barango

Az utolsókból lesznek az elsők, mondta G. W. F. Hegel, mert nem stimmelt az összeadása, melynek be kellett volna bizonyítania, hogy a koporsó nem kényelmes, a bölcső pedig nem hideg húskampó. Persze nem lehet mindent egyetlen képlettel bebizonyítani, ezt G. W. F. Hegel is jól tudta, ezért inkább elterelő számításokba kezdett.

A Szomjas Kutya nevű útszéli fogadóban egy üveg olcsó bor mellett az asztalra borulva kiszámította például, hogy mi lenne, ha a szomszédos bolygók keringési ideje a nulla hatványaival konvergálna, és összeenyveznék a földet az éggel. Ebben a vonatkozásban már nem tűnt annyira rózsásnak az utolsók helyzete, akiknek hóhérkötélből volt a pórázuk.

Akik persze soha nem akartak elsők lenni. Inkább szerettek volna sereghajtóként bevonulni a pokol kapuján, ahol nincsenek aranyból az igekötők. Sereghajtónak sem könnyű lenni, mesélte G. W. F. Hegel, mert a ragadozók mindig a csordától lemaradókat ejtik zsákmányul. A botladozókat, aki elesnek a saját lábukban. A ragadozók ilyenkor gyorsan rávetik magukat, átharapják a torkukat, és már tépik is szét a zsákmányt.

G. W. F. Hegel ekkor gyors számításokat végzett fejben, és arra a következtetésre jutott, hogy a föld hamarosan összeragad az éggel. Akiket este kivégeztek, azok már nem fognak feltámadni, de akiket már nem sikerült kivégezni, mert a hóhér elfáradt, mert a villamosszék rövidzárlatos lett, mert az akasztófába villám csapott, azokat reggel már nem fogják elsőként kivégezni, vagyis utolsókból nem lehetnek elsők.

Utolsókból csakis azok lehetnek elsők, akiket utolsóként rúgnak ki a kocsmából zárórakor, és hajnali nyitáskor elsőként térnek vissza. Az ördög az ő nyakukban ül, és ha mégis elbitangolnának, pásztorbotjával őket kampózza vissza a pokolba. Ők az igazi tudósok, akiknek meg sem kottyan egy kis fejszámolás, és nyersen eszik a mókushúst, mert nem hajlandók belátni, hogy az utolsókból lesznek az elsők.

Oláh Péter a minap átküldött néhány fotót Samuka sírjáról. Hát, elég lehangoló. Már amennyiben egy sírról készült fotó lehet vidám, üdítő, tréfás, humoros. Samukáé azonban az átlagnál is lehangolóbb.

Gondolom persze, hogy ő már nagy ívben szarik az egészre, alszik, mint a medve, mint egy halott, mint a kozmikus mikulás. A halál magánügy, mindenki úgy bonyolítja le, ahogy tudja. Bizonyos vagyok benne, hogy a szép halál nem létezik.

Úgy fogsz megdögleni, mint egy kutya, átkozzák meg egymást azok, akik mérhetetlen gyűlöletet éreznek. You’ll drown in your own blood, vagyis a saját véredben fogsz megfulladni, mondják egymásnak az angolok, ha nagyon szeretnék megsérteni a másikat. Samuka haláláról nem tudok túl sokat.

Állítólag egy vasárnap délelőtt tizenegy órakor távozott. Az sem kizárt, hogy a saját vérében fulladt meg, mert a májzsugor produkál ilyen tüneteket. Az is lehet, hogy nem ébredt fel. Ez most már maradjon az ő titka.

1985 júniusában a Búza téren tántorogtunk Samukával. Nekem, másnap reggel hét órakor Pesten kellett volna lennem valami munkahelyen, de már elment az utolsó vonat, úgyhogy letettem róla. Tudtam, hogy ki fognak rúgni, de nem érdekelt. Valahol persze meg kellett aludnom, és Samuka mondta, hogy ennek semmi akadálya.

A nagyapjánál lakott a Martin-telepen, ami egy csatornázatlan külvárosa Miskolcnak. Munkásnegyed sok kocsmával, de a nyolcvanas évek elején minden bezárt tíz órakor. Úgyhogy kénytelenek voltunk venni valami szeszt a Búza téren, ha nem akartunk szomjan halni éjszaka. Vettünk két sört meg két deci barackpálinkát, amit egy üres sörösüvegbe mért bele a csapos. pont félig ért.

Tántorogva elindultunk Martin-telep felé, és egymásnak adogattuk az üvegeket. Az volt a gond, hogy az ember soha nem tudta, épp mibe kortyol bele: a sörbe vagy a barackpálinkába. Ha az utóbbit húzta meg, akkor heves öklendezés jött rá, és villámgyorsan ki kellett tépnie a sörösüveget a másik kezéből, hogy letuszkolja a tömény szeszt a nyelőcsövén. Úgy adogattuk egymásnak körbe a három üveget, mint valami orosz rulettet.

