barango

Egy nagyra hivatott patkányfaj utolsó életképes ivadékaként vetődtem partra egy idegen kontinensen. A leírásokban olvastam, hogy az itt élő egyedek a seggükön viselik a fejüket. Darwin az egyszerűség kedvéért seggfejűeknek nevezte a földrész lakóit, akik minden reggel látogatást tesznek egy kommunális szeméttelepen, ahol egy fekete-fehér burleszkfilmen jól felismerhető változatait látják egész addigi életüknek. Ettől állítólag mindig elkeserednek egy kicsit, de sohasem annyira, hogy ne legyen kedvük tovább kaszálni, disznót ölni, kapálni, kalapálni és gyermeket temetni.

Kicsiny, gyomorsavszagú zugokban ébrednek reggelente, és ha mélyen magukba néznek, egy nagy rakás szarnak látják egész addigi életüket, amely csak arra volt jó, hogy nagyobb piramist lehessen emelni műanyag játékszerekből, amelyeket egyetlen fejlett ország bankjában sem fogadnak el törvényes fizetőeszközként. Feltéve persze, hogy nincs valakinek egy jó poénja, legalább olyan, mint amiket Arafat, a palesztin Mohamed eszelt ki a hetvenes évek közepén egy fekete-fehér tévéadásban.

Valahol itt akadtam el, amikor egy éjszaka is nyitva tartó bolthoz értem, és ajtaján nagy, kézzel írt betűkkel megpillantottam a következő cédulát: Ü.OCSÓ SÖR 99 FT+Üveg. Nos, ez alaposan elgondolkodtatott. Néhány perc után rájöttem, hogy az Ü csakis üveg lehet. Most már csak azt nem értettem, hogy a + jel után miért nem rövidítettek.

Az sem volt világos továbbá, hogy miért nem az "olcsó" szót rövidítették például úgy, hogy O. Ezen a kontinensen, ahol a seggfejűek hozzák a törvényeket, az O betűről úgyis mindenkinek az "olcsó" szó jut eszébe. Olcsó gázkamra, olcsó villamosszék, olcsó temetés. Ettől lesz naggyá a seggfejűek nemzete. Kizárt, hogy az O betű bárkinek is az "orosz" vagy az "onkológus" szavakat juttatná eszébe. Így hát bátran írhatta volna boltos a cédulára, hogy: Üveges O. sör 99 Ft+üveg.

A K betűről pedig juthat-e más eszébe a seggfejűeknek, mint a koporsó, pláne ha azt a rövidítést olvassák valahol, hogy O. KO. Olcsó koporsók: 100 E FT+Áfa. Tanácstalanul továbbsétáltam, és rövidesen megpillantottam egy hentesüzlet bejáratát, amely elé egy fekete táblát állítottak. Olyat, amilyen egykor az iskolák osztálytermeinek falán lógott. Krétával ilyeneket írtak rá: PU.NYAK 229FT, PU.FARHÁT 135 FT, CSI.NYAK 245 FT.

Egy nagy, gömb alakú vágóhídon sorakoznak elmúlt életünk mészárosai, akiktől fostunk, akik a seggükön viselték a fejüket, és olcsó paprikáskrumpli-pálinkát vedeltek reggeltől estig. Ezeknek a seggfejűeknek köszönhetjük, hogy vámpírvérrel fűtött erőművet építettek a kutyaólunkba, és azbesztselyemből van a vécépapírunk.

Azt is nekik köszönhetjük, hogy félelmünkben soha nem kérdeztünk rá az olyan rövidítések jelentésére, mint Szütaki, Kövincsemp, Küszinérg, Főkétarusz, Kavincskomforc. Nem kérdeztük meg azt sem, hogy a feleségük miért ötször lefőzött csicsere-zaccból készít nekik kávét reggelre, és miért PUNYAK-ból csinál fasírtot.

