokodilálarcot, hogy senki se ismerhesse fel, és fuldokolva elaludt. A folytatás ismert.

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. Vázlatban van, így csak a blogod tagjai láthatják. Próbáld meg átszerkeszteni, ha sikerült akár törölheted is és kezdődhet a blogolás.

Kérdéseket és észrevételeidet a support@blog.hu címre tudod elküldeni. Jó blogolást!

A blog.hu csapata