Nagy nehezen kiértünk a Martin-telepre, és a konyhában üvöltözve vitatkoztunk hajnalig. Mindenben egyetértettünk, de néha megjátszottuk, hogy mégse. Reggel hétkor pokoli fejfájásra ébredtem. Samuka rázta a vállam, hogy menni kell, a nagyapja jön haza a nőjétől, el kell tűnnöm, de már nyitnak a boltok.

Vettünk valami pálinkát, és elindultam haza Pestre. Ronda reggel volt. Valahogy visszaértem a fővárosba, de egy hét múlva már megint lent voltam, és egy hónap múlva le is költöztem végleg.

Gecse "Samu" Sándort 1985 májusában ismertem meg Kazincbarcikán. Hallgattam Bálintra, aki egy raszkolnyikovi lázas rohamában rábeszélt, hogy költözzek le Borsodba. Samu úgyis épp leszerelt, mondta, itt az ideje, hogy újra összehozzuk az Ápolók zenekart, amely Samu katonáskodása miatt szűnt meg ideiglenesen 1983 végén.

Hosszú hétvége közeledett, május elsejével egybekötve, pontosan huszonkilenc évvel ezelőtt, úgyhogy felszálltam a miskolci gyorsra. Bálint várt a Tiszai pályaudvaron, és persze azonnal beültünk egy miskolci presszóba, ahol Borsodi Világost és gönci barackpálinkát ittunk. Tavasz volt, huszonöt évesek és elkeseredettek voltunk. A legtökéletesebb állapot.

Aznap este náluk aludtam Parasznyán, ami egy bányászfalu Lyukóbánya mellett, ami egy bányászközség Miskolctól nem messze. Manapság egy fekete lyuk lehet a helyén. Reggel ébredve nem is voltam nagyon másnapos, és ha az lettem volna, akkor is elmúlt egy félóra alatt, mert gyalog tettük meg az utat Sajószentpéterig.

Sütött a nap, mentünk az üres országúton, a távolban a Borsodi Vegyi Kombinát kéményei füstöltek, és végre megnyugodtam, mert sikerült elszakadnom ettől a tetves Budapesttől, ahol nagyon zsákutcába jutott az életem. A gitárom persze nehéz volt, de Bálint néha átvette. Kérdésemre, hogy meddig kell még gyalogolnunk, kitérő válaszokat adott.

Fáradtan érkeztük meg Sajószentpéterre, ahol persze rögtön találtunk egy presszót. Ittunk valamit, és vártuk a barcikai buszt. Jött, felszálltunk, és életemben először megérkeztem Kazincbarcikára. Nem láttam csúnyának, pedig az volt mindig. Bálint mutatta az utat, és hamarosan egy pincébe értünk, ahol az Ápolók próbált.

Bemutatott nekik. Mindenki álmos, unott képpel mért végig, de nem azért mert utáltak, hanem mert másnaposak voltak. Kicsomagoltam a gitárt, megkérdeztem, hogy melyik erősítőt használhatom, megmutatták, aztán épp elkezdtünk volna egy számot, amikor a basszusgitráos, Oláh Péter megszólalt: „Igyunk már valamit”.

Mintha Isten szólott volna, mindenki abbahagyta a zenélést, letette a hangszerét, és vette a kabátját. Egyből tudtam, hogy jó helyre érkeztem. Persze csak botorkáltam a nyomukban, mert fogalmam sem volt, merre van a legközelebbi kocsma. Amikor odaértünk, egy világos, tágas talponállóban találtam magam. Egy bisztróban. Ilyen helyek nincsenek manapság.

Az efféle bisztróknak nagy, a padlótól a plafonig érő ablakuk volt, így az utcáról is jól lehetett látni, hogy mi folyik odabenn, és a részegek is nézhették a ronda utcát. Volt egy kassza, ahol blokkot kellett váltani. Odament az ember, és megmondta egy szerencsétlen, kövér, boldogtalan, rosszul öltözött elvált nőnek, hogy mit akar inni, és a nő egy ronda pénztárgép klaviatúráján beütötte a kért ital árát.

Kapott az ember egy kis cetlit, amin kék tintával nyomtatott számok sorakoztak, és a pultos ezekből a kódokból olvasta ki, hogy mit töltsön. Persze mi is segíthettünk neki, de ha megpróbáltuk, úgy tettek, mintha meg sem hallották volna. Többé kevésé azt adták, amit a pénztárosnőnek mondtunk. Ha mégsem, lehetett reklamálni, amit vagy meghallottak, vagy sem.

A lényeg, hogy előbb-utóbb kaptunk valamit inni, és ha megittuk, már nem is tűnt annyira elviselhetetlennek ez az egész iparváros sem. Oláh Péter deci szilvát kért. Némi csodálattal vegyes borzongással néztem, ahogy odateszi maga elé a poharat a támaszkodópultra.