Egyébként egy ilyen háziasszony árulta el, hogy a PUNYAK nem azt jelenti, hogy „pulykanyak’, hanem a PályaUdvaron vegetáló NYomorultak AKasztásának rövidítése. Ezek után úgy éreztem, hogy nem kérdezek rá sem a PU.FARHÁT-ra, sem a CSI.NYAK-ra. Erősen valószínűnek tartottam azt is, hogy a PUFAJKA a pucolt fajdkakas rövidítése, és azt is egy apró fekete táblára írják krétával a piacon.

Ott hevernek a pucolt fajdkakasok sorban, enyhén oszlásnak indultak a déli forróságban, de még így is jól fogynak. Finom leves készül belőlük, és a seggfejűek amúgy sem érzik a dögszagot. A seggfejűek királya érzi egyedül az oszlás bűzét, de ő szereti. Az dögszagon kívül még magát is szereti meg a családját, akiknek viszont kánikulában sincs hullaszaguk.

Lassan már éjfélre járt, minden bezárt, ezért nem maradt más választásom, mint belépni az éjszakai boltba, és kérni egy Ü.OLCSÓ SÖR-t. Reggel pokoli másnaposságra ébredtem.

A jövő ábrázata félelmetes, állítják észak-koreai piramiskutatók, akinek a kisujjában van az emberiség megtáncoltatása. Magányos Halloween-estéken nagy tétekben kötnek fogadást az elkövetkező évszázadban pusztító gyilkos járványok áldozatainak tömegére, s ezeket az adatokat úgy lehet megtenni a tőzsdén, mint rulett-asztalon a számokat.

Nagy szerencsével lehet csak eltalálni például, hogy a ma élő emberek dédunokái a saját szarukat fogják-e kiskanállal enni az utcasarkon, miközben közelharcot vívnak a csótányokkal egy-egy kövérebb falatért, vagy egy szénporszínű univerzumban adakoznak az észak-koreai fáraók megsegítésére, hogy elkerüljék a másodpercenként bekövetkező világvégét.

Sajnos nincsenek adataink arról sem, hogy mennyit jövedelmez egy szerény nukleáris erőmű, amit a Mikulás installál az óvodában, és hogy lehet-e füstfelhőben hallani a kormánypropaganda csalogányait, akik két kézzel kapaszkodnak az égbe, ahol az igazság lakozik. Az igazság, amelynek nincsenek pimasz provokátorai, akik mindig a csúnyább arcát látják az embernek, amennyiben persze van szebbik arca.

Találomra sem lehetne rondább véget jósolni egy járványnak, mint hogy egy betonpartok között futó, citromsárga folyóban fej nélküli halak nyüzsögnek, amelyek még így is felfalják a saját ikráikat. További találgatások tárgya az is, hogy ember volt-e az a furcsa piramislakó, akit a múlt héten felfaltak a sertések. Társai csak egy pillanatra hagyták magára, ő pedig elvállalta, hogy megeteti isten jószágait.

Amelyek viszont fellökték, s amikor ő beleesett a moslékosdézsába, a disznók falni kezdték. Amikor társai megtalálták, már nem lehetett ráismerni. Úgy nézett ki, mint egy észak-koreai piramiskutató, aki elfeledett őseit kereste a dézsa fenekén, vagy egy hamuban sült atomerőmű, amely a bebalzsamozott jövőbe sugároz rádióadást.

Quarelin grófja pocsék alvó volt. Hajnali kettőkor kimerülten zuhant az ágyba, hogy négyórányi nyugtalan alvás után már fel is ébredjen. Ezt a jelenséget azzal magyarázta, hogy a hypotalamusza ekkor kezd alumínium-kloridot termelni, amely kis adagokban mérgező, nagyobb mennyiségben viszont halált okoz. Az ébredés mindig a kellő pillanatban következik be, amikor a vegyszer mennyisége még nem éri el a fatális szintet.

Ilyenkor általában rettenetesen ostoba rémképek gyötörték. Azt álmodta például, hogy együtt tivornyázik a miniszterelnökkel egy véres vadászat után, és a kormányfő, akiről eddig azt hitte, hogy csak a vadkanok leölésében és a háztáji vérengzésben jeleskedik, meglepően szakszerű észrevételeket tett a cigányprímás vonókezelésével kapcsolatban.

Amikor azonban Quarelin grófja a zene irányába próbálta terelni beszélgetésüket, a miniszterelnök csak nevetve legyintett, és inkább politikai terveibe avatta be a grófot, akit mindvégig „kedves barátom”-nak nevezett. Elárulta, hogy szeretne beházasodni a cigányok császárának családjába, mert ez a legegyszerűebb és leghatékonyabb módja annak, hogy hazáját nukleáris nagyhatalommá tegye. Már ki is nézte magának a cigány császár enyhe akcentussal beszélő, de igen rátermett leányát, aki állítólag finomakat főz, és szépen énekel azerbajdzsán népdalokat.

A gróf itt már érezte, hogy ez csak álom lehet, de még nem volt ereje átlépni az ébrenlét mezsgyéjét. Lenyergelte hát a paripáját, és a saját csontjaiból aprított tüzelőfát, hogy ne fázzanak az ukrán utcai harcosok, akiket meztelenül terelnek vágóhídra Putyin vérebei. Ha lázálmai rosszabbra fordultak, akkor a gróf önkéntelen mozdulattal nyúlt a pisztolya után, és vaktában lövöldözni kezdett.

Nem tudta, hogy melyik földrészen köt ki vele a hajó. Tőle lehetett az Antarktisz is, ahol várja őt az Antikrisztus. Ez egy nagyon ócska rímkísérlet volt, mosolyodott el álmában a gróf, és vakon nyúlt a fegyvere után, amelyet azonban vak szolgálója már idejében elrejtett a mélyhűtőben. Hiába találta meg másnap reggel a gróf, a fegyver még sokáig működésképtelen maradt.

Nagy álmokat már nem forgatott fejében a gróf. Szerette volna megérni, hogy a miniszterelnök körmére ég a gyufa, mert annyit képes pofázni, mielőtt rágyújtana. Ott van a szájában a szivar, beszél, a szivar mozog, meggyújtja a gyufát, ami csak ég, és a gróf várja, hogy a miniszterelnök káromkodjon egyet, de sajnos sohasem káromkodik, és ami még szomorúbb, nem is dohányzik. Nem is iszik. Nem is létezik. A miniszterelnök, csak egy rossz álom volt, Quarelin grófja pedig ébredezett.

Egy fura országban találta magát. Belepillantott a tükörbe, és egy valószínűtlenül fiatal ember nézett vissza rá. Az ország a szocialista Csehszlovákia lehetett, ahol ingyen mérték a sört meg a kolbászt. Szinte ingyen. Gustav Husak integetett vissza a korosodó, visszeres lábú felvonulóknak, akiket nyurga fiatal rendőrök terelgettek a hentesüzletek és kocsmák felé. A mennyországban szocializmus van, gondolta a gróf, miközben vett egy Rudé Právót. Kinyitotta, és bár tudta, hogy nem beszél csehül, mégis ezt olvasta:

Az elmúlt éjjel a föld forgása megfordult. Emiatt azonban senkinek nem kell aggódnia. Az egyetlen változás csupán annyi, hogy ami eddig bal volt, az ezután jobb lesz, illetve fordítva. A gróf megrázta a fejét, egyik kezével megdörzsölte a homlokát, és ugyanez a keze azonnal a zsebében domborodó laposüveget kereste. A laposüvegben whiskyt tartott az ilyen és hasonló esetekre, minthogy azonban ilyen esetek elég ritkán fordultak elő, az üveg még tele volt. Most azonban jócskán meghúzta. és várta a hatást, amely jött is kötelességtudóan.

Nagy megkönnyebbülést érzett, és újra elolvasta a kérdéses hírt: A fordult éjjel a föld elmúlt. Senkinek azonban aggódnia nem emiatt kell. Ami eddig változás volt, csupán annyi, hogy fordítva lesz, ami ezután. A gróf villámsújtottan állt. Homlokáról patakokban ömlött a veríték. Ez nem létezik, gondolta, de nem érzett hozzá erőt, hogy újból nekifusson a hírnek, ami ezek szerint másodpercről másodpercre változott.