Péter egy darabig bámult maga elé, aztán egy gyors mozdulattal a pohár felé nyúlt, de elvétette, és a deci szilva kiborult. Péternek azonban a szeme sem rebbent. Nem kezdett káromkodni, csak bámult egy rövid ideig maga elé, aztán legyintett, sarkon fordult, és visszament a pénztárhoz. „Egy deci szilvát kérek” – mondta ugyanazon száraz hangon. Megkapta a blokkot, megkapta szilvát, és jött vissza a támaszkodópulthoz. Óvatosan letette maga elé, és amikor meg kellett innia, még óvatosabban nyúlt a pohár felé.

Aztán visszamentünk a próbahelyre, próba után pedig egy másik kocsmába. Május elseje volt, rengeteg részeg barcikai proletár ordítozott a Halász nevű étteremben. Fogalmam sincs, hogyan hívhattak egy barcikai éttermet Halásznak, mikor egy csepp folyó vagy állóvíz sem volt a környéken, csak bányák meg kocsmák meg egy vegyi kombinát, ami éjjel nappal sárga és lila füstöt okádott az égre.

Arra még határozottan emlékszem, hogy a Halászban Péter megint deci szilvát rendelt. Egyetlen hajtásra itta ki, és szinte láttam, ahogyan a mámor beleköltözik a tekintetébe, ami addig sem volt tiszta, de ekkor olyan zavaros lett, mint a barcikai halastó, ami persze nem volt a városban, de ha lett volna, kétfejű, lila halak úszkáltak volna benne, mert a vegyszereknek köszönhető szennyezettség az egészséges mennyiség többszörösére rúgott volna.

Bálint végül összeszedett mindannyiunkat, és hazarugdosott mindenkit a parasznyai szolgálati lakásba. Sajószentpéterről persze megint gyalogolni kellett, és a sötét éjszakában még félelmesebbnek tűnt a távolban három műszakban, ünnepnap is működő vegyi kombinát. A sárga füst már nem látszott, viszont édeskés illata ott lebegett a levegőben. Olyan szag volt, amivel a túlvilági lágert fertőtlenítik, ha egy részeg emberekből álló tehervonat fut be. Huszonöt évesen persze ez is tetszett, és mélyeket lélegeztem a mérgező levegőből. Akkor döntöttem el, hogy leköltözöm Miskolcra.

Samuka vasárnap délelőtt tizenegy órakor kijelentkezett a szállóról. Nem adta meg pontos tartózkodási helyét. Ezentúl bárhol van. A bárhol egy kellemes kocsma, ahol nincs térerő. Samuka mobilja az utóbbi időben amúgy is ki volt kapcsolva. Ha nagy néha felhívott, mindig a lelkemre kötötte, hogy soha senkinek ne mondjak róla semmit. Főleg a volt feleségének. Ilyenkor mindig megkérdeztem tőle, hogy meddig akar titkolózni. A halálát úgysem tudja majd eltitkolni. Hát, most nem tudja.

Egy másik telefonbeszélgetésünk alkalmával elmesélte, hogy vett májat a piacon. Disznómájat. És elmondta, hogy egyes tudósok szerint a sertés máját minden gond nélkül be lehet majd ültetni embereknek is. Ő, ha lehet, kér még egy disznószívet is a sajátja helyére. Jót nevettünk.

Akkor még a családdal lakott, és egy nagy hűtőszekrénybe pakolta a májat. Később, amikor elváltak, és el kellett költöznie, már nem nagyon volt máj a hűtőjében. Más se. Vacak borokat ivott, és gyógyszereket evett. Altatót meg nyugtatót.

Samuka nagyon meg tudta makacsolni magát. Nemcsak ahhoz ragaszkodott, hogy a volt felesége semmit ne tudjon meg róla, de az autóvezetést sem bízta soha másra. Inkább levezetett egy-két ezer kilométert, és a végén majdnem infarktust kapott, de nem engedte ki a kezéből sebességváltót meg a kormányt. Közben nem ivott, pedig biztos majd’ megpusztult egy korty sörért.

Először 1989-ben mentünk nyugatra, egyenesen Amszterdamba. Egy kilenc és fél éves, téglaszínű Moszkviccsal indultunk útnak, amit Samuka még az indulás előtti hétvégén is szerelgetett. Aztán egy hétfői reggelen felkerekedtünk Miskolcról. Több liter házi szilvapálinkát vittünk magunkkal, mert sose tudhatja az ember, hogy mikor zárnak az amszterdami kocsmák. Később megtudtuk, hogy hajnali kettőig is nyitva tartanak, de azért mindig jól jött a szilva.