Azt a rohadt istenit neki, gondolta Quarelin grófja, ez nem létezhet, de aztán eszébe jutott, hogy mennyi mindenre mondta már, hogy nem létezhet. Például miniszterelnökre, aki ugyan átmenetileg nemlétet színlelt, közben azonban ott dőzsölt valahol a vadászokkal, véres kezét a szakácsnők kötényébe törlölte, és a zsidó gyászindulót húzatta a cigányokkal. Jobb lesz hazamenni, és lefeküdni, ezt a Rudé Právót pedig beledobni az első kukába.

Szabadnak érezte magát, mint Fidel Castro, aki egy disznóólnyi szigetországról hazazavarta a kurva kapitalistákat, és fél évszázadon át rettegésben tartotta a világot. Persze a szocializmusban a grófokat kiküldik krumplit kapálni, gondolta Quarelin, és még a rumot is csak este adják oda, hogy elénekelhesd a következő dalt: https://www.youtube.com/watch?v=6Tou8-Cz8is

A gróf azonban ekkor már mélyen aludt, és álmában bolygókra lövöldözött.

Húsvét volt vagy karácsony, nyilasok garázdálkodtak az utcákon, és Quarelin grófja erősen őszült. Már csak nehezen tudta felidézni, hogy egykor játék elefántokat sorakoztatott fel az asztalán, Hannibálnak képzelte magát, és amit elképzelt, azt valóra is váltotta.

Soha nem képzelt el semmit. Az agya egy kis pihegő nyusziként lapult a koponyájában, és a legkisebb zajra is rémképeket látott. Látta például, amint rabláncon elhurcolják őt, és távoli gyarmatokon éheztetik, szomjaztatják, az ivadékait pedig akasztófán teszik közszemlére.

Quarelin grófja ekkor arra gondolt, hogy a bécsi keringők a legveszélyesebbek, mert elringatják az embert, elaltatják az éberségét, műanyag játékszeré alázzák, akinek nincs mobilszáma, lottó-kettese, és egy ócska viccet sem tud  rendesen elmesélni.

Olyanok, mint a sánta, néma és vak cselédek, akik végül mégis tudatják a sajtóval, hogy a gróf haldoklik, világgá kürtölik a gyarmatbirodalmak bukását, és szavaik nyomán koronák gurulnak a szemétkukába, fejek a trágyadombra.

A gróf az alsónadrágját kereste, amikor a cselédek rátörték az ajtót, és rabláncra verve elhurcolták.

Egy nyirkos gödörben ébredt, és hiába kereste a karácsonyfát, amiről egy szaloncukrot szeretett volna csenni, mert a vércukra vészesen zuhant. Azt álmodta, hogy vizelnie kell, egy havas lejtőn áll valahol az Alpokban, és a hatalmukból kisemmizett diktátorok tüzet kérnek tőle.

Ott volt a világ összes diktátora Mao-Ce-tung-tól Mussoliniig, zombiszerű mozgással közeledtek felé, és mindegyikük egy cigarettát tartott a mutató- és a középső ujja között.

Qurarlin grófja idegesen kotorászott a zsebében, és csak egy szaloncukrot talált. Előhúzta, meggyújtotta, beleszívott, és mintha homlokon vágták volna egy nukleáris hóemberrel, hanyatt esett a sivatagi homokban, ahol eltiporták az elefántok.

Emlékezetes karácsonyaim címmel a minap publikálták Joseph Goebbels visszaemlékezéseit. Joseph határozottan emlékszik, hogy csúnyán megfázott egy karácsonykor, és nem akart ráülni a bilire sem, mert a bili hideg volt, ezért inkább bepisilt. Amiért aztán az édesapja csúnyán elnáspángolta, de azért adott neki lefekvés előtt egy német jóéjtpuszit.