Odafelé német autópályák melletti parkolókban álltunk meg aludni, és mindig jól elszilvázgattunk fogmosás helyett. Így volt ez visszafelé is. Hazaúton egyébként mindig némán bámultunk magunk elé. Jöttünk vissza erre a trágyadombra, és nem értettük, hogy miért nem hagyjuk itt ezt a szeméttelepet, és próbálunk meg valami jobb helyen új életet kezdeni.

Samuka az új évezredben bekövetkezett válása után egy ronda miskolci panel tizedik emeletén itta halálba magát, ahová már kora reggel besütött a nap, de úgy, mint a koncentrációs táborok fényszórói, amelyek a szögesdrótot pásztázzák. Nem volt kegyelem. Samuka magának sem kegyelmezett. Akkor sem adta át a vezetést, amikor 1996-ban Londonból jöttünk hazafelé.

Amúgy elég szomorú voltam 1996-ban én is. Amikor szeptember végén elindultunk haza Londonból, Doverben az összes maradék pénzemből vettem egy üveg gint. Egy liter volt, talán Beefeater. Pont kitartott hazáig. A komp fedélzetén álltunk, és néztük a távoldó Dovert. Már sötétedett, a legendás fehér sziklák is feketék voltak. Akkor megnyitottam a liter gint, és nem adtam senkinek. Samukának legfőképp, mert neki kellett hazavezetnie a Lada Samarát Budapestig. Amit meg is tett maradéktalanul. Én egész úton beszéltem neki. Be nem állt a szám.

Elmondtam, hogy amikor megszülettem, majdnem kitört a világháború. Ezt a történetet ő is jól ismerte, mert ő pont abban az évben született, amikor Kuba majdnem felfalta az USA-t. Jót nevettünk. Nagyot húztam a gines üvegből, Samuka meg nyomta a gázt. Valahol Belgiumban jártunk, és még nagyon hosszú volt az út hazáig. Nekem viszont hasmenésem lett a gintől. Mondtam, hogy álljunk meg.

Aztán valahogy hazaértünk. Már valahol Budaörsnél lehettünk, amikor Samuka rosszul lett. A szíve rendetlenkedett. Másfél ezer kilométer vezetett le másnaposan, nem csoda, hogy a szíve félreütött. Akkor persze meg nem jósoltam volna, hogy nem a szíve, hanem a mája fogja elvinni.

Végül a mája vitte el, mert az utóbbi tíz évet úgy itta végig, mint... Na ide kellene egy hasonlat. Mint vámpír a vér-depót. Ez nagyon béna. Mindenesetre nagyon sokat ivott. Elitta az isten pénzét, az árvák könnyét, a magzatvizet, ami ringatta, amíg az a drága jó édesanyja meg nem szülte, aki most mindenkinél szomorúbb.

Bálint és Oláh Péter még meglátogatták Samut a halála előtti délutánon. Múlt szombaton. Samuka nem tért már magához. Nehéz elképzelni. Próbálom őt elképzelni, de szerencsére rossz a vizuális fantáziám. Fogalmam sincs, hogy nézhetett ki, amikor vért hányt, és Oláh Péter törölgette a szája széléről a vérhabot.

Péter még ott maradt volna éjszakára, hogy üljön az ágya szélén, ha már Samuka egyetlen exnője sem volt erre hajlandó, de az orvosok nem engedték. Másnap tudtuk meg, hogy Samuka vasárnap délelőtt tizenegy órakor szűnt meg létezni. Délelőtt tizenegy óra egyébként az az időpont, amikor még a kilencvenes évek közepén egy vasárnap lementünk a Harmadik Félidő büfébe, ami a diósgyőri stadion mellett volt, és Oláh Péter egy deci szilva mellett magyarázta, hogy… na itt folytatom legközelebb.

Ja, még annyi, hogy amikor 1996 szeptemberében Londonból hazaértünk a Baross utcába, a Lada Samarát leparkoltuk a járda mellett, Samuka kivette a slusszkulcsot, bevágtuk az ajtókat, és beléptünk a Kispráterbe, ahol azonnal Unicumot és sört kértünk.

Hülye Samuka akkora lyukat ivott a májába, mint a Führer-bunker, és most haldoklik a kórházban. Azt mondják, hogy kómába került, sárga mindene, a felpüffedt hasa is, a mája színére meg jobb nem is gondolni. Persze azért én sem kíméltem soha a májam, és mindig csodálattal vegyes rettegéssel olvastam, amikor a János kórházban az ultrahangos vizsgálatról sétáltam vissza a zárt osztályra, és lopva belepillantottam kórlapba, hogy „hepar nagysága és szerkezete normális”. Aláírás: dr. Hepar.

Hepar főorvos úr a hold túloldalán rendel teliholdtól fogyatkozásig, és rabszolgái a tűző napon a holdsivatag homokszemcséiből építik izzó piramisát. Samuka is ott robotolt velem együtt, a szánk telement homokkal, és csak akkor kaptunk inni, ha első nekifutásra hiba nélkül el tudtuk sorolni a hold-fáraók kimondhatatlan neveit. Heparotetomukelisztusz, Heparoklaumpidilész, Heparoánusz. Utóbbi egész könnyű volt.

Persze, a heparról mind tudtuk, hogy májat jelent, de sohasem mertük kimondani. Nemhogy a fáraó jelenlétében, de még álmunkban sem. Samuka sokat szenvedett, de sohasem lázongott. Alázatos típus volt. És nem szenvedtem, de mindig lázadtam, és én is alázatos típus voltam. Mindketten alázatos típusok voltunk. Ha belénk törülték a seggüket a fáraók, mi felsorakoztunk, hogy a vérünkben moshassák meg a lábukat is. Alja nép voltunk.

Lassan már csak én leszek alja nép, mert Samukának semmi jövőt nem jósolnak az orvosok. Én is mondtam neki, hogy meg fog dögleni, de kiröhögött, és azt mondta, hogy örökké fogunk élni. Persze csakis azért röhögött, mert részeg volt, és ilyenkor hiába hajtogattam neki, hogy tévesen érzékeli a valóságot. Mindig ugyanazt mondta: sose halunk meg. Ha meghal, akkor bebizonyosodik, hogy tévesen érzékelte a valóságot. Hülye Samuka.

Aki józan életet él, el sem tudja képzelni, hogyan lehet annyit inni, hogy az ember mája egy véres húscafatként robbanjon szét, mert a máj erei már annyira összeszűkültek, hogy nem tudják átereszteni a napi normál vérmennyiséget. Ezért aztán a máj felrobban. A nyaki visszerek is szétrobbannak, ezért a haldokló beteg vért hány. Gondolom, bele egy lavórba, vagy a linóleumpadlóra, vértől fuldokolva érzi a saját vére szagát a saját orrában, amennyiben persze érez még szagokat.

Amikor a grófnő szedi a fogkövemet, sosem érzek fájdalmat. Az egyetlen kellemetlenség, hogy a vér szagát érzem. Nem vagyok ragadozó vadállat, a leölt állatok húsát is csak akkor tudom megenni, ha előzőleg dezodorspray-vel befújják, púderben meghempergetik és okkersárga vagy bordó ételszínezékkel átfestik, ezért aztán nem szeretem a vérszagot.

A grófnő ilyenkor pedig az átlagosnál gyakrabban mondja, hogy öblítsek. Én pedig kötelességtudóan belekortyolok a műanyag pohárba, öblögetek, és egy nagy adag véres slejmot köpök a spirálisan forgó örvénybe. Ekkor mindig eszembe jut, hogy a déli féltekén állítólag az ellenkező irányban örvénylik a lefolyóba igyekvő víz.

A grófnővel ugyanis elhatároztuk, hogy még ebben az életben elrepülünk Argentínába. Ha sikerül, akkor ragaszkodni fogok hozzá, hogy onnan menten repüljünk át Chilébe, mert ha már Dél-Amerikában vagyok, akkor szeretnék belehugyozni a Csendes-óceánba is. Dél-Amerika ugyanis a legjobb hely, ha az ember egy hét leforgása alatt két óceánba szeretne belehugyozni. Berúg mondjuk Buneos Airesben, részegen belevizel az Atlanti-óceánba, majd másnap reggel felül egy gépre, repül két-három órát, és Chilében landolva már rohanhat is a Csendes-óceánhoz, hogy belehugyozzon.

A vizeletemhez csakis remek minőségi borokat fogok felhasználni. Samuka ott baszta el, hogy a végén már csak szar Tesco-borokat ivott. Fogalmam sincs, miből volt pénze akár szar borokra is, mert az utóbbi években nem dolgozott. Nagyjából hét-nyolc év alatt itta halálba magát. 2006 körül még ugyanazon startkövön álltunk. Fogalmam sincs, hogyan sikerült a Csendes-óceánt megszégyenítő szeszfogyasztásomat Atlantira redukálni. Samuka viszont ezalatt kiitta a hold összes óceánját. Hülye Samuka.

„Na mi van, bankrabló?”, szólt rám az egyik törzsvendég minap a Kispráterben. Képtelen megjegyezni a nevem. Annyit, hogy Barangó. Mondjuk ez a név is úgy keletkezett, hogy Ceaucescu képtelen volt megjegyezni a Bajtai nevet, ami románul azt jelenti, hogy kozmikus vándorbot, és mindig engem küldött farkasvadászaton felderíteni a falkákat, mert nagyon erős bárányszagom volt, ami persze falkástul csalta oda a farkasokat.