Joseph Goebbels ekkor megfogadta, hogy a föld nem isten kalapja, és az ember csak akkor hal meg, ha megölik. Vagy megöli magát. Népek hullanak, virágok hervadnak, ezeket az örök igazságokat már leírták a bölcsek, de akár a sarki zöldséges is közli veled a visszajáróval.

1996 karácsonyán találtam egy elhagyott kismacskát a József körút 53. lépcsőházában. A szeme összeragadt a csipától, és éhesen nyávogott. Vittem neki tejfölt. A cicát aztán befogadtuk, és boldog öregkort ért meg. Tíz évvel ezelőtt azt mondtam a rádióban, hogy nem is Csajkovszkij írta a Diótörőt, amitől felháborodott a fél világ. Utána kénytelen voltam bocsánatot kérni. Csajkovszkij soha nem bocsátott meg.

Joseph Goebbels ekkor valami szánalmas hazugsággal állt elő, hogy elgurult a kedvenc hintalovának a rozsdás anyacsavarja, vagy begyulladt a nagyanyja körömágyának a bal sarka, de ez csak arra volt jó, hogy addig is irtsa a zsidókat.

Túl sok türelemmel viseltetik a világ a botlások iránt. Ha valaki megbotlik, le kell lőni. A tarkón lövés a leghatásosabb.

Szlovák tudósok a minap felfedezték, hogy a magyar nyelv isteni eredetű. A Mindenható egy komor reggelen nem talált gyufát, amivel meggyújthatta volna az előző este odakészített kávéja alatt a gázlángot, ezért fogta a baseballütőjét, és szertesuhintott vele a vak világűrben. Eltalált egy-két bolygót, amelyek abban a szempillantásban apró szilánkokra estek szét. Ezek a szilánkok némi késéssel becsapódtak a föld nevű bolygóba, és belőlük keltek ki a magyar nyelv legszebb szavai.

Először is az „ének” szó szökkent virágba, és rögtön utána következett volna az "énekes" szó is, amelynek azonban nem a grammatika szabályai szerint történő képzés útján kellett volna létrejönnie, hanem először is meg kellett volna születnie magának az énekesnek, hogy aztán a sámánok ráolvashassák magát az "énekes"  szót. Ha hihetünk a szlovák tudósoknak, akkor ez az ének egy dal volt, mégpedig a „ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad” kezdető sláger, amire önfeledten tvisztelt az egész Dunán- és Tiszántúl, a Duna-Tisza közéről már nem is beszélve.

Ezután némileg megnyugodott az Úristen, és rágyújtott egy cigarettára. Kicsit dohogott még, hogy énekhez kell énekes is, de inkább csak elvolt magában, amikor eléje toppant Grandpierre Attila, aki az eget és a földet közös kozmikus nevezőre hozta, és kész képletei voltak arra is, hogy mi lesz velünk, ha kilövik alólunk tömegvonzás lovát. Látta, amint szorgos népek építik a kínai nagyfalat, és hatalmas vizeletelvezető csatornák egész hálózatát ássák a holdon, amelyek idővel egy Pink Floyd-slágerré állnak össze.

Mindenki az énekesre várt. A magyarok, a szlovákok vagy éppen az ukránok, akik éppen ekkor álmodtak elképesztő méretű űrcsápokat maguknak, amivel könnyen meg tudták volna fojtani akár a mindenható Gazpromot is. Az énekes azonban nem akart megszületni. Nem lehetett tudni, hogy női arca lesz-e, vagy egy szűz kamaszokból álló, öt szólamban éneklő buzibrancs képében jön-e a világra, akiknek a végül le kell tolni a gatyájukat, hogy láthassa az egész ország a himnusz hangnemét.

Desz-dúrban lesz az a himnusz, magyar vagy román, mindegy. Egy kurvanagy desz hang lebegett ekkor a Kárpát-medence felett. Az egész ország lélegzetvisszafojtva figyelt. A nyírségi kocsmákban már záróra volt. A nyírsírhalmosi pultosnő már ment volna haza, hogy ukrán uránbádogból készült láboskájában megmelegítse a vacsoráját. A sugárbetegségtől kihullott a műfogsora, a férje egy román fejőnőért hagyta ott, aki szebben énekelte a Balázs Fecótól a „Lelkem a fregolin szárad” című slágert, mint Pavarotti a gyászindulót.

Röviden összegezve mindent, ami karácsony este történt Magyarországon: a Gazprom-templomban az orgonista túlzottan konkrétan értelmezte a kottabejegyzést, ami pedálhangot írt elő. Fogott egy féltéglát, és rátette az orgona egyik pedáljára, egy desz hangra, ami amúgy a zongorán egy fekete billentyű, egy félhang. Sokkal nehezebb eltalálni, mint egy egész hangot. Az orgonistának azonban mégis sikerült. Valahogy beszorult az a féltégla. A lényeg, hogy neki már nem kellett orgonálnia, bátran leugorhatott a kocsmába egy fél liter lőrére.

A templomban mindenki énekelte a „ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad”-ot, míg az orgonista a kocsmában itta a borát, és legyintett mindenre. Csúfos és szomorú végzet leselkedetett megint a magyarokra, akik sohasem képesek az úristen segítsége nélkül átugrani a szemközti kocsmába, mert a három tenor közül a mindig a rosszra fogadnak. Arra, amelyik nem képes odatenni egy féltéglát a láb-klaviatúrára, hogy nyomja pedálhangot, amíg ők a kocsmában isznak.

A trágyaevők diktátora ma reggel elhatározta, hogy ő ezentúl csak kenyéren és vízen él. És sokat imádkozik. Meg is rendelte a szőrcsuhát és a korbácsot, hogy reggel a disznóól elé térdelve megostorozhassa magát, és mire a trágyaevők felébrednek, láthassák őt, amint egy pocsolyában hason fekve buzgón dicséri a trágyaevők istenét. Aki magányos estéin meghallja az elesett népek sóhaját, amely az óceánok mélyéről is felzeng a csillagokig.

Kora reggel volt, és a diktátor, aki persze nem diktátornak nevezte magát, hanem a hun hónaljak harmatának, a vérreménnyel csordultig teli lelkek csodapásztortüzének, a gépiesen üzekedő komputerek korbácsának, a lélektipró kalmárgőg vészterhes rémének, szóval ő megszomjazott, de csak a pocsolyából akart inni, mert tudta, hogy csillaggal terhes az a pocsolya, és a trágyaevők is abban mossák meg hajnalonta az arcukat.

Felkelt hát, és gatyára vetkőzve már bele is mártotta az arcát a felkelő nap moslékjába, amikor hatalmasat ütött a szíve, mert egy ígéret visszhangzott lelkének ganéjdombján, hogy az ő küldetése síron túli, a trágyaevők szentírása évszázadok múlva is elmondja majd ivadékaiknak, hogy ő kenyéren és vízen élt, átvezette népét a mocsáron, ahol ők egy szebb jövő tengerében moshatták le a fáradt út porát.

Itt elakadt a trágyaevők szentírása, mert ez a közönyös nép máglyára lökte prófétáját, amikor megtudták, hogy filmet forgat az ő nyomorúságukról, és ezt filmet jó előre el is árverezték már a világ legzsidóbb kalmárainak titkos összeesküvésén, ahol semmi sem szent, és a cinizmus üli torát. Ezt is a kenyéren és vízen élő krónikások jegyezték le, akiknek húsa kolbászban, hurkában végzi hamarost.

Hannibál elefántjai nagyobbat szartak, mint a Római Birodalom, évszázadokkal később pedig elegáns párizsi szalonokban kenték a hajukra ugyanezt a szart az ancien régime ribancai, és ebből nőtte ki magát a majomszabású űrlények legfőbb diadala, a holdutazás is. Egy hatalmas szar képében derengett fel az emberi történelem a holdról nézve. Reggelenként látni lehetett, amint a kék bolygón vitaminkoktélban fürdőzve felfénylik a gigászi megváltás gondolata.