Az utolsó pillanatban persze mindig kimentettek a vicsorgó farkasok gyűrűjéből, akik előzőleg a szemem láttára tépték szét Balázs Fecó legszebb slágereit, különösképpen a „Ne hagyj itt, maradj velem” kezdetű verkli-melódiát, amit csakis egy Népszínház utcai bérház harmadik emeletén szabad elénekelni egy kánikulai hétköznap este, valamikor a nyolcvanas évek elején, amikor a konyha mennyezetére felhúzott fregolin elnyűtt magyar alsónadrágok száradnak, és Kádár János sakkor ad az egyik testőrének.

Balázs Fecó ott ül a Népszínház utcai bérház konyhájában, elővesz egy üveg Kőbányait a hűtőből, lepattintja a kupakot, iszik egy kortyot, és énekelni kezd.

Arról énekel, hogy nem és nem lehet elfelejteni, mennyire vacak édességeket ettünk mi a Kádár-kor cukrászdáiban, ahol mindig felül volt az alul, és fordítva. Ahol a „nem” volt az „igen” és káposztás derelye a nemzeti lobogó. Ahol reggel lehetett csak álmodni arról, hogy álmatlanul forgolódunk a saját sercegő zsírunkban, amit odaöntöttek a kozmikus szovjet disznóknak, akik amúgy is nukleáris gümőkórban szenvednek, és késsel-villával eszik a moslékot.

Nem és nem szabad elfelejteni, hogy a mi alsógatyáink szomorúan száradnak a fregolin, ahol már amúgy sincs helye a kételkedésnek, mert igenis bátran kell odatenni a szeparatista istenit neki, hogy nem addig tűr a magyar, míg megmondják neki a farkas-álarcos Ceaucescu-pribékek, és igenis van jövője a bankrablásnak.

Egyébként tegnap bementem dolgozni a bankba. Még sosem dolgoztam bankban, ezért arra gondoltam, hogy ideje lenne. Bementem, és egy nagy köteg bankót emeltem ki a kasszából. Senki sem vette észre. Meglobogtattam a bankóköteget a fejem felett, és azt ordítottam, hogy ezt most zsebre teszem. Kollégáim szorgalmasan körmöltek tovább. Kisétáltam a bankból, és bemenetem az első kocsmába.

Ceausecu állt a pult mögött, a felesége farkas-álarcban épp egy magyar kisgyereket tépett szét, és félelmetesen morgott közben. „No mi van, bankrabló? – kérdezte a román diktátor –, félsz még a vágóhídi hentesektől?” Kislányos zavaromban hirtelen elővettem a zseb-Kalasnyikovomat, és szitává lőttem őket. A köteg román lejt ott felejtettem a pulton.

Amikor a magyarok istene látta, hogy a sárkánygyíkok nem úgy emésztik meg az egészben lenyelt országokat, ahogy azt a nagy nemzeti költők megénekelték, csöndesen megállapította magában, hogy a magyarok a  legnyomorultabb emberek a földön, összeszart gatyaként vonszolják maguk mögött elbaszott életüket, amit jobb lett volna odadobni az első sárkánygyíknak, aki legalább egészben nyeli le a világmindenséget, az összes életünket, amit nem tudunk hová törölni.

"Én a répafőzeléket mindig is utáltam", mondta a kozmológus fejszámoló, aki kézremegéssel gyógyítja a rákot, és űrutazást tervez a magyar nép múltjába. Véleménye szerint először a késő Kádár-korba kell ellátogatnia egy kozmikus expedíciónak, amikor már nagyüzemekben termelték a népi répát, amit héjastul rágott el a kutya, a szamár és a fogatlan nyugdíjas. De akkor még nem bújt ki a jövő vámpírfoga, fűzött megjegyzést észrevételemhez a fejszámoló.

"Nem hát", mondtam rögtön, mert szívemben máris éreztem a viszketést, amit még az első szabad magyar kormány sem érzett, és Horn Gyula is csak akkor tudott szavakba önteni, ha kapott egy pohár viszkit, amit apró kortyonként szürcsölt, hogy minél tovább tartson, és amikor már nem tudta tovább szürcsölni,  kitűzette a halálfejes lobogót az árbocra.

Így próbálta a művelt világ tudtára adni, hogy akasztófáravaló kalózok vagyunk, és nem anya szült minket. A művelt világ azóta szívószállal szürcsöli a kokaintkoktélt, és puha péniszét markolászva tehetetlenül nézi, ahogy a kínaiak a kőből, a salakbetonból, a saját szintetikus ürülékükből is gyereket csinálnak, és meghódítják a kozmoszt, ahol nincs Das Wohltemperierte Klavier, csak süket csönd, ahol a százezer csótánycsípés annyi, mint egy szúnyog-szonáta, és az ablakunk mindig tűzfalra, vakvágányra, zsákutcára nyílik. Esetleg egy olyan zsákutcára, amelyben van egy vakvágány meg egy tűzfal is.