Sokan próbálták kipiszkálni foguk közül a boldogulás kényszerének makacs mócsingját. Csokonai Vitéz Mihály például 1799-ben egy gyógyszerészinassal vitatkozva azon határozott nézetének adott hangot, miszerint az emberiség fogfájását nukleáris tepertőszirup folyamatos öblögetésével lehetne enyhíteni. Ebből rögtön írt is egy verset, melyet a számla hátoldalára jegyzett fel, de a csapos másnap reggel ezzel a darab papírral törölte ki a seggét.

Sajnos számos nemes próbálkozás futott zátonyra hasonlóképpen az idők során. Spanyol inkvizítorok jegyezték fel például a máglyahalálra ítéltek utolsó kívánságait. Többségük azt követelte, hogy a világ haljon ugyanilyen máglyahalált, és minden bizonnyal azt is fog halni. Lángoló elefántszarként oldódik majd fel egy gigászi vitaminkoktélban.

A spanyol inkvizítorok azt is feljegyezték, hogy a legmakacsabbul tagadó halálraítéltek, akik bátran vihették volna sírba magukkal minden titkukat, arra tékozolták utolsó másodperceiket, hogy elárulják mindazokat, akiket köröm- és hereszakadtukig védelmeztek. A halál előtti pillanatban a máglyafüstön át világgá ordították azok nevét, akik szerintük az emberiség romlását okozták.

Így jutott az inkvizíció kezére Csokonai Vitéz Mihály is, aki viszont rögtön rávallott a gyógyszerészsegédre. Azt állította, hogy hazaérve viszonylag hamar elnyomta az álom, de néhány óra alvás után arra ébredt, hogy szaggató főfájás kínozza, ezért a januári éjszaka kígyómarás-szigorú hidegével mit sem törődve nekivágott a debreceni főutcának, és kétségbeesetten dörömbölni kezdett a mennyek kapuján.

Bob Dylan nyitotta ki az apró ablakot, és ékes szavakkal ecsetelte Vitéznek a holdra szállás részleteit, melyet ő a tévében látott. Vitéz Mihály tátott szájjal hallgatta őt, és közben a fejfájásáról is megfeledkezett. Bob Dylant másnap a fenevadak elé vetették, mert zsidó volt, és nem vallott rá Csokonaira.

Csokonainak először érzéstelenítés nélkül kihúzták a máját, majd a bal a lábát átültették a déli féltekén néger császárként regnáló, részeges apósa szívének helyére. Ez volt az emberiség első szívátültetése, melyet számos holdra szállás követett még a hatvanas évek végén. Aztán egyszer csak vége lett az összes évtizednek.

Először nagyon kicsi voltam, utána lettem nagyobb. Akkor jöttek a kommunisták, és államosították a lepkegyűjteményemet. Nem is az én gyűjteményem volt, mert mindig utáltam azokat a lényeket, amelyek repülni tudnak. Náluk már csak azokat utáltam jobban, amelyeknek van ugyan szárnyuk, de nem tudnak repülni. Pulykákat, tyúkokat, libákat. Ezek nagyon csúnyán meg tudtak csípni.

A föld alatt lakó lényeket sem szerettem, bár velük nem volt semmi bajom. A halottakat például kifejezetten kedveltem. A föld színén lakó lények közül az élő embereket gyűlöltem meg a legjobban. Büdös lábbal járkálnak, és büdös szájjal beszélnek. A lelkükre hivatkoznak, ami csak egy büdös pocsolya valahol a büdös hónaljuk közelében.

Nagyon tudom gyűlölni ezeket az embereket, amiért átkeltek az Alpokon, az óceánokon, teleszarták a sivatagot, majd kitűztek egy zihertűt a holdra, hogy ezentúl nem bádogból van homloklebenyük, hanem puha vattacukorból, ami eloszlik a reggeli emlékezetvesztésben.