Eleink nem erről álmodtak. Ha például megjelent egy kozmoszmadár az álmaikban, akkor a kormányfőnek például nem maradt más választása, mint a szomszéd bakkecskét megkérni, hogy elégítse ki a feleségét, akinek a vámpírfoga mindig nagyon összekarcolta a nyakát, és így nem tudott miatta rendszeresen szerepelni a médiában.

Miniszterelnökünknek, aki jelen pillanatban is egy szebb jövő folyópartjára vezeti népünket, például aranyból van a csodarépája, amit mindenhová magával visz, hogy amikor egy egész nemzet veselkedik neki, hogy az ásóját a földbe döfje, ő szelíden szotyolázva nézhesse, amint a szomszéd bárányai szétmarcangolják a farkasokat, amint a multicégek tönkremennek, amint a hambugerzabáló amerikaiak szívószálon próbálják kiadagolni maguknak az utolsó csepp csótányvért.

Már vártam, hogy egy szomszédos bolygó élősködő kriptabogarai felfedezzék, hogy nem csuktuk be az ablakot, a rothadás szaga már elárasztotta az egész művelt világot, és már a négykézláb is tántorgó megmondóembereink is csak csipesszel az orrukon tudnak elaludni. Pedig mindennap megmondják a művelt világnak, hogy nem a mi lelkünk rohad, hanem az övék, mert az ő lelkük istentelenségből és hazátlan bitangságból van összefércelve, a miénket viszont most áldotta meg a pápai nuncius.

A szomszédos bolygó kriptabogarai persze nincsenek tekintettel a megmondóembereink jó vagy rossz hangulatára, amint arra sem tudnak tekintettel lenni, hogy a megmondóemberek feleségei kimosták-e előző este férjeik tesztoszteronszagú becsináltleves-foltjait a nemzeti alsóneműből, amelyet minden reggel felhúznak a nemzeti megmondópóznára, amelynek tetejéről már látszik egy szebb jövő ígéretföldje, ahol a székelyek zászlaja lobog minden templom tornyán.

A kozmikus kriptabogarak válogatás nélkül eszik majd meg a lelkünket, a zokninkat, a magyarok gyerekeinek háromszögvonalzóit, a reggelihez odakészített, rovásírásos imádságoskönyvet, amelyben pedig nagyrovásbetűvel írják a megmondás igéit, és a megmondás éve is imába foglaltatik, ami ezentúl maga lett volna a nemzeti univerzum origója, ahonnan csak egy köpésre van az örökkévalóság.

De nehogy azt higgye bárki, hogy a szomszédos bolygó kriptabogarai majd elmennek, ha megzabálták a nukleáris nemzeti miatyánkot, amit most kaptunk ajándékba egy szovjet űrszondán tesztelt majom beléből rezekált szövetszalaggal átkötött ajándékcsomagban, hogy az oltár közepére helyezzük, és minden reggel ezt ismételjük el az iskolákban, a munkahelyeken és a zártosztályokon.

Nem, a kriptabogarak majd szépen befekszenek az ágyunkba, és álmukban egyre hatalmasabbak lesznek, nemcsak a mi nemzeti panaszunkat, fenyegetésinket, hazaárulózásainkat emésztik meg, hanem a szomszédos bolygót is, ahonnan jöttek, és ahová már nem tudnak visszatérni, ezért összeszarják az ágyunkat, és a halálunkra spekulálnak.

A nyolcvanas éveket nem lehetett józanul elviselni. A kilencvenes éveket sem. Az új évezred első évtizede viszont maga volt a pokol. A nyolcvanas éveket betonból gyártották és egy nukleáris szemétégetőben pusztították el. Az évtized vége hamar szublimált, az eleje kissé makacskodott, de aztán fekete füst formájában az is távozott a kéményeken.

Főleg a szar zenék miatt késlekedett a megsemmisítés, ezek ugyanis egy olyan halmazállapotba menekültek, amely hagyományos paraméterekkel le sem írható. Zöld kocsonyás állaguk buborékokba rendeződött, és halott rocksztárok böfögték fel őket egy ária dallamára, amelyet egy tizenkét vonalas kottában vetett papírra egy ketrecbe zárt majom.

Sajnos ez a majom lehetetlenné tette, hogy etológusok közelebbről is megvizsgálják, mert váratlanul és brutálisan véget vetett életének. Saját ürülékét fecskendezte be magának intravénásan. Jobb lett volna persze, ha egy véletlen űrbalesetben pusztul el, vagy a Kreml vörös szőnyegén végez vele az infarktus, mert akkor semmilyen zene nem szivárog vissza vérző hallójárataiból, nem böfögik vissza a kanálisok a Queentől a Radio Gagát, amely zöldkocsonya-állapotban a mai napig ott lebeg valamely űrállomás szemétmegsemmisítőjében.