Bár ez hazugság, mert reggel mindig tudom, hogy ki vagyok. Először egy kérdőjel alakú gombafelhőt pillantok meg ilyenkor, amelytől viszketni kezd a fogam, a herpeszem, a szívcsakrám, és utána rögtön meghallok valami housetechno-szerű szakállszaggatást, amit az oroszok művelnek Ázsiában, hogy előimádkozzák az olajat a sivatagi jégpáncél alól.

Különlegesen kiképzett, a csecsen bevetéseken edzett hadosztályokat vezényelnek oda, hogy szóra bírják a vak arab disznópásztort, aki a sivatagban felejtett keselyűszarból próbálja megjósolni, hogy iható lesz-e a jövő évszázad forrásvize, vagy a holdból kell idevezetni a szárnyatlan kerubok ürülékét. Sajnos nem sok jót jósolnak az arab látnokok, akikről hamarosan kiderül, hogy a gombafelhő az otthonuk, ahol ezer nemzedéken át vizeletben áztatták hetedik érzéküket.

Sajnos megint nem sikerült ép elméket is megnyugtató magyarázatot találni arra, hogy miért nem magyar az egész világ. Miért nincs Trianon-bánatból a New York-i tőzsdezsidók kokainszelencéje, és mi lesz, ha a savas szarlavina nemcsak a románokat meg a szlovákokat temeti maga alá, hanem székely motívumokkal gazdagon megfaragott bölcsőket is, amelyekben ott ring a magyar miniszterelnök bábszínházának minden nyomorultja, akikből nagyon puha vattacukrot lehet majd szarni.

Egy barátom, aki nukleáris teheneket legeltetett egy pusztulásra ítélt bolygón, nagyon szeretett volna bevágódni a főnökénél, mert rettegett tőle, hogy a legközelebbi szemétürítésnél ő is csúszdára kerül. Javasoltam neki, hogy mondjon el néhány Kövér László-anekdotát a főnökének. Sajnos azonban a barátom nem ismert egyetlen Kövér László-anekdotát sem.

Nos hát, meséltem neki, történt egyszer, hogy Kövér László egy levágásra ítélt tehén hátán vonult be Kozmogónia fővárosába, Bukaromgalacsisztevácba. A vágóhíddá alakított repülőtéren három kürgöz népviseletbe öltözött tehenészlány köszöntötte őt, és földig hajolva fejezte ki a népek közötti vérrokonság totemákulumát.

Kövér itt leszállt a tehénről, és magához intette kedvenc igricét, aki azonnal dalba foglalta mindazt a jót, amit Kövér tett az óhazával. Az igric érett férfi volt. Megházasodott, gyermeket nemzett, csalt és megcsalatott, de magyarként mindig az eget ostromolta, s ha néha álmai ott ragadtak a román légyfogón, hát hívta kedvenc sintérjeit, akik Romániát hozzácsatolták Kozmogóniához.

Kövérnek itt egy percnyi gondolkodásra volt szüksége. Merthogy ez egy anekdota, ahol valaminek történnie kell, a csattanóról már nem is beszélve. Felmerült egy olyan lehetőség, hogy Kövért a bokorba csábítja egy román légy, és az orrán táncolva megerőszakolja, de ezt a jelenetet Kövér túl erotikusnak ítélte.

Más lenne persze a helyzet, ha egy piros-fehér-zöld csíkos magyar zebrán vágtatna be egy készülő hollywoodí szuperprodukció kumisztól részeg producereinek úszómedencéjébe. Akkor talán el tudná mondani, hogy miért egy cigány háremben veszítette el a szüzességét.

De ekkor már késő volt. Személyesen Kossuth Lajos szállt alá a mennyországból, hogy közölje a magyarokkal, ezentúl egyetlen közlekedési vállalat sem számíthat Korda György szimpátiájára, s ha nem akarják a nyaktiló alatt végezni, akkor jobb, ha felpattannak Kövér László hátára, és egyesítik Bukaromgalacsisztevácot a Kumisz-tengerrel. Akkor majd megint hármat lát a magyar.