A kilencvenes évek már jóval rágósabb falatnak bizonyult. Nagy levegőt kellett venni már ahhoz is, hogy ránézzek, és amikor egy emészthetetlen nejlonzokni képében le is kellett nyelnem az 1991-es évet egy másnapos reggelen, tényleg tíz körmömmel kapartam le a saját arcbőrömet.

Nehezemre esett, de mégis lenyeltem és elborzadva néztem, hogy az engem követő nemzedék egy olyan vallásban talál menedéket, amely a mindenek anyakígyója által felfalt krokodilcsecsemők lelkét tekinti megváltójának, és saját agyvelejét szürcsölgetve hallgatja a Radio Gagát a Queentől. Illetve annak polisztirol alapú, habosított változatát, amit citromrózsaszín koktélként szolgálnak fel hosszú, majomspermában áztatott szívószállal.

Nos, az új évezredről nincs sok mondanivalóm. Az első évtizedét részegen töltöttem, mert elviselhetetlen volt. A második évtized is maga az iszonyat, de most józanul nézem, ahogy egy tatárfejű isten levágott Freddy Mercury-fejekkel az övén belovagol a közszolgálati talk-show-ba, ahol megkérdezik tőle a kedvenc gyermeke nevét. Freddy, mondja nevetve a kamerába és nagyot kortyol a citromrózsaszín, energiabombával dúsított Radio Gaga koktélból.

Állítólag ma kezdődik a varangy éve az uborkaagyúak királyságában. Kínai csillagászok szerint ugyanis ilyenkor egy hatalmas békamosolyt formázó csillagkép jelenik meg az éjszakai égen. Ez az űrörvény egyesével falja fel saját ebihalait, amelyek saját árnyékuk alatt keresnek menedéket, ám hiába. Saját árnyéka alatt még a halál sem talál menedéket. Őt is felfalja az égi varangy.

Nehéz ilyenkor családot tervezni, vagy nagyobb tétekben fogadni a lóversenyen, mert még a legvalószínűbb események sem következnek be. Tolja például maga előtt a babakocsit egy uborkaagyú anyuka, és amikor egy sarkon befordulva szembetalálja magát egy akkora krokodillal, amelynek fél fogára elég lenne a kétharmados többséggel fegyelmezetten szavazó magyar parlament is, akkor mindenki legnagyobb meglepetésére a krokodil rágyújt egy marihuánás cigarettára, és miután nagyot szippant belőle, odakínálja az anyukának, aki félénken elfogadja, beleszippant, s mire visszaadná a jointot a krokodilnak, a hüllőnek csak hűlt helyét találja.

Eddig és nem tovább terjed azonban a csodák határa, mert ha például valaki ezek után kétszer is megpróbálna egy nagyobb összeget kölcsönkérni a saját képmásától, bizony csalatkoznia kellene, mert ez még a magyar politika legnagyobb bűvészeinek sem sikerült, akik pedig mindig is megmutatták a világnak, hogy a saját hamvaikban sült pogácsa a legegészségesebb csemege. Aztán persze egy hanyag mozdulattal főbe lőtték magukat, nehogy vissza kelljen fizetni a varangynak azt, amiből kastélyt építettek maguknak túl az óperencián.

Nos, amennyiben az uborkaagyúak királyságában féktelen jókedvvel köszöntik a varangy évének kezdetét, akkor eláruljuk ezeknek az alattvalóknak, hogy önfeledt vidámságuk egyedül abban leli magyarázatát, hogy a varangy évét a hernyó éve előzte meg, amelyet a legveszélyesebb konstellációként tartanak számon a kínai csillagászok, akik pedig dupla rizsadagot kapnak, ha pozitív jóslatot olvasnak ki az égi jelekből.

Igen, a hernyó éve mindig is csak romlást és pusztulást hozott az uborkaagyúakra. Első királyukat, aki elválasztotta  a savanyút a sóstól, valamint a keserűt az édestől, és akinek szekérderékszámra fuvarozták fejedelmi sátrába a szűz kecskegidákat az uborkaagyúak, a hernyó évének kezdetkor ragadta el a saskeselyű csőre, amely a kecskegidáknak sem kegyelmezett.

Azóta azonban minden a helyére került. A hernyó évének viszontagságait átvészelve a varangy éve mindig a megtisztulás kezdetét jelenti ennek a kis népnek. Ilyenkor az uborkaagyúak félmeztelenre vetkőznek, és a királyságukat ért sérelmek megtorlására esküsznek fel. Nem hagyhatják, hogy a világ gúnyt űzzön legszentebb hiedelmeikből, abból, hogy igenis érdemes pálinkával pelenkázni az agyukat, mert a zsírban rotyogó békacomb látványa igenis az uborkaság miatyánkja, az uborkák feltámadásának kirelejszoma, ahonnan csak az égbe vezet az út.

Ahol már vár mindenkit a nagy égi varangy.